“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Ez nem kívánság műsor. A "mi lett volna ha" kezdetű gondolatok meg ugye értelmetlenek, mert nem az lett. Ez van, le kell szűrni a tanulságokat, és tovább kell lépni.
Nem szabadott volna aláírni a Trianoni szerződést.... Ha akkor erős kormánya és vezetője lett volna az országnak egyszerűen figyelmen kívül hagyta volna a szerződést... lehet hogy erőszakkal akkor is elvették volna amit el akartak volna venni...de mivel aláírva nem lett volna korábban semmi sem...a 2. világháború után visszavehettük volna minden területünket. Én arra hivatkoztam volna hogy nem volt érvényes népszavás sem volt...akkor erre kellett volna hivatkoznia a miniszterelnöknek hogy emiatt nem ír alá semmiféle - országunkat megcsonkító - szerződést.
az általad felhánytorgatott magyarosítás különben csak az 1900-as évek elején lendült be úgy istenigazából és még ezzel együtt is felettébb türelmes volt a magyar gyakorlat a "bezzeg" nyugati államokkal összevetve... ami pedig a magyar nyelv államnyelvvé tételét illeti: belegondoltál már abba, hogy - az addigra már tényleg avíttá vált latin helyett - csak a német és a magyar között lehetett választani? ha a németet választják államnyelvnek akkor valószínűleg a Magyar Királyság sírját ásták volna meg... (már a XIX. század közepén...) kb. ezért lett államnyelv - összekötő nyelv - kis hazánkban a magyar (1844-ben) és ez jelentős részben nem magyar anyanyelvű emberek érdeme pl. az aradi vértanúk cirka fele nem magyar anyanyelvű volt... Széchényi is inkább németül beszélt a nemzeti ébredése előtt mint magyarul... (fiatal korában jóformán teljesen elfelejtett magyarul...) Kossuth anyja is felvidéki szász volt, maga a család meg szlovák származású, szép nagy szlovák nacionalista rokonsággal (volt mit kompenzálni...) Petőfi szlovák származása se titok... Görgey is német anyanyelvű volt... és nagyon hosszan lehet ezt még folytatni szóval az itteni "magyarkodás" kezdetei jelentős részben nem magyar anyanyelvűekhez, illetve első generációs magyarokhoz kötődnek:) ami pedig a magyar államnyelvvé tételét illeti ez jelentős szerepet játszott az osztrák "germanizáló" törekvések ellehetetlenítésében, ha 1844-ben nálunk a magyar helyett a németet tették volna államnyelvvé akkor a XX. századra egy több mint 100 milliós germán, illetve germanofil tömb nézett volna szembe az antanttal:) túlzás nélkül lehet állítani azt, hogy az 1844-es magyar nyelvtörvény világtörténelmi jelentőségű következményekkel rendelkezett...
Ha megfigyeled, akkor átvett írás a hacsaknem elnevezésű blogról, ahol az állandó h.a. szerzőt Andrásozzák. Úgyhogy nem ismeretlen, csak mi nem ismerjük. Másrészt pedig ha az írás tartalmát nézzük, az megszívlelendő. Elmebeteg királyunk és mákonyos sleppje nem megy a szomszédba egy kis felelőtlenségért.
a független román államot megalapító német herceg még a palotáját is német neoreneszánsz stílusban álmodta meg vhogy nem csípte a helyi motívumokat:) Peles Castle https://www.youtube.com/watch?v=QV_xPOC2mV8
és persze Csehszlovákia és Jugoszlávia sem volt nemzetállam szét is esett mindkettő bő 20 éven belül Jugoszláviában a horvát usztasák olyannyira fel voltak tüzelve a szerbek ellen, hogy több százezer szerbet mészároltak le a II világháború alatt... https://en.wikipedia.org/wiki/World_War_II_persecution_of_Serbs
a Hohenzollern-Sigmaringen család által összegründolt Nagy-Románia is multietnikus olvasztótégely volt olyan hely ahol az uralkodócsaládban speciel egy darab román sem volt:) még mutatóba se... https://en.wikipedia.org/wiki/Romanian_royal_family
Kedves ismeretlen! Gratulálok az "uszító" linkedhez! Mi köze van ennek Trianonhoz és Magyarországhoz? Meg lehet halni hülyén is csak nem fontos tudni róla! Mellesleg a cikket kitalált hamis kolozsvári szalonnás elmeállapotán is nyomot hagyott a történelemhamisítás!
Ezek a gondolatok a kárpótlásról Izraelben öltenek testet! Magyarország tudja, hogy honnan jött és tudja azt is hova tartozik! Nem kell külső hatalmaknak egyengetni az önállóságát! Sem szankciókkal, sem milliárdosok elvetélt gondolataival!
megjegyzem, hogy a nosztalgiája az 1920-as évekre datálódik, a szerb uralmat ugyanis nagyságrendekkel rosszabbnak érezte a magyarnál... a trianoni rendezést árulásnak tekintette... ebben a kontextusban már érthető, hogy 1941-ben a horvátok valóságos népirtást indítanak a szerbek ellen.., https://en.wikipedia.org/wiki/World_War_II_persecution_of_Serbs#Massacres
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára