“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Akkor én meg azt mondom, hogy te nem vagy magyar. Mert nem magyar az, aki szerint magyarok milliói nem magyarok, csak mert nem úgy gondolkodnak, mint ő.
Akkor végre beismerted, hogy Karinthynak csak tulajdonítják, de semki nem támasztja alá, hogy valaha mondta volna. Akkor most jöhet a bocsánatkérés a magyaroktól!
Akkor én vállalom azt a mondatot, ha senkinek nem tulajdonítható, de mégis létezik! Remélem beírtam magamat a történelemkönyvekbe, mint egy magyar akinek fáj Trianon, a többi csak állampolgár!
Törölt felhasználó2017. 06. 06. 21:29
#636
1 / Képzeld, a nagyszüleimet 46-ban telepítették ki a felvidékről.Az apám 5 éves volt akkor.
2 / Ne is mondjad, messzire jutottál!
ezek közül melyik is magyar?
1?2?
Azért a pofátlanságnak nincs határa nálad.
De rendben, bocsánatot kérek, hogy az idézet második részét a szádba adtam, mert azt valóban nem írtad le.
Akkor most jön a te részed, kérj bocsánatot az első felérért, és hogy te is Karinthy szájába adtad. Ha egyenességet vársz el, akkor legyél te is egyenes.
Magyar az, akinek fáj Trianon”E gondolatot, mely a két világháború között született, legtöbben Illyés Gyulának tulajdonítják, de van, aki Karinthy Frigyesnek, ami viszont biztos, hogy Patrubány Miklós dobta be újra a köztudatba az ezredfordulón. Nem véletlen, hogy az aforizmaerősségű önmeghatározás szárnyra kapott, hiszen kevesen sűrítettek be néhány szóba ennyi keservet, tanúbizonyságot, lényeglátást és igazságot.Fotó: ittHON.ma
2015. december 1. kedd, 18:09 perc
E gondolatot, mely a két világháború között született, legtöbben Illyés Gyulának tulajdonítják, de van, aki Karinthy Frigyesnek, ami viszont biztos, hogy Patrubány Miklós dobta be újra a köztudatba az ezredfordulón. Nem véletlen, hogy az aforizmaerősségű önmeghatározás szárnyra kapott, hiszen kevesen sűrítettek be néhány szóba ennyi keservet, tanúbizonyságot, lényeglátást és igazságot.Azt talán nem kell hosszan ecsetelni, hogy aki számára egy nemzet legnagyobb tragédiája, mely egyben világraszóló igazságtalanság is, közömbös, az érzelmileg nem tartozik ahhoz a nemzethez. A nemzet kulturális, történelmi, politikai és érzelmi közösség, ezutóbbit még a józanabb liberálisok sem tagadják. Aki pedig saját magát kívül rekeszti ezen az érzelmi közösségen, az aligha lehet annak tagja. Teljesen mindegy, hogy eme önkirekesztés milyen formát ölt, hogy az illető mániákusan ismételgeti, hogy bizony Trianon igazságos volt (lásd Bauer Tamást), hogy a nemzet közel egy harmada ellen uszít, amikor kiállhatna a nemzet egysége mellett (lásd a 2004. december 5.-i népszavazást megelőző álbaloldali hangulatkeltést), vagy hogy kiáll a kamerák elé és magyar származású létére azt nyilatkozza, hogy ha ő magyar és Romániában él, akkor voltaképpen román.
Ezt állítottad: "magyarokat nevezz csak állampolgárnak"
Ha ezt állítod, akkor nyilván be is tudod linkelni azt a hsz-t, ahol én ezt írtam volna.
Nem linkelted be, mert nem írtam ilyet. Elismerted tehát, hogy nem igaz, amit állítottál.
Nos, akkor belátod a tévedésedet, visszavonod az állításodat és bocsánatot kérsz az alaptalan rágalmazásodért és személyeskedésért vagy sem?
Te nyitottad a topikot a sokat emlegetett idézettel. Te tulajdonítottad ismét Karinthynak, miután ki lett vesézve, hogy soha nem írt semmi ilyet. Ha most azzal jössz, hogy te az állampolgáros részt nem tetted bele, akkor közlöm veled, hogy ne csúsztass már sokadszorra, bőven elég az első mondatrész is, az is egy kirekesztő magyarság határozó.
Nincs elismerve a totyikod kirekesztő és zaklató módja, mert nem a totyik, hanem konkrétan Trianonról emlékezett ezekkel a szavakkal. Úgy hogy te is mehetsz túlórázni _pny kortársaddal, egy gyékényen árulni!
Csak azért lehet törölgetni, mert megjelent ugyanaz a törölgetésre érdemes, értetlenkedő liberális egoisták díszpéldányait bemutató stílusban okoskodóhülyeség!
Amit ugye el kellene fogadni, mert ti akkor emberi mivoltotokban személyeskedésnek vagytok kitéve! Ezt pedig alapnak veszitek és ezzel másokat maceráltok!
A filozófia genderség és szóhasználat egyedi mintapéldáit adjátok!
Nekem azért fáj, mert a szülőhelyével együtt rengeteg honfitársam más államok hatalma alá került, ahol is azonnal elkezdték betelepíteni közéjük a más nyelvet beszélő embereket. Holott állítólag pont ezért tették, hogy ezt megszüntessék. Tehát egy jó nagy hazugság úgy ahogy van.
Egyébként Karinthy valóban nem írta abban a levélben ezt a mondatot, viszont, ha valaki elolvassa, akkor rájön, hogy nem is kellett volna ezt tennie. Süt belőle a fájdalom.
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára