“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
A válaszod ezen része korrekt volt, de a felvetett kérdésemre nem kaptam választ.
Inkább a jó palócokról tudunk többet, mint "Palócföldről", azt is csak Mikszáthtól!
Amiért "cserébe" tőlünk elvették Észak-Erdélyt és odaadták a románoknak. De mindezt úgy, hogy Magyarország volt a győztesek szemszögéből az abszolút geci, a románok meg a félig gecik, hiszen sokáig benne voltak, majd kiszálltak. Nyilván ha nincs haborúba belépés, nincs nekünk Észak-Erdély sem, viszont akkor a románok akár durvabb büntetést kaphattak volna. De persze nem tudhatja senki, ezek csak feltételezések. Ami biztos, hogy bele mentünk egy vesztes háborúba, amiből rengeteg emberveszteséggel jöttünk ki. Még a zsidók elhurcolását sem tudtuk megakadályozni.
ja ott árulta el az anglo-amerikai tengely az összes közép-európai szövetségesét...
gondolom már akkor az lebegett a londoni geopolitikusok szeme előtt, hogy a szovjet fenyegetésre alapozva fogják egyesíteni Európát:)
a románok is megkapták a "jutalmukat" odaajándékozták őket Moszkvának és át kellett engedniük Dobrudzsát Bulgáriának, Besszarábiát és Bukovina jó részét pedig a SZU-nak...
nem hinném, de ha így lett volna akkor sem lett volna lényegi változás, mindenképpen Moszkvának ajándékoztak volna minket...
ha 1945-ben volt lényeges kérdés akkor az kb. arról szólt, hogy ki kerül a jövendőbeli vasfüggöny nyugati oldalára...
kis hazánk kapcsán én inkább a török hódoltsághoz kapcsolódó kisiklást emelném ki... némi sarkítással 150 évig csatatér volt az ország...
a megkésett fejlődés mögött sokkal inkább ezt keresném, mint a hazai elit "önzését"...
Hitlert elég sok szomszédja elküldte a picsába. De amúgyis a kilépés a fontosabb, nem a belépés...Lajoshoz: "L. 1521-ben oktalanul megsértette Szulejmán szultánt, letartóztatva Behrum vagy Berham nevü követét. E könnyelmüség következménye az volt, hogy Sabác, Nándorfehérvár, Zimony, Titel és Szalánkemén a hadat indító török kezébe kerültek....Ily auspiciumok közepette jelent meg Budán 1525. április végén vagy május elején a Ferenc francia király által fellovaltSzulejmán szultán követe, aki Lajoskirálynak békét ajánlott oly feltétel alatt, ha ez neki, illetve hadainak Horvát- és Tótországon át szabad átvonulást enged.Szulejmán ugyanis most már, egyptomi ügyeit is rendbehozván, a francia királlyal szövetkezve, egy V. Károly német császár ellen intézendő nagy hadjárat eszméjével kezdett foglalkozni,[9] de miután Lajoskirály a fentemlített feltételeket el nem fogadta, a szultán készülődései elsősorban megint csak Magyarország ellen irányultak."
Már írtam, hogy nem volt konkrét neve a mai Szlovákiának, miért lett volna, hiszen Magyarország szerves része volt, akkor is, amikor Erdély külön kezelt egység volt. Csallóköz például sosem volt része Felvidéknek azelőtt. AnnI van, hogy Szlovakiának és Felvidéknek van egy kb. 80%-os átfedése, de a kettő attól még nem pont ugyanaz a terület.
Vagy te azt mered állítani, hogy Palócföld egésze ne lenne Felvidék része? Csak amit elcsatoltak?
Svédország a liberális reformok előtt a XIX. század derekán Európa egyik legszegényebb területe volt...
az általad "bezzeg példaként" említett nagyhatalmi ábrándok inkább csak elfecsérelték a szűkösen rendelkezésre álló erőforrásokat
a valódi take off csak a XIX. század második felében indult meg és a mai szocialista liberalizmus fogalom mentén meglehetősen illiberális volt, pl. szó sem volt mindenkire kiterjedő általános választójogról...
nagyon szép vagyoni, jövedelmi és műveltségi cenzus volt a választásoknál, eszük ágában nem volt minden rongyos koldust az urnákhoz engedni...
+ a hatalmas méretű kivándorlásról se feledkezzünk el, a XIX. század második felében a svéd lakosság jelentős része egyszerűen kitántorgott Amerikába...
Swedish_Americans
link
kb. a nyomor elől menekültek...
és persze az ország geopolitikai helyzete is kedvező volt - viszonylag kis periférikus állam távol a nagyhatalmi csataterektől - ezért tudtak kimaradni mindkét világháborúból...
ha ez nem lett volna akkor kb. úgy jártak volna a "semlegességükkel" mint Belgium...
Igen, helyesen döntöttem, mert veled ellentétben bennem van egyenesség, te viszont bocsánatkérés helyett továbbra is maszatolsz, sőt még vádaskodsz is.
Ha valaki valamit állít, főleg ha rágalmazva állít (szerinted lehazaárulóztam Karinthyt), akkor neki kellene bizonyítania. Ha nincs bizonyíték, akkor bizony legalább ezért bocsánatot kellene kérned, de amit a Trianonról veled egyet nem értő magyarokról írtál, azért is egyébként.
Egyébként meg senki nem állít olyasmit, hogy a magyarság valami rossz nép lenne. Ez önfikázás lenne amúgy is. Ellenben ha tanulni akarunk valamiből, akkor bizony a hibáinkat is fel kell ismerni, és nem eltussolni. Ha szerinted ez undorító, akkor legyen. Hazug embertől úgysem várok sokat.
"ahogy 41-ben sem tudjuk, mi lett volna, ha a németeknek nemet mondunk, és ezért megszállnak egyből."
semmi
ugyanazt kaptuk volna jutalmul mint amit büntetésül kaptunk
az anglo-amerikai tengely az összes közép-európai szövetségesét elárulta...
Western betrayal
link
mi több még a megszállásukat is finanszírozta...
Lend-Lease#US_deliveries_to_the_Soviet_Union
link
max néhány év eltéréssel de a háború mindenképp kitört volna
különben az 1913 decemberében megalapított FED körülbelül 1914 nyarára lett működőképes ... érdekes egybeesés...
különösen mivel a világháború finanszírozásában már 1914-től kezdve kulcsszerepet játszott az USA...
link
ez pedig igen nehezen ment volna a FED által biztosított garanciák (vészhitelezés), illetve kompetenciák (pénznyomtatás) nélkül...
a FED az I világháború folytán valósággal hiperaktívvá vált...
grafikon
link
Nem szokásom a triumfálás, de ha kéred, leírom: helyesen döntöttél, hogy elismerted és bocsánatot kértél az alaptalan
rágalmazásért és személyeskedésért. Bár maradtak olyan korábbi kitételeid, melyek szintén helyteleníthetőek mert megosztóak, kirekesztőek, de ezeket inkább nem taglalnám, mert remélem túlléptél rajtuk.
Ami pedig az Illyés Gyulának/Karinthy Frigyesnek tulajdonított aforizmát illeti, arról annyit tudhatunk, hogy a közvélekedés leggyakrabban nekik tulajdonítja ugyan, de eleddig sem megerősíteni sem cáfolni nem sikerült, hogy azt ők mondták-e vagy sem ill. ki mondta azt először. A tartalmát illetően pedig szintúgy megoszlanak a vélemények, de abban ritka kivételektől eltekintve egyetértés van, hogy a trianoni diktátum olyan nemzeti tragédiánk, melyet be nem gyógyított lelki sebként hordoz a magyarság.
Egyébként senki sem várja el senkitől, hogy nap mint nap keseregjen a múlton, vagy éppen büszkélkedjék vele, de még az elfelejtésnél is undorítóbb, mikor valaki saját nemzettársai ellen használja fel, folyamatosan kiemelve a hibákat, félresikerült mozzanatokat és szándékosan elhallgatja, letagadja a pozitívumokat, eredményeket, sikereket, kiemeli a magunk hibáit, bűneit és meg sem említi a velünk szemben elkövetetteket, erősíti a "bűnös nép" és a "merjkicsilenni"tudatot, és lekicsinyli, rombolja a nemzeti öntudatot, büszkeséget, miközben más népekkel ennek pont az ellenkezőjét teszi.
Na ő biztosan nem üzent hadat senkinek. De arra tényleg jó volt, hogy megmutassa mekkora összetartás van az országon belül. :)
Figyelj! Egy hadüzenethez, háborúhoz jól felszerelt és tartósan ellátott hadsereg kell. Jánosnál ezt még összedobták a népek egy-egy hadjárathoz, de Mátyásnál már nem ment. Egyszerűen el kellett foglalnia Bécset, Csehországot és megadóztatni őket. Ebből már futotta és meg is állt a török. Utána viszont, mikor a Fekete Sereg folyamatosan feloszlott (Nem pár év alatt) már senki sem állta az útjukat.
Az első független és önálló kormányunk Trianon után lett. Köszi szépen! Egyrészt nyilvánvaló volt, hogy szeretnénk visszakapni a magyar lakosságunkat a szülőhelyükkel együtt, másrészt te biztosan megmondtad volna Hitlernek, hogy menjen a picsába és kerülje ki az országunkat, de más nem. :)
1990. Önálló magyar országgyűlés. Na azóta hálistennek nem üzentünk hadat senkinek. :)
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára