“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
ha vastaggal írsz, attól nem lesz nagyobb igazad. sőt, elismered, hogy te se hiszel benne, azért turbózod. a liberalizmusnak nincs köze a baloldalisághoz. a marx nevű gazembert hozzá szokták kötni, ez tény. bár az ő extraprofitos munkaerőárás agymenései inkább a rezsiszilárdos fideszizmushoz állnak közel. abban igazad van, hogy ők tényleg hadat viselnek a magyarság ellen
Egyrészt van jobboldali liberalizmus is, másrészt ez a mondat hogyan nem jelenti azt, hogy a jobboldaliak nem igazán járnak egyetemre és nem foglalkoznak tudományokkal? Ez kinek a hibája (ha így van, ahogy le van írva, de persze nincs így)?
//A baloldal két nagy irányzatához – liberalizmus, marxizmus – tartozó személyek ott vannak az állami egyetemeken, s mérgezik a leendő középiskolai történelemtanárokat, valamint csak belőlük lesz akadémikus. Ez a tudománypolitika diktatúrája, miközben az autonómiájuk égisze alatt hadat viselnek a magyarság ellen.//
Neked vannak legendáid Trianonról! A fent említett történelemtanárok jóvoltából!
a trianoni rendezés nem a kisantant jutalmazásáról szólt, hanem Németország körbekerítéséről ezért kellett felszámolni a number 1 német stratégiai szövetségest az Osztrák Magyar Monarchiát a győztesek számára a kisantant államok érkerekei is lényegtelenek voltak, ez az 1945 utáni rendezés - azaz a nyugati árulás - tükrében teljesen nyilvánvaló https://en.wikipedia.org/wiki/Western_betrayal ma a kőzép-európai régió teljes egészében az anglo-amerikai blokk kezében van ergo teljesen lényegtelen, hogy hol húzódnak a blokkon belüli "határok"
" Ebben a szakmában is történésziskolák léteznek, egyes professzorok körül fiatal kollégák dolgoznak. Napjainkban Magyarországon háromféle világlátás létezik: marxista, liberális és konzervatív. A baloldal két nagy irányzatához – liberalizmus, marxizmus – tartozó személyek ott vannak az állami egyetemeken, s mérgezik a leendő középiskolai történelemtanárokat, valamint csak belőlük lesz akadémikus. Ez a tudománypolitika diktatúrája, miközben az autonómiájuk égisze alatt hadat viselnek a magyarság ellen. Ez csak részben szól a pénzről, hiszen nem közismert, de az akadémikusok havi nettó félmilliós tiszteletdíjban részesülnek. Ideológiai monopóliumról is szó van."
MAGYAR AZ, AKINEK FÁJ TRIANON! Raffay: HAZUDNAK A ROMSICS-FÉLÉK, HAMIKOR AZT MONDJÁK, HOGY ERDÉLY ÖRÖKRE ELVESZETT! Ha az országcsonkítás 98. évfordulóján erős magyar lélekkel mondjuk ki a nemzeti összetartozást, akkor nemzetünk mögött a véres, de csodálatos történelmünk, előttünk pedig a rejtélyes, ám megnyerhető jövő áll – nyilatkozta Raffay Ernő történész, akinek 30 évvel ezelőtti Trianon-feldolgozása úttörő volt a magyar történettudományban. Fotó: Kurucz Árpád – 1989-ben a Trianon titkai című kötete volt az első olyan munka, amely a diktátumot tabuk nélkül dolgozta fel a második világháborút követő hallgatás után. Közismert, hogy a könyv rövid idő alatt több százezer példányban kelt el, de milyen volt a fogadtatása a szakmában? – A történet 1987-ben kezdődik, akkor jelent meg az 1982-ben (!) leadott Erdély 1918–1919-ben című könyvem. Ez a kandidátusi disszertációm volt, aminek megvédése az ELTE BTK dísztermében azzal kezdődött, hogy fölállt az egyetem ismert marxista professzora, Siklós András, és azt követelte: a bizottság tagadja meg a vitára bocsátást, mert ez egy irredenta-soviniszta, Horthy-fasiszta mű. Amikor az Erdély története című háromkötetes könyvről 1987 októberében szakmai vitát rendezett a debreceni egyetem, Pach Zsigmond Pál akadémikus megtámadta könyvemet, mondván, hogy az nacionalista, és megzavarja a román–magyar együttélést. Udvariasan válaszoltam, de előtte Köpeczi Béla művelődési miniszter megkért, hogy ne feszítsem túl a húrt. Tehát: a marxista–leninista kollégák egyáltalán nem fogadták el sem a témát, sem a tények szakszerű föltárását. Amikor a szegedi szakmai vitája volt e disszertációmnak, Csatári Dániel tanszékvezetőm, majd Ormos Mária azt kérték, hogy a 7 fejezetből kettőt vegyek ki. Ezt nem tettem meg, aminek az lett a következménye, hogy Ormos 10 hónapig nem terjesztette elő a munkámat. A múltbeli támadásokkal párhuzamosan – s ez a legfontosabb – a fiatal tanítványaim közül többen Erdély-kutatók lettek, a nemzeti érdeket szem előtt tartva, a tények tiszteletben tartásával. – Harminc év távlatában hogyan látja a könyvet, és miként alakult Trianon kutatása azóta? Megdőltek a régi marxista–leninista paradigmák, hogy a magyar királyság a népek börtöne volt, és megérdemeltük, amit kaptunk? – Ebben a szakmában is történésziskolák léteznek, egyes professzorok körül fiatal kollégák dolgoznak. Napjainkban Magyarországon háromféle világlátás létezik: marxista, liberális és konzervatív. A baloldal két nagy irányzatához – liberalizmus, marxizmus – tartozó személyek ott vannak az állami egyetemeken, s mérgezik a leendő középiskolai történelemtanárokat, valamint csak belőlük lesz akadémikus. Ez a tudománypolitika diktatúrája, miközben az autonómiájuk égisze alatt hadat viselnek a magyarság ellen. Ez csak részben szól a pénzről, hiszen nem közismert, de az akadémikusok havi nettó félmilliós tiszteletdíjban részesülnek. Ideológiai monopóliumról is szó van. 1989 előtt kockázatos volt Trianonról beszélni; emlékirataimban meg fogom írni ennek rendőri-titkosszolgálati összefüggéseit. Az említettek azt az álláspontot képviselték, hogy a diktátumot el kellene hallgatni, nehogy a szomszédos népek érzékenységét sértsük. 1990 után pedig a baloldal liberális része kialakította a maga Trianon-képét, ami ennek a folytatását jelentette, sőt, ma is ez az uralkodó álláspont az akadémiai világban. Ha az Akadémia valamit nem helyesel, ahhoz úgy fognak viszonyulni a többiek is. Az utóbbi években érdekes jelenségre lehettünk figyelmesek: a liberális kollégák és tanítványaik elkezdtek Trianonról publikálni. Könyveikben „semlegesek maradnak”. A megszálló román, cseh és szerb kormányok tevékenységét csak mint értékítélet nélküli tényt írják le. Ez azt jelenti, hogy például Károlyi Mihályról vagy Kun Béláról ugyanolyan semlegesen írnak, mint bárki másról. – Trianon külső okai egyértelműek: elveszítettük a világháborút a nagyhatalmi érdekek miatt. De melyek voltak azok a belső okok, amelyek miatt ilyen kedvezőtlenül alakultak 1918 után az események? Az akkori politikai elit mit nem vett észre a háború előtti folyamatokból? – Trianonnak egyik fő oka a belső meggyengülés. Ide sorolom az 1914 előtti, több évtizedes képviselőházi obstrukciót. Például közvetlenül a háború előtt alig lehetett megszavazni a haderő gyorsabb fejlesztését. Ha egy országban a parlament nem gyorsan és határozottan működik, hanem zavarok vannak, annak belpolitikai válsághelyzet a következménye. De a zavarok legnagyobb részét a hazai kultúrharc okozta: ez nem más, mint a baloldal két ágának – liberálisok és szocialisták – harca a főhatalomért a keresztény magyar nemzetállam ellen. A hazai baloldal leghatékonyabb szervezete a szabadkőművesség volt, nem véletlen, hogy tevékenységükről eddig hat monográfiám jelent meg. – Romsics Ignác akadémikus múlt héten egy lapinterjúban azt mondta, hogy Erdélyt örökre elvesztette a magyar állam, és a legjobb, ha beletörődünk ebbe a helyzetbe; egy távlati, európai konföderáció terve megoldja Erdély helyzetét. Egyetért a felvetéssel? – Ezzel a szellemi hozzáállással kérdés, lesznek-e akkor még magyarok Erdélyben, ha rajtuk múlik. Ez egy elvtelen mondat, amely csak a reménytelenséget táplálja a magyarokba. Romsics egyes régi marxista és liberális történészek szellemi örököse, akinek elvei, eszményei nincsenek. Az említett interjúban először kritizálja a baloldalt, ami most nem vall túl nagy bátorságra, hiszen ez a politikai világ lényegében megsemmisült. Fontosabb ennél azonban, hogy Erdély nincs elveszve. Romsicsnak csak el kellene mennie a székelyekhez, a Hunyad megyei vagy a mezőségi magyar szórványfalvakba, esetleg a csángók szegény falvaiba, hogy meglássa azt a magyar erőt, amely – hála a végre anyaországként működő magyarországi jogi, anyagi és erkölcsi segítségnek is – nem engedi Erdély elveszítését. Tehát aki ezt mondja, az hazudik, ráadásul dezinformálja az erdélyi magyarságot. A pártatlanság álarcában tetszelgő, Romsics-féle destrukció és gyávaság engem a vörös gróf, Károlyi Mihály hazaáruló tevékenységére emlékeztet. – Egy 2010-es interjúban a küszöbönálló harmadik Trianonról is beszélt, mondván, hogy kísértetiesen hasonlítanak az akkori hazai és európai állapotok az 1914-et megelőző évekre. Most miként látja a kérdést? – Illyés Gyula írta, hogy a magyarok mindenben fölveszik a versenyt az utódállamok népeivel – csak a demográfiában maradunk alattuk. Ha ez így marad, végünk van. Az 1990-es évek legelején, az MDF egy elnökségi ülésén, ahol én képviselőként vettem részt, Fekete Gyula örömmel mondta: képzeljétek, a románok szaporodása megállt. Nos, az elmúlt 28 évben a kormányprogramokból két tényezőt hiányoltam: a demográfiai fordulat elindítását és a haderő komoly fejlesztését. E folyamatok most talán végre elkezdődnek, s eredményesek is lesznek. – Milyen kilátásai vannak ön szerint a Kárpát-medencei magyarságnak? – A magyarok háromféleképpen viszonyulhatnak Trianonhoz. Az első: elfogadjuk véglegesnek a trianoni helyzetet, ezt szorgalmazza az akadémiai történészi világ is. Ez végzetes következményekkel járhat. A második: egyes országokban magyar etnikai-területi autonómiáért kell küzdeni. A székely autonómiát eddig minden esetben elutasította a román parlament, legutóbb az elmúlt hetekben. Ebből arra következtetek, hogy mivel az EU-nak nincs autonómiák létrehozására vonatkozó törvénye, a román parlament pedig mindig elutasítja ezt, el kell felejtenünk az autonómiáért való hősies, viszont mindig eredménytelen küzdelmet. Szerintem új útra kell lépnie a nemzetpolitikának: s e harmadik út a területi revízió, a határmódosítás útja. 1938 és 1941 között négyszer módosították javunkra a határt, ami a korabeli nagyhatalmak segítségével történt. Most is ez a feladat: megnyerni egyik vagy másik nagyhatalmat az ügy érdekében.Okos magyar diplomácia kell, amit erős hadsereg és összetartó nemzet támogat. És nem vagyunk kilátástalan helyzetben: ha az országcsonkítás 98. évfordulóján erős magyar lélekkel mondjuk ki a nemzeti összetartozást, akkor nemzetünk mögött a véres, de csodálatos történelmünk, előttünk pedig a rejtélyes, ám megnyerhető jövő áll.
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára