“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
az ország népe azonban nem a világháborút várta izgalommal, hanem a trónörökös meggyilkolása miatt megszervezett büntetőexpedíciót...
megjegyzem a világháború se Ferdinánd meggyilkolása vagy a délszláv kérdés mentén robbant ki az mindössze csak jó ürügy volt ehhez...
megjegyzem a Ferenc Ferdinánd körül csoportosuló föderációs tábor igen erős volt 1914-ben...
Nagy-ausztriai Egyesült Államoklink
valószínűleg ez is szerepet játszott Ferdinánd vesztében...
az Osztrák Császárság esetében konföderációs elképzelés egyáltalán nem volt irreális opció 1914-ben
a magyar résszel persze már lettek volna problémák
az I világháború kapcsán szerintem a nagyhatalmi politika a lényeg, ennek keretében:
1. az Egyesült Királyság által - a parlament teljes megkerülésével és mellőzésével - kialakított informális megállapodások rendszere (entente cordiale - szívélyes egyetértés) kulcsszerepet játszott a háború kirobbantásában, ill.
2. a monarchia szétverése szervesen illeszkedett a Németország elszigetelését preferáló brit egyensúly politikába
önmagában a multi-etnikus jelleg még nem kérdőjelezi meg egy egyébként sok szempontból sikeres állam létét
pl. Afrikában még manapság is tucatjával vannak olyan - minden szempontból megbukott "államok" - amelyek pusztán csak azért maradnak egyben mert a nagyhatalmi érdekek így kívánják...
Africa: Seven Nations Named in Top Ten 'Failed States' - allAfrica.com
link
Jó, de nem ez a kérdés, hanem az, hogy ezeknek a népeknek mennyire leszármazottja a mai szlovák, román, sváb, stb., stb. nép, és mennyi az, aki később települt be. Hiszen elég sokan asszimilálódtak a magyarságba.
a becslesek 1/3 - 2/3 kozott szorodnak az 'oshonos' szlav nepek aranyara a kozvetlen honfoglalas utani idoszakban..no persze, az altalanosan elfogadott 'tenyadat' szerint 20 ezer magyar lovas indult neki Etelkozbol (amit lehet sokfelekeppen ertelmezni demografiailag), de a lenyeg hogy alapvetoen igen kis nepessegszamokrol beszelhetunk akkoribol.
a II vh az I vh-t lezáró gyalázatos békediktátum miatt lényegében a szerves folytatása volt az elsőnek
egyébként ez a nézet már a mainstream történészektől sem idegen...
Niall Ferguson's War of the World
link
"Ha lett volna, akkor nem visznek bele minket egy olyan háborúba, ami nem szolgálta az érdekeinket."
Ne hamisítsunk történelmet:
link
És 1914-ben még nagyon kevesek látták így a háborút: link
Az nyilvánvaló, hogy amikor a magyarok megérkeztek, nem egy friss parcellázás volt, hanem itt laktak komplett népek, a Dunántúlon ott volt az egész római infrastruktúra, települések, úthálózat stb. Nagyjából egy komoly migránskatasztrófa zajlott le. Valószínűleg tényleg laktak itt népek, fura lenne másképp elképzelni.
Érdekes dolog az is, hogy míg a magyar történetírás majdnem kizárólag a betelepítéseknek tulajdonítja a nemzetiségek jelenlétét, addig a szomszéd országok történetírása mind-mind a saját Honfoglalás előtti jelenlétükről ír. Persze lehet mondani, hogy a szlovákok, románok történelmet hamisítanak, mi meg a színtiszta igazat írjuk, de azért erős gyanúm, hogy az igazság valahol a kettő között lehet.
Attól függ honnan közelítjük meg. Ha a nemzet fogalmát elsősorban az abba tartozó emberek felől közelítkük meg, akkor a II. vilagháború embervesztesége nagyobb veszteség volt, mint a területi veszteség az I. vilagháború után.
Masrészt még egyszer hangsúlyozom, nem volt 1918 előtt független magyar állam. Ha lett volna, akkor nem visznek bele minket egy olyan háborúba, ami nem szolgálta az érdekeinket.
Diszkrét aktualitást ad a topicnak, hogy Nagy Imre és mártírtársainak kivégzésére emlékezve az évfordulón utcabált rendez Thürmer Gyula pártja. Itt a facebook eseménymeghívó, lehet elképedni:
link
azt kellene látni, hogy az már csak következmény volt. első körben a tatárok romboltak egy nagyot, előtte jött a kun betelepülés, azután pedig számos nemzetiség irányított és spontán betelepülése, amivel kialakult egy etnikailag kevert lakosság. a török jelenlét következtében ez tovább erősödött. aztán a habsburgokkal voltunk koalícióban, ahol párszor sikerült a nemzetiségi kérdést félrekezelni (az osztrákok ki is használták a feszültséget pl. 1849-ben), utána bele is vágtunk az oldalukon az 1.vh-ba, ahonnan szopóágon jöttünk ki, hozzácsaptunk egy proletárdiktatúrát amitől mint precedenstől mindenki fosott, aztán kaptuk azt, amit. ez nem úgy volt, hogy hirtelen ötlettől vezérelve bontógolyóval támadtak a nemzetre. szerintem mindettől függetlenül nagyon nagy eredmény, hogy a magyarság itt van, ezt értékelnünk kell. de azt gondolom, hogy annyival mindenki tartozik a saját nemzeti hovatartozásának, hogy utánanéz a történelemnek és igyekszik a tágabb összefüggéseket meglátni. trianon nem a derült égből jött. amúgy valóban elképesztő geciség volt, de így teljesebb a kép.
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára