“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Igen, és a kulcsszó a röghöz kötés :)) azért a németek mentek oroszba (középosztálynak amúgy), és nem fordítva, mert ök nem voltak röghöz kötve. Doh! :)
A 18.század végére, amikor is az utolsó háborújuk volt (Napoleon ellen már csak küldtek egy kis mennyiséget) elfogytak a férfiak. Nem volt ember, aki megművelje a földeket. Ezzel zárult az állandó svéd-orosz háborúskodás.
A krumpli az valóban nagyon jól jött nekik. Finom is a krumplijuk. :)
"A keleti, déli jobbágyokat röghöz kötö országok"
a keleti országok úgy alapból __bevándorlási célpontnak__ számítottak
History of Germans in Russia, Ukraine and the Soviet Unionlink,_Ukraine_and_the_Soviet_Union
a dél-európai országok pedig már a XVI. századtól kezdve jelentős kibocsátó országok voltak (pl. az Újvilágba kitántorgó spanyolok, portugálok, olaszok)
a __bekerítések__ után inkább a parasztok __elűzése__ és kisemmizése volt a módi
pl. ihol lenne itt neked egy híres "mobilitási esemény":)
Great Famine (Ireland)link
A demográfiai robbanásukban (ezt a mai svédország területére értettem) két dolog volt, az egyik, hogy végre abbahagyták az állandó háborúzást. A másik a krumpli :)
egy idevágó fejezet az előző linkről:)
9.Long-term trends in real wages of labourers
link
amennyire átfutottam a svéd nyomor a XIX. század elején hágott a tetőpontjára
rosszabbul éltek akkoriban a svédek mint a legsötétebb középkor idején...
Ez minden országra igaz volt, az alsó osztály szegény volt mindenhol , csak a mobilitásban (szabadságjogokban) tértek el országonként.A német részek európán belül, a protestáns országok után, de egy erös középmezönyt jelentett egy fönyi GDP-ben, és mégis benépesítették a zusát. A keleti, déli jobbágyokat röghöz kötö országok meg nem, de az a logika, hogy azért nem, mert ök gazdagok voltak, szerintem kicsit el van tévedve :).
1720-ra már közel 500 éve nem volt jobbágyság arrafelé. Egy ilyen mértékű demográfiai robbanás mögött valami másnak is lennie kellett. Nem lehet hogy a statisztikai adatokban nem látszik egy olyan apróság hogy 1800-s évek elején hozzájuk csapták a mai Norvégiát? Igaz a finneket egyúttal lenyúlták az oroszok...
és még mindig ott tarunk, hogy az idézett szerző legalább megpróbált valami adatot összebuherálni míg te csak lírai számokat adsz elő az idealizált svéd közállapotokról...
megjegyzem Svédországban különösen fejlett a történelmi statisztika...
Volume I: Exchange Rates, Prices, and Wages, 1277-2008link
a wikipedia szócikk különben már úgy élből azzal indul, hogy Amerikából toborozták a svédeket és onnan FINANSZÍROZTÁK a kivándorlást, majd az általam alább beillesztett részben már azzal folytatódik, hogy a korábban amerikai finanszírozással kijutottak, küldtek haza pénzt a többieknek a kivándorlásra, mivel azok egy buznyák vasat sem tudtak a "gazdag" Svédországban összespórolni a létért folytatott kemény küzdelem során...
A svédeknél nem volt röghöz kötött a jobbágyság. Ezzel párhuzamosan demográfiai robbanás zajlott (1720-tól 100 év alatt megduplázódott a lakosság), és az északi éghajlaton a korabeli mezögazdaságnak ehhez nem volt eltartóképessége.
Már megválaszoltam ezek az adatok mennyire konkrétak. Kb mint ma a fülöp-szigeteki GDP-t összehasonlítani a Észak-Koreáéval, de magyar koronában kifejezve.
Igazi “jóléti” társadalom:)
“Class inequality in Swedish society was a strong and
recurring theme in the Commission's findings. ……………………. Bitter experiences of Swedish class snobbery still rankled after sometimes 40–50 years in
America. Writers recalled the hard work, pitiful wages, and grim poverty of life in the Swedish countryside…………………. One
woman wrote from North Dakota of how in her Värmland
home parish, she had had to earn her living in peasant households from the age of eight,
starting work at four in the morning and living on "rotten herring and potatoes, served out in small amounts so that I would not eat myself sick".
She could see "no hope of saving anything in case of illness", but
rather could see "the poorhouse waiting for me in the distance". When
she was seventeen, her emigrated brothers sent her a prepaid ticket to America, and "the hour of freedom struck"[45]”
Swedish
emigration to the United States
link
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára