Élt egyszer két ambiciózus unokatestvér Pablo és Bruno. Egy
kis olasz faluban éltek egymás mellett, és nagyon jó barátok voltak. Mindketten nagy álmokat dédelgettek, és
keményen dolgoztak. Elhatározták, hogy
egyszer majd gazdagok lesznek, és csak a megfelelő lehetőségre vártak. Egy napon
megérkezett a lehetőség. A falu úgy döntött, felbérel két embert, akik egy
közeli folyóból vizet hordanak a falu víztározójába. A munkát végül Pablo és
Bruno kapta meg. Mindketten fogtak hát
egy-egy vödröt, és elindultak a folyóhoz.
A nap végére sikerült feltölteniük a tartályt, és a falu cserébe
vödrönként egy centet fizetett nekik. -
Valóra vált az álmunk! - kiáltotta Bruno.
- Nem tudom elhinni, milyen szerencsések vagyunk! De Pablo nem volt annyira biztos ebben. Fájt
a háta, a kezén pedig vízhólyagok jelentek meg az egész napos cipekedéstől.
Félt felkelni másnap, és ismét munkába menni. Arra gondolt, biztosan van jobb
módja is a víz átszállításának. Mikor
másnap elindultak a folyó felé Brunoval, Pablo így szólt: - Te Bruno, van egy
ötletem. Mi lenne, ha ahelyett, hogy cipeljük ezeket a vödröket, inkább
építenénk egy csövet a folyótól a faluig? Bruno megtorpant: Egy csövet? Ki a
fen e hallott ilyenről? - kiabálta. - Végre remek melónk van! Egy nap lehozok
100 vödörrel, az 1 dollár naponta! Gazdag vagyok! Egy hét alatt veszek egy új cipőt,
egy hónap alatt egy tehenet! Nekünk van a legjobb munkánk a városban, és még
két szabad hetet is kapunk évente! Az egész életünk sínen van, szóval menj te a
fenébe a csöveddel! Pablo nem adta fel, és elmagyarázta a tervét másoknak is,
de mindenki csak gúnyolódott rajta. Úgy nevezték: a „csöves". Úgy döntött,
egyedül fogja megcsinálni, és a vödrök hordása mellen esténként árkot ásott a
sziklás földbe. Mivel kevesebb ideje volt vödröket cipelni, a bevétele is
visszaesett. Tudta, nem lesz könnyű és 1-2 évbe is beletelik, mire kiépíti a
csatornát. Bruno majd kétszer többet keresett, és folyamatosan Pablo orra alá
dörgölte az újabb és újabb szerzeményeit. Mi több, még egy szamarat is vett,
amire gyönyörű bőrnyerget csináltatott. Új házat, gyönyörű ruhákat vett, és
drága ételeket rendelt a fogadóban. Mindenki éltette, amikor fizette mindenki
italát, és hangosan nevettek a viccein.
Ahogy teltek a hónapok, Pablo vezetéke már félig készen volt, így már
csak feleannyit kellett sétálnia a vödrökkel, mint Brunonak. Az extra időt arra használta, hogy még többet
dolgozzon a vezeték kiépítésén, a szünetekben pedig nézte régi barátját, ahogy szüntelenül
cipeli a vödröket. Bruno egyre görnyedtebben járt, háta meggörbült a cipekedéstől.
Léptei egyre lomhábbak voltak, arcára pedig kiült a düh és a keserűség. Tagadta
a tényt, hogy egész életében vödröket kell majd cipelnie, és egyre több időt
töltött a kocsmában. Mikor a többiek látták Brunot közeledni, összesúgtak a
háta mögött. Úgy nevezték, a „vödrös". Ekkor már nem hívott meg másokat az
italra, inkább magában ivott, üres üvegek társaságában. Néhány hónap múlva
eljött a nagy nap. A vezeték elkészült. A falu apraja nagyja látni akarta,
amint a csőből folyamatosan áramlik a víz a tartályba. A víz folyt nappal,
folyt éjszaka. Folyt, amikor Pablo evett, és folyt, amikor aludt. A falu
fellendült, Pablo pedig a nap 24 órájában pénzt keresett függetlenül attól,
dolgozott-e, vagy sem.
https://bookline.hu/product/home.action?_v=Burke_Hedges_Tanmese_a_csovezetekrol_H&type=20&id=3989422
https://bookline.hu/product/home.action?_v=Burke_Hedges_Tanmese_a_csovezetekrol_H&type=20&id=3989422
