“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
AHA!
Volt élet a Magyar Királyság előtt is! Mit tudsz felsorolni az akkori országokról, népekről, országaikról? Ja és közben ugrottál ezer évet két mondattal!
Okosabbat is kitalálhatnál, ha nem tudsz konkrétumokat!
"valaha a Magyar Királyság"Ne röhögtesd ki magad!A "Magyar Királyság" előtt is volt azokon a vidékeken élet....Arról meg hallgat mindenki -még Te is!- ,hogy a Trianoni békeszerződést törvényesen aláírta a magyar küldöttség....(A törökök nem írták alá a mai napig sem!)Ennyi!
Burgenland az osztrákoknak lett Várvidék! Most nekik lett Vár(ŐR)vidék!
Sem Őrvidék nem volt nekik sem Várvidék1920 előtt.
Novi Sad! Délvidék?
Mi volt a mai Szlovákia területének a neve SZLOVÁKIA előtt? Névtelen?
Kinek akarsz megfelelni az országrészek nevének tagadásával, utólagos átnevezésével?
Minden népnek megvan a saját különbejáratott névhasználata! Ezt tagadni, megkérdőjelezni igencsak beavatkozás annak a népnek az identitása megítélésének!
Paranoia, amit Trianon óta az elcsatolt területekről, az odakerült részekről, azok az országok folytatnak, ahol valaha a Magyar Királyság! területe volt!
A hunyadiak, vagy akár lajosnál húzott vonal :1. Ha eszerint onnantól nincs is független magyar állam/döntés, akkor teljesen másként kellene az ilyen értelmezés szerint is trianonhoz állni. Pl ott született meg a független magyar állam ismét fönixmadárként hála antant. Logikailag nem stimmel összevonni a függetlenséget és a trianoni bút. . 2. Ez a feudális függöségi viszonyok és címek (királyság) teljes félreértelmezése és félreértése. . 3. Ez vitatható lesz, de szvsz a hunyadiak elötti állapotot figyelmen kívül hagyni, megint téves értelmezési szándék. Pl az egész a fogantatástól el lett cseszve, az Árpád-házi de facto örökösödéssel (szálikus eredménnyel), ahol a norma a trónviszály lett. De jure és de facto az orosz örökösödéssel lehet csak hasonlítani, és bár messzire vezet, de nem véletlen, hogy ezer év után a magyarok, meg oroszok nem tudnak csapatmunkában gondolkodni. Szerintem. És azért ez rohadtul determinisztikus, az a csoda, hogy így fennmaradt egyáltalán a magyar, pl a szálikus szászok marha gyorsan eltüntek (az oroszokat meg az abszolutizmus mentette meg). Az igaz, hogy hasonló irányváltási lehetöség mátyásnál volt, "na de sikerült?"...
"A hazai elit évszázados hibája, hogy mindent magának akar, nem tud megosztani, együttműködni és nem erőssége a tudásvágy sem (persze üdítő kivételek voltak időnként). Az idő nagy részében a saját kiváltságainak (kortól függően) gyarapítása, megőrzése kötötte le az energiáit. Ennek érdekében a haza nagyjai nem ritkán külső hatalmaknál kerestek támogatót , úgyhogy az általad említett háborúk nem elhanyagolható részében konkrétan házhoz mentünk a pofonért. A végletes megosztottság miatt legyengült államok pedig jellemzően felkeltik a környező hatalmak figyelmét is."
Pontosan ezért írtam tőzsdenyúlnak, hogy a Hunyadiak után mondjon példát arra, amikor mi önállóan, magunktól döntöttünk egy hadüzenetben, amit valakinek üzentünk. Korrekt.
Szerintem már a kérdésben rejlik a felfogásbéli különbség. Egy nép attól lesz sikeres ahogy a rendelkezésre álló forrásaival gazdálkodik. Ez a középkorban elsősorban a népességet és a termőföldet jelentette (persze ásványkincs már akkor sem volt hátrány). Termőföldünk volt dögivel, de az emberi erőforrásainkkal szinte sosem törődtünk. A hazai elit évszázados hibája, hogy mindent magának akar, nem tud megosztani, együttműködni és nem erőssége a tudásvágy sem (persze üdítő kivételek voltak időnként). Az idő nagy részében a saját kiváltságainak (kortól függően) gyarapítása, megőrzése kötötte le az energiáit. Ennek érdekében a haza nagyjai nem ritkán külső hatalmaknál kerestek támogatót , úgyhogy az általad említett háborúk nem elhanyagolható részében konkrétan házhoz mentünk a pofonért. A végletes megosztottság miatt legyengült államok pedig jellemzően felkeltik a környező hatalmak figyelmét is.
Meg lehet nézni ahogy a népességben hasonló méretű svédek, évszázadokkal korábban rájöttek, hogy sokkal erősebb országot lehet működtetni, ha nem egy szűk kisebbség élvezi csupán a javakat. A független szabad parasztokra támaszkodva lettek a svéd királyok a környék meghatározó hatalmi tényezői évszázadokon át. Nálunk ezzel szemben a nemesség a végsőkig ragaszkodott a kiváltságaihoz és a jobbágyokat személyes tulajdonának tekintette. Az ilyen bánásmód pedig nem motivál senkit sem termelés, sem hadakozás közben.
Szerintem jórészt az államszervezés és az ennek hiányosságaiból fakadó gyengeség a dolog kulcsa, ha a kudarcaink okát keressük. Mint a fociban, legtöbbször az ellenfél annyira játszik jól amennyire hagyjuk.
Ez pontosan így van. Ha elfelejted a múltad, akkor a hibákat is elfelejted és megcsinálod újra. Olyan ez, mint a feltételes reflex. A kisgyermek felfedez és hibázik közben. Ha azt sulykolod bele ( nyilván senki sem teszi ezt), hogy nem történt semmi, akkor a feltételes reflexét próbálod kiiktatni. De ki az a hülye aki azt mondja a gyermekének pl. amikor az neki megy a falnak, hogy "semmi baj kicsim legközelebb már nem fog fájni". :)
Szerintem képben van, de annyiféle olvasat létezik. Az igaz, hogy némileg túlzás ilyen választóvonalakat húzni, hiszen már I. István koronázása és az akkori erőszakos keresztényesítés is egy kényszerű európai alkalmazkodás miatt történt, különben ott helyben bedarálták volna a nemzetet.
Ami a többféle olvasatot illeti: én például nem tartom Hyundai Mátyást akkora menő arcnak, szénné adóztatta az országot és a bevételt hadászati célokra és látványberuházásokra fordította, na meg az udvari flancra (nyilván vastagon benne volt az olasz csaja a dologban, nagy pénzköltő lehetett ő is). Ilyen szempontból jobban hasonlít a mostani fáraónkra mint egy normális országvezetőre. Viszont II. Ulászló meg tök sok fejlődést meg jólétbeni előrelépést hozott, annak ellenére, hogy a népi egyszerűsítés szerint szar király volt. Dehogy volt az. Ha már választóvonal, akkor én közte és Lajos-2 között vonnám meg, mert utóbbit nyomták le a törökök mint a rajzszöget és onnan fogva volt sokáig nemulass.
A legjobb persze tartózkodni a hangzatos mérföldkövektől és folyamatában, sőt, nemzetközi összefüggéseiben nézni a történéseket.
Pontosan erről van szó. Én is azt mondom, Trianonról meg kell emlékezni, lehetőleg együtt kellene, nem pedig fikázni miatta más politikai nézeteket valló honfitársakat, de nem szabad beleesni a hibába, hogy kizárólag ennek a mentén tolni a jövő politikáját. Hogy fáj-e Trianon? Nem tudom megmondani pontosan, hogy a fájdalom a helyes meghatározás, vagy valami más. De ez alapján meghatarozni, hogy ki magyar, nyílt nemzetárulás.
Szerintem nagyon nincs képben a történelemmel. Ez a Hunyadiak óta szöveg ugyanabból a bullshitből eredhet, amely szerint Hunyadi óta nem nyertünk csatát. Miért lett volna akkor és azelőtt több döntési lehetőségünk, mint utána? Meg ha már döntési lehetőség, fel kell tenni a kérdést, kinek a döntési lehetősége, mert a döntésekkor nem a Nemzet, hanem a döntéshozók döntenek. Szerintem simán Hunyadi Jánosra és Mátyásra is ra lehetne húzni, hogy nem volt saját döntési lehetőségük, ugyanakkor pl. 48-nál sem tudjuk, mi lett volna, ha inkább Széchenyi verzióját visszük véghez, ahogy 14-ben sem tudjuk, mit reagál a császár, ha nyíltan fityiszt mutatunk a háborúra, ahogy 41-ben sem tudjuk, mi lett volna, ha a németeknek nemet mondunk, és ezért megszállnak egyből. Döntési lehetőségei egy kis országnak is vannak, még ha alapból sodródunk is, csak ugye utólagosan minden determináltnak tűnik.
nem tudok róla, hogy bárki azt sulykolná, hogy felejtsd el a múltat. olyanról tudok, aki azt mondja, hogy úgy nem lehet előrefelé menni, hogy folyton a visszapillantóba nézel, előre kell tekinteni főleg. hátra is fontos időnként, de nem szabad hogy azon legyen a fókusz. én is ennek vagyok a híve, de mindeközben ismerem a történelmet.
Újra felbukkantál, vajon nem felejtettél el valamit? Vagy az egyenesség tovabbra sem erényed?
Egyébként ha nap mint nap nem keseregsz a múlton, hanem elfogadod megtörtént tényként, az nem azt jelenti, hogy elfelejtetted. De még az elfelejtésnél is undorítóbb, mikor valaki saját nemzettársai ellen használja fel...
Ha utánaolvasol, sem a Várvidék, sem az Őrvidék név nem volt használatos Trianon előtt. Ezért írom, hogy Burgenland.
Mellesleg a másik, amit Trianon óta máshogy használnak, az a Felvidék. Manapság simán Komáromot is Felvidéknek hívják, míg Miskolcot, Egert, Salgótarjánt nem. Pedig Trianon előtt az északi hegyvidéket nevezték felvidéknek, tehát nem a teljes mai Szlovákiát, ugyanakkor az Északi-Középhegység és Kárpátalja hegyvidéki része is beletartozott. Valójában sokkal inkább az a valódi tiltakozás Trianon ellen, ha a Felvidéket Trianon előtti értelemben használom, mint ha kompletten Szlovákiát Felvidékezem.
Nem! Ismerd meg, vond le a tanulságokat, és lépj tovább! Ne ezzel foglalkozz minden évforduló után hónapokig, és hergelt a népet! Ne kelts olyan illúziót, hogy estleg lehet rajta változtatni, mert semmi értelme ma már!
Eszerint akik azt sulykolják, hogy "felejtsd el a múltad" lépj át rajta és ne foglalkozz vele, abban érdekeltek, hogy ne vond le a tanulságokat és ne tanulj belőle, kövesd el újra ugyanazokat a hibákat. Sajnos vannak is, akiket sikerült már ebben a múltból tanulatlan állapotban tartani és addig koncentrálnak csak a jövőre, amíg az teljesen el nem vész...
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára