"Nyomorúság
Hogy hova lehetne tolni, forgatni a nyomorúság potméterét még ebben a szerencsétlen esztendőben, azt most már tényleg nem tudom. Nagyon rossz napok, hetek, hónapok vannak mögöttünk, szomorúak, rémülettel és gyűlölettel teliek. A szomorúság a miénk, a rémület is, és bár a gyűlölet nem a mi tulajdonunk, a mi ereinket, a mi gyomrunkat rántja össze görcsösen, és minket betegít minden.
Az elmúlt években nem csak a szegénység, a lélek nyomorúsága is mindennapos vendég lett ebben az országban. Nem tudom megfejteni, a szegénység miért gyújtja szikraként a gyűlöletet, de magam is érzem, az embernek nagyon kell igyekeznie, hogy saját kilátástalansága ne forduljon mások gyűlöletévé. Nehéz dolog a gyereknek kiszámolt vajaskenyér mellől más szerencséjének örülni. De azért nem lehetetlen.
Másrészt viszont gyűlölni sem könnyű. Sőt. Nehéz az emberi léleknek nem szeretni, tartotta Szent Jeromos, és ezt gondolom én is, így viszont tanácstalanul nézem, mi történik. Hogy van, aki nem szereti Esterházy Péter írásait, az egy dolog. Van olyan szerző, akinek az írásaiért én sem rajongok. Ez ízlésbeli dolog, amivel vitatkozni nem érdemes, akkor sem, ha én magam a magyar irodalom csodálatos szerencséjének tartom, hogy ilyen szerzőt tudhat magáénak. Mindegy. Én most az emberről akarok beszélni.
Nagyon megrázott a hír, hogy EP megbetegedett. Nem temetem, azt akarom, hogy küzdjön, mert mindenből meg lehet gyógyulni, csak hát azt is tudom, hogy van olyan, amiből nagyon nehéz. Most azért majd én is felnézek az égre néha, és azt kérem szépen, artikuláltan, félre ne lehessen érteni: Uram, őt még ne.
Önző vagyok. Nem vonz egy Esterházy Péter nélküli világ, bár igaz, az sem vonz, ami most van. Ma ebben az országban, amit egyre tanácstalanabbul hívok a hazámnak, tegnap sokan elérkezettnek látták a pillanatot, hogy irodalmi analfabetizmusuk, hazafias mentébe öltöztetett szűklátókörűségük, lelki nyomorúságuk, és súlyos szeretni képtelenségük minden bűzlő gennyét kommentekbe fröcsköljék. A gyűlöletüknek örültek, más betegségének örültek, és más halálát kívánták. Olyan valaki halálát, akit nem ismernek. Rémületes.
Nem gyűlölöm őket, és nem is sajnálkozom, de nem ismerek nagyobb nyomorúságot a szeretni képtelenségnél. Ez egy beteg ország. Súlyosan beteg. Haldoklik is. És bár reménykedem a gyógyulásában, erre Esterházynál milliószor kevesebb esélye van ebben a pillanatban.
Én Esterházy Péternek csodákkal határos gyógyulást kívánok. A szeretet gyógyít, Péter, suttogom ismeretlenül, bizalmaskodva ma reggel, téged már nem akarlak elveszíteni. A hazámat, attól tartok, sikerült.
Nem linkelem ide se a gyalázkodó posztokat, se a gyomorforgató kommenteket. Nem lehetnek fontosak. EP-t linkelem inkább ide, mert vannak úgynevezett helyzetek. Ez egy fontos helyzet. Mert az élet kurva rövid, és minden pillanatért kár, amit nem szeretettel töltünk el."
link
Hogy hova lehetne tolni, forgatni a nyomorúság potméterét még ebben a szerencsétlen esztendőben, azt most már tényleg nem tudom. Nagyon rossz napok, hetek, hónapok vannak mögöttünk, szomorúak, rémülettel és gyűlölettel teliek. A szomorúság a miénk, a rémület is, és bár a gyűlölet nem a mi tulajdonunk, a mi ereinket, a mi gyomrunkat rántja össze görcsösen, és minket betegít minden.
Az elmúlt években nem csak a szegénység, a lélek nyomorúsága is mindennapos vendég lett ebben az országban. Nem tudom megfejteni, a szegénység miért gyújtja szikraként a gyűlöletet, de magam is érzem, az embernek nagyon kell igyekeznie, hogy saját kilátástalansága ne forduljon mások gyűlöletévé. Nehéz dolog a gyereknek kiszámolt vajaskenyér mellől más szerencséjének örülni. De azért nem lehetetlen.
Másrészt viszont gyűlölni sem könnyű. Sőt. Nehéz az emberi léleknek nem szeretni, tartotta Szent Jeromos, és ezt gondolom én is, így viszont tanácstalanul nézem, mi történik. Hogy van, aki nem szereti Esterházy Péter írásait, az egy dolog. Van olyan szerző, akinek az írásaiért én sem rajongok. Ez ízlésbeli dolog, amivel vitatkozni nem érdemes, akkor sem, ha én magam a magyar irodalom csodálatos szerencséjének tartom, hogy ilyen szerzőt tudhat magáénak. Mindegy. Én most az emberről akarok beszélni.
Nagyon megrázott a hír, hogy EP megbetegedett. Nem temetem, azt akarom, hogy küzdjön, mert mindenből meg lehet gyógyulni, csak hát azt is tudom, hogy van olyan, amiből nagyon nehéz. Most azért majd én is felnézek az égre néha, és azt kérem szépen, artikuláltan, félre ne lehessen érteni: Uram, őt még ne.
Önző vagyok. Nem vonz egy Esterházy Péter nélküli világ, bár igaz, az sem vonz, ami most van. Ma ebben az országban, amit egyre tanácstalanabbul hívok a hazámnak, tegnap sokan elérkezettnek látták a pillanatot, hogy irodalmi analfabetizmusuk, hazafias mentébe öltöztetett szűklátókörűségük, lelki nyomorúságuk, és súlyos szeretni képtelenségük minden bűzlő gennyét kommentekbe fröcsköljék. A gyűlöletüknek örültek, más betegségének örültek, és más halálát kívánták. Olyan valaki halálát, akit nem ismernek. Rémületes.
Nem gyűlölöm őket, és nem is sajnálkozom, de nem ismerek nagyobb nyomorúságot a szeretni képtelenségnél. Ez egy beteg ország. Súlyosan beteg. Haldoklik is. És bár reménykedem a gyógyulásában, erre Esterházynál milliószor kevesebb esélye van ebben a pillanatban.
Én Esterházy Péternek csodákkal határos gyógyulást kívánok. A szeretet gyógyít, Péter, suttogom ismeretlenül, bizalmaskodva ma reggel, téged már nem akarlak elveszíteni. A hazámat, attól tartok, sikerült.
Nem linkelem ide se a gyalázkodó posztokat, se a gyomorforgató kommenteket. Nem lehetnek fontosak. EP-t linkelem inkább ide, mert vannak úgynevezett helyzetek. Ez egy fontos helyzet. Mert az élet kurva rövid, és minden pillanatért kár, amit nem szeretettel töltünk el."
link
Mi lesz veled Magyarország?