“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Sosem állítottam, hogy mindenhol az volt a recept mint a svédeknél, vagy svájciaknál. Ráadásul voltak árnyalatok is a két véglet között. De már megint messzire kalandoztunk.
és még mindig ott tartunk, hogy én konkrét adatokat is előbányásztam a témában amelyek nagyszerűen egybevágnak azzal az elterjedt nézettel, hogy az ipari forradalom előtt totál nyomorúságos hely volt Svédország
a napfényes Dél-Európához képest kb. egy periferiális nyomornegyed volt:)
Túl olcsó poén volna elsütni, hogy valószínűleg azért mert:
1. többeknek volt pénze hajójegyre
2. a kikötő is elérhetőbb volt a többségüknek
De ennek kulturális és informális okai is lehettek. A svédek mindig is individualistább népség volt, és valóban elérhetőbb volt számukra pl. olyan info mint a földosztás odaát. Azért az sokak fantáziáját megmozgatta Nyugat-Európában is. Elnézve a családneveket pl. Alaszkában, vagy észak-nyugaton sokaknak be is jött.
Jó öreg Friedrich Trump is milyen hajtással örvendeztette meg az újvilágot :)
"Nyilván ahol nem barmokként kezelték a humán erőforrást,"
akkoriban - és még jó sokáig - mindenütt "baromként" kezelték, pl. a legsikeresebbé váló Anglia kifejezetten híres volt a __fegyencgyarmatairól__, azaz a nem kívánatos népesség erőszakkal történő deportálásáról...
még évszázadokkal később is...
Timewatch The Floating Brothel Part 1/6
link
kb. választhattak az __akasztófa__ és a száműzetés között
a jelek szerint ez a siker receptje:)
pl. Velence is igen komoly fogyókúrán esett át az Oszmán Birodalommal folytatott küzdelem során...
pedig az volt akkoriban az egyik legfejlettebb állam Európában...
a Német-Római Császárságban különben hasonló brutál módon számoltak akkoriban le a parasztokkal...
link
szóval csak a modern nyugati __progresszív__ trendeket követtük:)
az ipari forradalom előtti időkben a lakosság meghatározó része a FÖLDBŐL élt az pedig kis hazánk esetében igen jó adottságokkal rendelkezett...
nem véletlenül volt Magyarország jelentős ___bevándorlási célpont___ a XVIII. században
a XIX. századi svéd életszínvonal alacsony voltát pedig remekül aláhúzza az iszonyatos méretű kivándorlás...
arányaiban nézve jóval több ember tántorgott ki Svédországból mint kis hazánkból a XIX. század második felében...
Nem feltétlenül a központosítás a lényeg szerintem (lásd korabeli svájci kantonok is elboldogultak), hanem az különböztette meg a sikeresebb északi államokat hogy már akkor is élhetőbb országokat üzemeltettek (nem mai mércével persze), és a szabad(abb) polgárok akik maguknak (is) dolgoznak, jobban azonosulni tudnak közösségi célokkal is. A rabszolga, jobbágy tesz arra, hogy az ura kétszer olyan nagy birtokra tesz szert egy sikeres hadjárat után vagy épp elpatkol a csatamezőn. Sőt utóbbi esetén inkább nyílhat az alávetett népesség számára új esély valami jobb életre mint addig volt.
Ami a népességet illeti. Egyrészt pontos adatok nem nagyon voltak, inkább csak becslések, de fogadjuk el a számaid. Egy 100-120.000 fős inváziós sereg ellen, egy összességében cirka 4 milliós Magyarországnak, nem kellene esélytelennek lennie. Egy motivált népesség esetén csak a férfi populáció tizede is 200.000 ember. Persze ha az elitnek nem azon jár az agya, érdemes-e sok parasztot delegálnia aratás idején egy seregbe (+ mi pénz kiképezni, felfegyverezni őket), de legfőképp akkor ellenérdekelt, ha tartania kell attól is, hogy ellene fordulnak a saját emberei.
Nyilván ahol nem barmokként kezelték a humán erőforrást, ott ez kevésbé volt aggasztó. Én ebben látom a kudarcok mélyebb okát.
Persze a gepárd is egy kutyafajta. Először arra gondoltam, "lehet, hogy ő gepárdot tart otthon?", aztán rájöttem, hogy áááá, csak véletlenül rosszat mondott. Ilyesmi bárkivel megesik, miért pont ne egy kvízproffal?! :)
" nem azért, de az oszmán birodalom vmi 5 millió km2 gyűrt maga alá, szóval hosszan lehet ostorozni az érintett "eliteket":)"
És mind jól szervezett, felvilágosultan kormányzott, prosperáló területek voltak ugyebár, vagy mégsem?
Még nálunk is elbaltázottabb balkáni, közel-keleti, észak-afrikai területekről volt szó.
No csak értetted akkor miről regéltem. Tegyük hozzá, hogy akár évtizedek teltek el komolyabb fegyveres konfliktusok között, ezalatt békésen gyarapodhatott volna az ország más feltételek mellet. Nem üres kasszából kellett volna összetrombitálni zsoldosokat baj esetén, ha máshogy intézi az elit az ország ügyeit. Ha mondjuk csak a tatárjárásból okulnak, akkor is évszázadaik lettek volna átszabni az államszervezetet.
" nagyon hihető adatok, mivel az ipari forradalom előtt az emberek elsöprő
többsége a mezőgazdaságból élt az meg a svéd éghajlat alatt
meglehetősen sovány hozamot biztosított..."
Bizonyára pontos lehet korabeli eltérő valutákat $ alapra számolni utólag, azt inflációval korrigálni (vagy nem), pontatlan gazdasági adatokra alapozva GDP-t számolni évszázados távlatból. Olyan korból származó gazdasági adatokról beszélünk, amikor sok országban még a népességet is csak becsülni tudták, hát még a termelést...
Emellett a táblázatodban az osztrákok sokáig fej-fej mellett vannak a svédekkel, de ugye nem azt akarod állítani, hogy a korabeli Magyarország Ausztria gazdasági szintjén állt. A Monarchiában nem mi voltunk akik feljavították a gyalázatosan teljesítő Habsburg örökös tartományok gazdasági adatait, ha úgy lett volna valószínűleg mi foglaljuk el az osztrák trónt és nem fordítva. A háborúhoz mint tudjuk három dolog kell, pénz, pénz, és pénz...
Emellett a svédek már akkor sem a mezőgazdaságból éltek csupán. Azért vettek részt az északi háborúkban az 1600-s években mert a balti kereskedelemből jött az adóik jelentős hányada már akkor is. Stockholm sem kifejezetten mezőváros volt ugyebár.
"Puzsér Róbert kiosztotta a Trianon-relativista Vágó Istvánt
Szőnyi Szilárd / 2017.06.08., csütörtök 17:30 /
„Az osztrákok is sirathatnák a maguk Trianonját az autóikon...”A fenti mondatot bírta közzétenni
Vágó István, a Demokratikus Koalíció politikusa a Facebookon, nem
mellesleg 24 órával a Trianon-emléknap után egy „Nagy-Ausztria” matrica
kíséretében.Puzsér Róbert publicista ugyanitt akkora verbálist tockost osztott ki ezért, hogy a Hargitáig szólt. Íme:„Vágó
István a kuruc.info stílusát és szellemét hordozva táplálja a
polgárháború tüzét. Úgy érzi, hogy a trianoni békediktátum évfordulója a
megfelelő alkalom arra, hogy honfitársainak érzékenységébe, személyes
és családi tragédiájába gázoljon. Lehetséges, hogy a kvízprofesszor nem
érti a különbséget az osztrák állam és a Habsburg ház között? Az általa
megjelölt területek soha nem voltak Ausztria részei, az osztrákok soha
nem tekintették azokat a hazájuknak, ahogy Németalföldet,
Spanyolországot és fél Dél-Amerikát sem, pedig volt idő, amikor ezeket
mind a Habsburgok uralták. Vajon ezeket a birtokokat miért nem tüntette
fel Vágó István az általa mellékelt osztrák revizionista térképen?Az
talán még megbocsátható, ha egy kvízprofesszor, aki telehencegi a
világot a hallatlan műveltségével, nem képes megérteni alapvető
történelmi fogalmakat és közjogi konstrukciókat, csakhogy Vágó
István nemcsak tudatlan, de etikátlan: nem vesz tudomást arról a
tényről, hogy a trianoni békeszerződés következtében hárommillió és
háromszázezer magyar ember vesztette el az állampolgárságát, és került
idegen hatalom felügyelete alá, ahol a kisebbségek
alapvető nyelvi és kulturális jogai sok helyütt máig nem biztosítottak –
nem kevés utóduk ma is másodrendű állampolgár. Ezt a dél-tiroli osztrák
kisebbség helyzetével összevetni egyszerűen alávaló és méltánytalan.A
Demokratikus Koalíció alelnöke nevetség tárgyává próbálja tenni a
magyarság holokauszt melletti legnagyobb nemzeti tragédiáját. Én
sem hiszek a történelmi sérelmek kényszeres és folytonos napirenden
tartásában, Vágó István azonban nem feldolgozni vagy akár csak
félretenni kívánja a Trianon-traumát, hanem felhasználni provokációra és
gyűlöletkeltésre. Nem engedheti begyógyulni a sebet, mert ha ez
megtörténik, egy nap a polgárháborúnak is vége lehet.Vágó
István az a kulturális térben, ami Gyurcsány Ferenc a politikában: örök
mementó. Hiába igaz, hogy a véleményük nem reprezentálja a baloldalt,
hiába igaz, hogy ma már csak egy szélsőség, mégis máig ők a hivatkozási
pont: ilyen a magyarországi baloldal – semmit sem ért, nincs szíve,
ostoba és gőgös. Semmi közünk hozzá. Nem közülünk való.”" link
pedig elofordult nem is egyszer hasonlo strategiai megegyezes. foleg, ha sietos a dolga a tamadonak, marpedig szulejmannak sietos volt. Az 1529-es ostrom idejen mire Becs ala ert Szulejman, addigra mar szeptember vege lett, mivel elidozott a Magyar vegek foglalgatasaval, az utanpotlas biztositasaval stb. Ket hete volt, hogy bevegye Becset, oktober kozepen mar indult is vissza. (A neheztuzerseget pedig elveszitette az ellenseges magyarorszagon torteno felvonulas soran. . 1532-ben el sem jutott Becsig, szinten elidozott a Magyar vegeken, Koszeg ugrik be ugye. Nem volt eselye bevenni Becset, ugy, hogy kozben Magyarorszaggal hadban all, ezert teljesen logikus volt Szulejman ajanlata. Masreszrol, kapcsolodva ahhoz, amit irtam, az elso becsi ostrom megis olyan hatassal volt a nyugatra, hogy rovid idon belul osszefogott a pápa, es V. Karoly, es hamarosan 80 ezres sereget tudott kiallitani a nemet-romai csaszar a torokok ellen, ami addig kozelitoleg sem tortent meg soha. Bizony, hogy teljesen realis alternativa lett volna ez mind Szulejman szamara, mind a Magyar Kiralysag szamara.
"(miközben meghódították a világot nagyon sokféle típusú ellenfél ellen győztek)" Ezzel spec. teljesen egyetértek. Volt bőven tapasztalatuk, de sokan elfelejtik (vagy úgy tűnik, hogy elfelejtik), hogy nem egységes haderő volt: ez volt nekik a "nyugati front". Kezdetben váltakozó sikerrel küzdöttek, pl. a japánoktól és a kijeviektől is kikaptak, Kínába sem nyomultak be nagyon eleinte, stb. Kína és Khorezm ellen azonban megtanultak városokat is eredményesen elfoglalni - a Kárpát-medencében mégsem voltak a kővárak ellen sikeresek. (Nem néztem utána, hoztak-e egyáltalán ostromgépeket ide.) Szóval fenntartom, hogy valószínűleg a legolcsóbb megoldás az lett volna, hogy csata nélkül kiegyezni velük, aztán akkor támadni, amikor gyengé(bbe)k, és/vagy jobban felkészülni rá. Mondom: nem volt a harc/háború szükségszerű, a kánok szinte MINDIG először a sarcot kérték. Tőlünk biztosan. A többin lehet vitatkozni, ami némiképp részletkérdés már...
Gyanítom, hogy a vad tivornya a csata előtt csak a legendárium része ill. szélsőséges felnagyítás lehetett. (Persze nem lepne meg, ha kiderülne, hogy totál igaz. De valószínűbb, hogy ez is valami bűnbakkeresés / önfelmentés inkább egyes korabeli "híradósok" :) részéről.)
Nem azt írtam, amit sugalmazni akarsz. Ez csak a nyugati hadtest volt, amivel szemben kezdetben (kunokkal együtt) jelentős létszámbeli fölényben volt a magyar sereg. Persze nyilván a kunokat sem kellett volna felbőszíteni...
Sátortábort írtam, nem véletlenül: a sátrak össze-visszasága, stb. volt a zűrzavar egyik fő oka. Másrészt pedig: egy inváziós sereg ritkán választhatja meg a helyszínt és az időpontot, amikor csatát vállal. Magyarán olyan helyszínt kellett volna választani, ami nekünk jobban megfelel, sőt lehetőleg olyan időpontot is. Harmadrészt: nem számoltak azzal, hogy a tatárok ismerik a tüzet? Wtf? Vagy tényleg akkora idióták voltak az akkori európaiak, hogy "egy túlerőben lévő könnyűlovas hadsereg ellen bevált és sikeres védekezési forma volt a szekértábor"? A lovasság ellen a földsánc (döngölt föld, földdel bevont fa, stb.) a bevált védekezési forma már a Római Bir. idején is, no meg a kőfalak/kővárak. Esetleg fa erődítmény, de lehetőleg impregnált / nagyon vizes fából (feltéve, hogy meg tudták oldani). De a könnyen felgyújtható szekérből álló "védvonal"? Látszik, hogy sem Szun-cétől, sem Juliustól nem tanultak sokat az akkori hadvezérek, ha ezt jónak találták.
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára