"A Kontúr foglalkozásaira viszont főleg az utóbbiak, az „utcagyerekek” járnak, méghozzá maguktól. Hozzájuk csatlakoznak, akit a szülők átengednek, mert tudják, hogy jó helyen vannak. „Máshova nem is engedem őket, csak ide” – veti közbe egy anya, aki azt mondja, nagyon sokat köszönhet a Kontúrnak, így, ha csak tud, helyi önkéntesként segít.
A civilek jó esetben heti két alkalommal nyitják ki a teret: kedden és szombaton. Ekkor érnek rá az aktivisták. Lassú, nyugodt estén járunk ott, egy látássérült aktivistával készítenek ajándékokat szintén látássérülteknek a Wesley János iskolásai. A kis szobát azonban hét-nyolc gyerek és feleennyi felnőtt is teljesen megtölti zajjal, nevetéssel, hadonászással, ugrálással. A lányok – és egy hős fiú – kézműveskednek, a többi fiú bokszolást imitál a fényképezőnek, Urbanovszky Zsuzsanna – pontosan érezve a megőrülés előtti utolsó pillanatot – szelíden a társasok felé tereli őket. Végül győz a tea és a süti.
El lehet képzelni, mi a helyzet, amikor folyamatosan dörömbölnek az ajtón. A Kontúr több mint ötven gyerekkel áll kapcsolatban, nagy részük alig várja, hogy jöhessen. Ki a társaságért, a fegyelemért, a törődésért, ki a nasiért, ki pedig azért, hogy valahogy levezesse az otthon, a gangon és a suliban összeszedett stresszt. (A többség mindezekért együttvéve). Egy ideje muszáj létszámstopot hirdetni. Sem fizikailag, sem pedagógiailag nem fér el nyolc-tíz gyermeknél több, az önkéntesek pedig úgy vannak vele: inkább ennyien töltsék értelmesen az idejüket, mint ennél többen értelmetlenül. „Ezeknek a gyerekeknek ugyanis pontosan erre van szükségük: értelmes szabadidőre és figyelemre – így Zsuzsa. – Sokukat nagyon nehéz játékkal lekötni.” A helyiséget mindenesetre velük festették ki a nyáron. „Csavarhúzót, festőhengert adtunk a kezükbe, persze életkornak megfelelően. Jobban élvezték, mint addig bármit. Úgy érezték, megbecsüljük őket, elfogadjuk a munkájukat. Élményterápia volt: részt vettek valami jóban.”
Heti két alkalom nagyon kevés, mégis sokat elmond, hogy amióta itt vannak, érezhetően jobb az élet. Az is rengeteget számít, hogy büntetés helyett megkérdezik a „rossz gyereket”, mi a baj, mi bántja, mit érez. „Nagyon fontos, hogy mindig ezek legyenek az első kérdések. Volt itt már verekedés, rugdosódás, köpködés, de ezekre is odafordulással válaszolunk. Ha valakivel nem tudunk kapcsolatba lépni, kikísérjük azzal, hogy próbáljon meg lenyugodni. Nem büntetés ez, inkább feladat.”
Vannak gyerekek, akik békésebbek, akik megváltoztak, akiknek elmúltak a rossz beidegződései. Heti kétszer is van mit hazavinni. „Hogy nem szabad verekedni, piszkolni, semmit sem széttörni”, mondja egy kislány, aki saját bevallása szerint természetesen nem érintett, de ismer fiúkat, akik megváltoztak. „Múltkor vittünk haza kókuszgolyót, az nagyon jó volt” – nyilatkozza a közvetlen, rövid távon is fontos eredményekről.
Egyelőre az is hatalmas előrelépés lenne, ha húsz gyerek helyett akár ötvenet képesek lennének fogadni heti háromszor, többé-kevésbé állandó csoportokba osztva úgy, hogy az önkéntes pedagógusok, pszichológusok, szociális munkások és bárki, aki segít, odafordulással, mindenkire külön-külön figyelve fejleszthesse őket. „Így az ötven gyerekből, aki a látóterünkben van, heti egyszer mindenki le tudna jutni a közösségi térbe – mondja Zsuzsa. – Végtére is ezért nyitottuk: hogy megtöltsük tartalommal az itteniek életét.” Az önkénteseket pedig külön fel kell készíteni, „ez nem a szokásos »gyerekanyag«, hanem a kőkemény valóság”, egy csoportba egy-egy ember nagyon kevés, az lenne az igazi, ha egy-két gyerekre jutna egy felnőtt. Ezt azonban legfeljebb kérni tudják, elvárni nem, elvégre önkéntesekről van szó – az, hogy pénzt kapjanak ezért a kőkemény munkáért, végképp utópisztikus."
http://www.nlcafe.hu/ezvan/20171129/a-hos-utca-elveszhet-de-a-gyerekeket-akkor-is-meg-kell-menteni/
A civilek jó esetben heti két alkalommal nyitják ki a teret: kedden és szombaton. Ekkor érnek rá az aktivisták. Lassú, nyugodt estén járunk ott, egy látássérült aktivistával készítenek ajándékokat szintén látássérülteknek a Wesley János iskolásai. A kis szobát azonban hét-nyolc gyerek és feleennyi felnőtt is teljesen megtölti zajjal, nevetéssel, hadonászással, ugrálással. A lányok – és egy hős fiú – kézműveskednek, a többi fiú bokszolást imitál a fényképezőnek, Urbanovszky Zsuzsanna – pontosan érezve a megőrülés előtti utolsó pillanatot – szelíden a társasok felé tereli őket. Végül győz a tea és a süti.
El lehet képzelni, mi a helyzet, amikor folyamatosan dörömbölnek az ajtón. A Kontúr több mint ötven gyerekkel áll kapcsolatban, nagy részük alig várja, hogy jöhessen. Ki a társaságért, a fegyelemért, a törődésért, ki a nasiért, ki pedig azért, hogy valahogy levezesse az otthon, a gangon és a suliban összeszedett stresszt. (A többség mindezekért együttvéve). Egy ideje muszáj létszámstopot hirdetni. Sem fizikailag, sem pedagógiailag nem fér el nyolc-tíz gyermeknél több, az önkéntesek pedig úgy vannak vele: inkább ennyien töltsék értelmesen az idejüket, mint ennél többen értelmetlenül. „Ezeknek a gyerekeknek ugyanis pontosan erre van szükségük: értelmes szabadidőre és figyelemre – így Zsuzsa. – Sokukat nagyon nehéz játékkal lekötni.” A helyiséget mindenesetre velük festették ki a nyáron. „Csavarhúzót, festőhengert adtunk a kezükbe, persze életkornak megfelelően. Jobban élvezték, mint addig bármit. Úgy érezték, megbecsüljük őket, elfogadjuk a munkájukat. Élményterápia volt: részt vettek valami jóban.”
Heti két alkalom nagyon kevés, mégis sokat elmond, hogy amióta itt vannak, érezhetően jobb az élet. Az is rengeteget számít, hogy büntetés helyett megkérdezik a „rossz gyereket”, mi a baj, mi bántja, mit érez. „Nagyon fontos, hogy mindig ezek legyenek az első kérdések. Volt itt már verekedés, rugdosódás, köpködés, de ezekre is odafordulással válaszolunk. Ha valakivel nem tudunk kapcsolatba lépni, kikísérjük azzal, hogy próbáljon meg lenyugodni. Nem büntetés ez, inkább feladat.”
Vannak gyerekek, akik békésebbek, akik megváltoztak, akiknek elmúltak a rossz beidegződései. Heti kétszer is van mit hazavinni. „Hogy nem szabad verekedni, piszkolni, semmit sem széttörni”, mondja egy kislány, aki saját bevallása szerint természetesen nem érintett, de ismer fiúkat, akik megváltoztak. „Múltkor vittünk haza kókuszgolyót, az nagyon jó volt” – nyilatkozza a közvetlen, rövid távon is fontos eredményekről.
Egyelőre az is hatalmas előrelépés lenne, ha húsz gyerek helyett akár ötvenet képesek lennének fogadni heti háromszor, többé-kevésbé állandó csoportokba osztva úgy, hogy az önkéntes pedagógusok, pszichológusok, szociális munkások és bárki, aki segít, odafordulással, mindenkire külön-külön figyelve fejleszthesse őket. „Így az ötven gyerekből, aki a látóterünkben van, heti egyszer mindenki le tudna jutni a közösségi térbe – mondja Zsuzsa. – Végtére is ezért nyitottuk: hogy megtöltsük tartalommal az itteniek életét.” Az önkénteseket pedig külön fel kell készíteni, „ez nem a szokásos »gyerekanyag«, hanem a kőkemény valóság”, egy csoportba egy-egy ember nagyon kevés, az lenne az igazi, ha egy-két gyerekre jutna egy felnőtt. Ezt azonban legfeljebb kérni tudják, elvárni nem, elvégre önkéntesekről van szó – az, hogy pénzt kapjanak ezért a kőkemény munkáért, végképp utópisztikus."
http://www.nlcafe.hu/ezvan/20171129/a-hos-utca-elveszhet-de-a-gyerekeket-akkor-is-meg-kell-menteni/
Mi lesz veled Magyarország?