“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Csakhogy ezt a sztorit egész nap kihagytad, úgyhogy a te segítséget nyújtó kezedet, ma otthon hagytad! Ami neked fröcsögésnek tűnik, azt magadnak köszönheted! Nem tudok segítő kezet adni hozzá!
Először is: nem volt mit érteni rajta.
Másodszor: nem bocsánatot kértem, hanem a jómodorú társalgás alapszabályainak eleget téve fogalmaztam meg, hogy úgy kellett járnod, mint minden olyan segítségre szorulónak, aki képtelen kinyújtani a kezét a segítő kéz felé.
Harmadszor: ma a szokásosnál is kínosabb kört mentél. Fröcsögve nyitottad a napot és rommá égve zártad. Szivacs meg kénytelen lesz megint felköpni és aláállni ha nem jut ugyanerre a következtetésre. A sztori full nyilvánvaló.
Kihagytad szándékosan kihagytad, bármilyen igaz történelmi eseményekre hivatkoztál!
Tanulmányozd át mégegyszer! A Hivatkozásod kezdete1919! A te fájdalmad nem a magyarság fájdalma, a te fájdalmad! a magyarságért 1919-ben kezdődik szándékosan kihagyva Trianont.
Szándékosan kihagyva 1848, szándékosan kihagyva a siculucidium, szándékosan kihagyva a török megszállás, szándékosan kihagyva a tatár pusztítás, szándékosan kihagyva a két pozsonyi csata, szándékosan kihagyva az Árpád dinasztia, szándékosan kihagyva a magyarok megjelenése, szándékosan kihagyva, hogy a német-római császárság, hányszor okozott fájdalmat a területi terjeszkedésével, szándékosan kihagytad a dinasztikus európai uralkodócsaládok igényét a Magyar Királyságra, szándékosan kihagytad a végvári magyarok példáját, szándékosan kihagytad a Kuruc szabadságharcot, szándékosan kihagytad a kalapos király okozta megpróbáltatást, szándékosan kihagytad a nádorok szerepét, szándékosan kihagytad a magyar jakobinus mozgalmat, a Wesselényi féle elszakadást a Habsburg birodalom szorításából és ami a legfontosabb szándékosan kihagyod a magyar nyelvet , mint ami a magyarokat megkülönbözteti más népek nyelvétől és identitást biztosít a ma már csak 93 ezer négyzetkilométeren!
A te fájdalmad nem fájdalom, hanem politikai nyilatkozat!
Már megint olyan szavakat akarsz nekem tulajdonítani, ami tőled származik!
//Topik téma:: Magyar az akinek fáj Trianon, a többi csak állampolgár.//
Ezt írtam le többször is! Egyszer hivatkoztam egy linkben Karinthyra, Illyés Gyulára meg külön!
Semmit nem vonok vissza, amit ezeken kívül nekem tulajdonítottak, tulajdonítanának továbbra is. Azt hogy milyen agymenésekkel jöttetek, nem az én szavaim!
Te voltál aki folyamatosan kérted, hogy linkeljem az eredeti be Karinthytől! Karinthyt megkövettem!
Az hogy megosztottad a magyarokat többször, azt én nem írtam egyszer sem!
Magyar az, akinek fáj a vörös terror. Magyar az, akinek fáj a fehérterror. Magyar az, akinek fáj a Don kanyar. Magyar az, akinek fáj a magyarországi Holokauszt. Magyar az, akinek fáj a német megszállás, a nyilas hatalomátvétel, a szovjet megszállás, majd a Rákosi rendszer. Magyar az, akinek fáj 56 leverése. Magyar az, akinek fájnak rendszerváltás után poltikusaink hazudozásai is, lopásai, ostobaságai is. Magyar az, akinek egyaránt fájtak Gyurcsány hazudozásai, ahogy Orbánék országrablása is. Magyar az, akinek fáj a nemzet megosztása.
Biztos nem csak Trianont hagytam ki...
Nincs miért bocsánatot kérnem! Karinthyt viszont megkövetem, hogy csak gondolhatott ilyenre, de lenem írta szó szerint!"De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs.
Magyarként írtam a magyarokról, nincs miért bocsánatot kérni a magyaroktól. Főképp nem azoktól, akik azt hiszik, ha Magyarországon élnek, akkor magyarok is!
Én nem magyarázok semmit a mondatodba. Szerinted akinek nem fáj Trianon, az csak állampolgár, de nem magyar. Mégis hogy veszed a bátorságot, hogy te mond meg, ki a magyar?
Pl. a magyaroktól. Mert nem tartod tiszteletben a kultúránkat, a mi nagy írónk és költönk tollába adtál egy olyan mondatot, amit sosem írt le, és emellett ittm indenkit lehülyéztél, aki kiállt ezen tény védelmében. Plusz a magyaroktól azért, mert a magyarok feléről úgy vélekedtél, hogy csak állampolgárok.
Észveszejtő gondolattársítás! Vedd észre, hogy én ilyent a nap folyamán egyetlen szóval sem írtam!
Az hogy te mit magyarázol bele abba az egy mondatba azért neked kell vállalni a felelősséget! Te írtad, te mondtad! Ne másra mutogass, ha egyszer leírtad!
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára