Erre egy jó narancskommer csak annyit mond hogy lám, igaza van mini szterelnö kúrnak, abból is látszik hogy visonganak, pardon ajvékolnak (az mégis csak rasszistább) a libernyákok.
"Kormányzó urunknak a Magyar Nemzet hétfői számában megjelent rendkívüli horderejű fogalmazványát mostanra nyilván mindenki elolvasta, a derekabbak be is magolták, a legderekabbak pedig idézeteket másoltak ki belőle avval a céllal, hogy azokat ügyes kezű asszonyaik falvédőre hímezzék az egész család okulását és lelki épülését támogatandó. Mindez roppant dicséretes, ennél is fontosabb azonban kormányzó urunk szavainak magányos elmélkedéseinkben való naponkénti fölidézése, átgondolása és mind mélyebb megértése, ez az, ami a mostani nehéz napokban legfontosabb dolgunk leend. (...) Több mint tíz éve már, hogy mindenestül lenyúlt egy európai országot, és azóta azt csinál vele, amit akar, de lám, a kontinens bizonyos részein még mindig nem ő a zsinórmérték. Ez az, ami tarthatatlan, és amit az európai, sőt világméretűvé szélesedő antilibernyák lázadás, vagy nevezzük inkább forradalomnak, hamarosan elsöpör." VÁNCSA ISTVÁN Élet és Irodalom
Én az ötödéig jutottam ennek a nagyon lesújtó leletnek. Ez baszki tényleg beemelte a szótárába a libernyákot? Ez óvodai szint. A többiről nem is szólva. Szép mondhatom. Van egy, mostanra az őrültség egyre több látható jelét produkáló vezetője az országnak. Jól rábasztunk a nemzetünk saját hülyeségére.
Ezek alapján Ocsmány V. nem minden magyar miniszterelnöke, csak a behódolóinak! Én ez alapján fogok viselkedni és írni! Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten !!!
Úgy ébredtem, hogy minden fasza, minden jó! Amikor elolvastam ezt a demokráciaellenes, autokráciát istenítő, langymeleg szart, elhánytam magam. Köszi.....
Csak belinkelem büntetésből:
Együtt újra sikerülni fog
Orbán Viktor írása a Magyar Nemzetben az őszi politikai évad elé
Orbán Viktor
Tusnádfürdő nincs. Kötcse sincs. Tranzit sincs. Járvány van. A
vírus a politikai gondolkodás műhelyeinek nyári találkozóit is
megtizedelte. Pedig lenne mit átgondolni és megbeszélni. Olyasmit és
úgy, amit és ahogy a parlamenti lökdösődés és a modern kommunikáció
néhány mondatos keretei között bajos lenne. Marad hát beszéd helyett az
írás, előadás helyett az esszé.
Illiberális, konzervatív, kereszténydemokrata, liberális
A szellemi szuverenitásért és intellektuális szabadságért évekkel
ezelőtt éppen Tusnádfürdőn megindított küzdelmünk lassan termőre fordul.
A politikai korrektség, vagyis a libernyák doktrína-, beszédmód- és
stílusdiktátumok elleni lázadás medre egyre szélesedik. Egyre többen és
egyre bátrabban lépnek ki a már fojtogatóan szűk egyetlen helyes
beszédmód, egyetlen helyes demokráciafölfogás, egyetlen helyes Európa-
és Nyugat-értelmezés kalodájából. A szabadulási kísérlet önmagában sem
egyszerű, a büntetés kockázata jelentős. Kiutasítás az akadémiai
életből, állásvesztés, megbélyegzés, egyetemi vesszőfutás, a példák
lassan mindennaposak. De ha sikerül is túljutni a jól megfizetett és
óraműpontossággal járőröző libernyák határőrökön, meg kell küzdenünk a
mégoly jó szándékú hallgatóság mélyen ülő reflexeivel is. Hiába
kifinomult az okfejtés, a nacionalizmus dicséretétől akkor is
összerándul a német gyomor, ha azt Hazony professzor írta Jeruzsálemből.
És bármilyen bársonyos hangfekvésben beszélünk is az illiberális
demokráciáról, a német és az angolszász fülnek borzasztóan hangzik. Ma
még.
Ám a liberális szellemi elnyomás elleni lázadás medre nemcsak
szélesedik, de mélyül is. Egyre több a meggyőző esszé, az alapos
tanulmány és a megkerülhetetlen monográfia. Ha a brüsszeli buborékban
még nem vallják is be, mi már látjuk, hogy a király meztelen. A
„demokrácia csak liberális lehet” doktrínája, az érinthetetlen bálvány, a
nagy fétis ledőlt, már csak a felkavart porfelhő ülepedését kell
megvárnunk, és nemcsak tudni, hanem látni is fogjuk. Úgy tűnik, hogy a
konzervatív és kereszténydemokrata pártok, politikai mozgalmak
kiszabadulhatnak a liberálisok életveszélyes öleléséből. Az „olyan, hogy
illiberális demokrácia, nincs” és a hasonló mondatokat most már a
politikai ostobaságok könyvébe jegyzik föl, jöjjenek bármilyen magas
helyről is. A konzervatív politikai gondolkodók végre vették a
bátorságot, és a matematikai bizonyítások eleganciáját is meghaladó
vonalvezetéssel igazolják, hogy a liberalizmus és a konzervativizmus a
politikai elmélet két ellentétes pozícióját képviselik. Megmutatták,
hogy azok érvei, akik a konzervativizmust a liberalizmus nagy ernyője
alá akarják betuszkolni, tévednek. Akik azt állítják, hogy a hatalmi
ágak szétválasztását, a polgári és a politikai szabadságjogokat, a
magántulajdon védelmét és a korlátok közé terelt kormányzást, vagyis a
jog uralmát, jogállamot csak a liberalizmus szellemi keretei között
lehet elgondolni és csak a liberális demokrácia eszközével lehet
megvalósítani, azok tévednek, hogy ennél a jóindulatú magyarázatnál
maradjunk. Persze ismerünk olyan magyarokat is, akik ezt a feladványt
már korábban megfejtették, de rájöttek, mennyivel kellemesebb a
langymeleg liberális szalonok nyájas mosolyától kísért elismerő
vállveregetéseket begyűjteni Brüsszelben, mint fekete bárányként
kucorogni otthon, Budapesten. Az a kis émelyítő rossz érzés ott a gyomor
táján nem is tűnik olyan nagy árnak. Habár ma a közép-európai szalonok
hőfoka, bútorzata és a vendégek eleganciája egyre kevésbé marad el a
nyugatiaktól, a konyháról nem is beszélve. Hamarosan indul a
visszasomfordálás. Mint Moszkvából egykoron.
A konzervativizmus és liberalizmus mai összekeveredése arra vezethető
vissza, hogy a totalitarizmus elleni nagy csatákban a konzervatívok és a
liberálisok félretették lényegbe vágó és akkor még nyilvánvaló
különbözőségeiket. Félretették és szövetséget kötöttek a közös
ellenséggel szemben. Szövetséget a nácizmus és a kommunizmus, a nácik és
a kommunisták ellen. Hosszú, évszázados küzdelem volt ez, s hogy a
szövetségesek gondolatai, érvei, alapvetései milyen erősen
összegabalyodtak, csak akkor derült ki, amikor a szövetség a berlini fal
leomlásával Nyugaton, a szovjetek kivonulásával pedig Keleten is
elvesztette az értelmét.
Politikusok, újságírók, sőt még tudósok is könnyedén váltogatják a
konzervatív és liberális eszméket és fogalmakat. Sokáig, túl sokáig,
mintegy két évtizedig tűnt úgy, hogy nincs ezzel semmi baj, ha
intellektuálisan pontatlan és pongyola is, komoly kár azért nem
származik belőle. Ezt gondolták az angolszász konzervatívok és az
európai kereszténydemokraták is. A helyzet azonban mára megváltozott. A
dolgok komolyra fordultak. Ami korábban csekély szellemi hibának, rossz
testtartásnak, elviselhető rendellenességnek tűnt, mára megakadályozza,
hogy fontos kérdésekben tisztán láthassunk. Elfedi azt a tényt, hogy a
konzervatívok és kereszténydemokraták számára a legnagyobb kihívást és
ellenfelet ma és újra a liberalizmus és a liberálisok jelentik. A
kereszténydemokrata és a liberális gondolkodás alapelvei homlokegyenest
ellenkeznek, és a liberálisok támadásainak célkeresztjében csupa olyasmi
áll, amik számunkra éppen a legfontosabbak, a kívánatosnak tartott
politikai rend sarokkövei, a konzervatív-kereszténydemokrata hagyomány
szíve közepe, mint a nemzet, a család, a vallási hagyomány.
A felismerés, ha így megy tovább, akkor a keresztény-konzervatív erők
asszisztálni fognak a nemzetek elgyengítéséhez, a vallási hagyomány
felszámolásához és a család leminősítéséhez és megcsúfolásához, itt,
Közép-Európában emelkedett a nyilvános és állami politika szintjére. Itt
gyulladt ki a piros lámpa, itt húztuk meg a vészféket, és itt,
elsősorban Lengyelországban és Magyarországon vertük félre a harangokat.
Itt volt elegendő erő visszarántani a kereszténydemokraták és
konzervatívok európai politikai otthonát, az Európai Néppártot a
szakadék széléről. Itt volt elegendő életösztön és hangerő elmondani,
hogy nem kockáztathatjuk az európai kereszténydemokrácia jövőjét a
mégoly érthető német igény kedvéért sem, hogy a brüsszeli koalíciós
pártmintázat egyezzen a berlinivel, mert így teremthető összhang a két
erőközpont között a legkönnyebben.
Ha tehát Berlinben a kereszténydemokraták a baloldallal lépnek
koalícióra, azt kell tennie az EPP-nek is az Európai Parlamentben. Ha
ezt a nyomvonalat követjük, a német választások után megismerhetjük az
EPP és a zöldek koalíciójának szépségeit is, ahogy azt már ízlelgetik a
bécsi laboratóriumban.
Közép-Európában azonban nemcsak a jó ízlés lázad föl az efféle
perverzió gondolatára, hanem a józan ész is. A liberális és a
kereszténydemokrata politikai elmélet különbözőségei nem csak az
egyetemi katedrák világában fontosak. Súlyos gyakorlati politikai
következményei is vannak.
A liberálisok – itt nem részletezendő, Kantig visszanyúló filozófiai
megfontolásból – azt hiszik, hogy minden országot, azokat is, amelyeket
ma nem liberális demokráciaként irányítanak, arra kell kényszeríteni,
hogy elfogadják ezt a kormányzati formát. A kereszténydemokraták
ellenben elvetik az efféle külpolitikát, mert szerintük a társadalmakat
más és más módokon tartják össze és békében, és mint legutóbb az arab
tavasz is bebizonyította, a liberális demokrácia összeomlást és káoszt,
több kárt, mint hasznot hozhat magával. Ezért szurkolunk Donald Trump
győzelméért is, mert jól ismerjük az amerikai demokrata kormányok
morális imperializmusra épülő külpolitikáját. Ha kényszerítve is, de
megkóstoltuk. Nem ízlett, nem kérünk repetát.
Egymásnak feszülnek politikáink abban a kérdésben is, amit elegánsan
szubszidiaritásnak szokás nevezni Brüsszelben. A liberálisok szerint az a
jó, ha minél több nemzeti kormányzati hatáskört ruházunk át a
nemzetközi szervezetekre. Ezért ütik össze a tenyereiket illedelmesen,
ezért fátyolosodik el a látás, és ver gyorsabban a szív, ha bármely
nemzetközi szervezet új hatáskört, feladatot és persze paripát, fegyvert
kap, hiszen ezzel az univerzális eszmék, az európai értékek, az
egyetemes emberi jogok kapnak újabb bátorítást és elismerést.
A kereszténydemokraták lelkesedése azonban fékezett habzású, mert
látják, hogy az ilyen szervezetek elkerülhetetlenül hajlamosak az
önkényre, hajlanak rule of law-nak hívni, ami pusztán csak rule of
blackmail, kiszolgáltatottak a Soros-féle hálózatszerű behatolási
kísérletekkel szemben, és ha választani kell az egyes nemzeti közösségek
polgárai és a globális tőke nagykutyái között, végül mindig ez
utóbbiakat választják. Az európai nemzetek polgárai hamar rájöttek, hogy
a mai európai intézmények nem őket, hanem a Soros Györgyök érdekeit
szolgálják. Nem hajlandók lenyelni azt a brüsszeli maszlagot, hogy egy
mások tönkretétele útján gazdagodó pénzügyi spekuláns azért császkál a
brüsszeli folyosókon, hogy felajánlja önzetlen segítségét Európának.
A liberális és a konzervatív politika összecsap, sőt élet-halál
harcot vív a migráció kérdésében is. A libernyákok szerint nincs miért
félni a nagymértékű bevándorlástól, sőt beözönléstől akkor sem, ha a
hívatlan vendégek nemzeti és vallási hagyományai igencsak eltérnek, sőt
szemben állnak a mieinkkel. A terrorizmus, a bűnözés, az
antiszemitizmus, a párhuzamos társadalmi berendezkedés csak átmeneti
rendellenességek, esetleg a mindjárt világra jövő szép új világ szülési
fájdalmai. A konzervatív-kereszténydemokrata tábor azonban elutasítja a
bizonytalan kimenetelű társadalmi és emberkísérletet, mert
vállalhatatlanul nagynak tartja a krónikus interkulturális feszültség és
erőszak kockázatát. A matematika törvényeinek ignorálása nélkül nehéz
nem látni a lassú, de biztos, sőt egyre gyorsuló népességcsere tényét.
Összebékíthetetlen különbségek mutatkoznak az oktatáspolitikában is. A
konzervatívok szerint a karakteres nemzeti hagyományokra kell
összpontosítani, s a nevelés célja, hogy a bevált hagyományainkat
továbbvinni képes hazafiak lehessenek gyermekeinkből. A
kereszténydemokraták pedig azt is elvárják, hogy az iskolák erősítsék
meg a gyermekek születéskor megkapott és a Teremtő által eldöntött nemi
identitását, segítsék a lányokat, hogy derék és tiszteletre méltó
asszonyok, a fiúkat pedig hogy a családjuknak biztonságot és támaszt
nyújtani képes férfiak lehessenek. Az iskolák védjék meg a család
eszményét és értékeit, és tartsák távol a kiskorúaktól a
genderideológiát és a szivárványos propagandát. A liberálisok mindezt
jobb esetben sötét középkornak, rosszabb esetben klerikálfasizmusnak
látják, mivel az iskolai oktatás célja szerintük nem lehet más, mint
hogy elvezessük a gyermeket önmagához, képessé tegyük az
önmegvalósításra, bevezessük az egyetemes politikai rend szépségeibe, s
ezért megfosszuk azoktól a hagyományrétegektől, melyek a déd-, nagy- és
édesszülei életeiből rakódtak rá.
A liberálisok azt is gondolják, s valamilyen rejtélyes okból azt
védelmezik a legmegveszekedettebb módon, hogy az igazságos és
erkölcsileg megalapozott kormányzáshoz elegendő az általános egyetemes
értelem, és semmi szükség az Isten által kinyilatkoztatott abszolút
értékekre s az ebből kinőtt vallási, bibliai hagyományra. Sőt az egyház
és a kormányzat közé válaszfalat kell építeni, a vallás befolyását a
közélet világából ki kell szorítani. A magyar olvasó aligha ismeri ennek
a vitának a teljes nyugati civilizációra kiterjedő szélességét,
mélységét és elkeseredett harcait. Azt hiszi, ez csak a magyar, esetleg
a „nyomorult közép-európai kisállami létünk” hordaléka. Ezért nem látja
és talán nem is méltányolhatja a mi nemzeti-keresztény alkotmányunk
rendíthetetlen és szellemes alapvetését, miszerint az állam és az egyház
különváltan működik. Szétválasztás helyett, az állami és az egyházi
autonómia megőrzése mellett a vallást be kívánja illeszteni a társadalom
életébe, fenntartva a vallási nézetek iránti tolerancia szellemét. Sőt a
kereszténydemokraták azt is gondolják, hogy az igazságosság, a
közerkölcs, a közjó megerősítése érdekében talán évszázadok óta nem volt
olyan nagy szükség a vallásra, a biblikus hagyományokra és az
egyházainkra, mint éppen manapság.
A liberálisok politikai stratégiája arra épül, hogy a politika
világát két részre osszák. A liberálisok egyfelől, akik tisztességes
emberek, és akik elfogadják, hogy minden tisztességes embernek a józan
ész szabályai alapján azonos politikai meggyőződésre és következtetésre
kell jutniuk. És vannak azok, akik elkóboroltak a liberalizmus
térfeléről, mert tudatlanságból vagy ősi ösztönös gyűlöletből nem tudnak
haladni a korral, a történelemmel, amelynek oly nyilvánvaló célja, hogy
eljuttasson bennünket a liberális világértékek, világbéke és
világkormányzás nyújtotta boldogsághoz. Ezért a libernyákok felől nézve
egy csoporthoz tartozik Trump, Johnson, az Újtestamentum alapján álló
keresztények, az ótestamentumi alapokon álló zsidók, mindenféle
ajatollahok, rendű és rangú diktátorok, kommunisták és nácik, és mi,
közép-európai kereszténydemokraták pedig végképp. Ezt szajkózza a
nyugati sajtó kilencven százaléka.
Nekünk, kereszténydemokratáknak azonban megvan a saját szellemi
rendszerünk, amellyel leírjuk a politika univerzumát, s amelyről kellő
szerénység mellett is állítható, hogy intelligensebb, mint a ma
erőfölényben lévő, nemzetközi szervezeteket uraló, bornírt liberális
világábrázolás.
A kereszténydemokrácia egyetlen esélye, ha beleáll a nyílt szellemi
és politikai küzdelembe. Ha felhagy a mellébeszéléssel és nem tetteti
magát fajankónak, aki nem látja és nem érti, mi zajlik körülötte. Ha a
sarkára áll és kimondja az egész európai politikát megváltoztatni képes
négy mondatot. A mi nemzeti és keresztény alapelveink nem liberálisak. A
liberalizmus előtt jöttek létre. Szemben állnak a liberalizmussal. A
liberalizmus ma elpusztítja őket.
Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda
Európa és az ő helye
Az új évezred első évtizedének közepén a világgazdaságban megvalósuló
összes beruházás 81 százaléka nyugatról, 18 százaléka pedig keletről
származott. Ma, tíz-egynéhány évvel később az összes beruházás 58
százaléka származik keletről és negyven százaléka nyugatról. A
technológiai fejlődés tempója alig követhető. A technológiai
versenyfutást civil-gazdasági alapon elképzelő Európa már a hátát sem
látja a technológiai versenyt katonai-gazdasági alapon vívó Egyesült
Államoknak és Kínának. S mivel minden korszakos technológia és innováció
a hadseregek számára végzett kutatásokból került át a civil gazdasági
rendszerekbe, Európa még csak be sem nevezhet ebbe a vetélkedésbe, amíg
nincs komolyan vehető méretű, tehát közös hadserege.
Alig húsz éve, hogy az Európai Unió bejelentette, hogy tíz éven belül
az euró a dollár versenytársa lesz a világgazdaságban, létrehozzuk a
Lisszabontól Vlagyivosztokig húzódó egyesített piacot, és hogy Európa a
világ élére ugrik a technikai fejlődés nevű versenyszámban. Ezek voltak
a célok. Történt, ami történt. A dollár kiütötte az eurót, az orosz
piactól szankciókkal vágjuk el magunkat, a fontos technológiákat pedig
versenytársainktól vásároljuk.
Az unió érezte, hogy a dolgok nem úgy és nem abba az irányba
haladnak, ahogy elképzelte. 2012-ben az Európai Bizottság Kutatási és
Innovációs Főigazgatósága jelezte, hogy az unió a világ össztermeléséhez
2010-ben 29 százalékkal járult hozzá, és ez 2050-re visszaesik majd
15-17 százalékra. Ma 2020-at írunk, és ez már most, tehát harminc évvel
korábban bekövetkezett. Ez a derék főigazgatóság azt is előre jelezte,
hogy a népesedési gondok miatt az Európai Unió támogatni fogja a
megnövekvő migrációt, főként Észak-Afrikából és a Közel-Keletről.
Mindezt 2012-ben!
Arra is született becslés, hogy 2050-re Oroszország nélkül számítva
az európai népesség húsz százaléka muszlim lesz. Ma az látszik
valószínűnek, hogy a nyugati nagyvárosokban 2050-re inkább muszlim
többséggel kell számolnunk.
Nincs abban semmi meglepő, hogy a közép-európai országok inkább egy
másik, bevándorlás- és migrációmentes jövőt választottak. Az sem
meglepő, hogy a V4-ek politikájában a versenyképesség javítása áll a
középpontban, akkor is, ha Brüsszel éppen az ellenkező irányba akar
haladni. Abszurditásig emelt klímacélok, szociális Európa, közös
adórendszer, multikulturális társadalom.
Nem csoda, hogy elkövetkezett az, ami józan ésszel belátható volt. A
Nyugat elvesztette vonzerejét Közép-Európa szemében, a mi
életberendezkedésünk pedig nem tűnik kívánatosnak a nyugatiak számára.
Úgy kell az előttünk álló években egyben tartani Európát, hogy e
történelmi tendencia megváltozására nem látszik esély. Ők nem tudják
ránk erőltetni az akaratukat, mi pedig nem tudjuk átállítani az ő
szellemi, intellektuális és politikai váltóikat. Meg kell találni az
együttműködés módját ebben a patthelyzetben is, amíg Olaszországban el
nem dől Európa jövője. Jobbra vagy balra. Az Egyesült Királyság távozása
visszavetette ugyan a nemzeti szuverenitáspártiak, a migrációellenesek
és a versenyelvű gazdaság híveinek erőpozícióit, de sikerült
megakadályozni, hogy a brüsszeli beavatkozás kibillentse a kormányzati
hatalomból a lengyel kereszténydemokratákat, a jobboldal Horvátországban
és Szerbiában évekre stabilizálta a helyzetét, a szlovénok is jó úton
vannak efelé, és az össztűz alá vett bolgár kormánypárt és
miniszterelnök túlélési esélyei sem rosszak. Babiš és a Fidesz tartja
magát, az új szlovák kormány pedig nem hagyta el a V4-es tábort. A rule
of law-nak nevezett rule of blackmail rendszerét nem sikerült kiépíteni.
Hollandia ugyan látványosan távolodik az Európai Uniótól, helyzete
egyre inkább emlékeztet a kilépés előtti Angliáéra, de egyelőre sikerül
őket bent tartani. Sikerült életben tartani az eurózóna túlélési
esélyeit is, megmenteni a bajba jutott déli tagállamokat az
összeomlástól, megőrizni Közép-Európa gazdasági dinamikáját, és még nem
szorultunk be a Kína–Egyesült Államok-világküzdelem malomkövei közé sem.
A megegyezések és kompromisszumok útján kell maradnunk, és végre kell
hajtanunk a nyáron tető alá hozott grandiózus pénzügyi-költségvetési
terveinket, mondjon akármit is az Európai Parlament. Ez lehetséges, ha
Merkel kancellár utódlását a németeknek sikerül a Richter-skála négyes
fokozata alatt levezényelniük.
Vírus, védekezés, kilátások
A vírus második hulláma itt van. Benne vagyunk. Megérkezett. Ahogy
várható volt, és ahogy vártuk is. Mint az első, ez is külföldről jött.
Külföldről hurcolták be Magyarországra. Ez világjárvány, mi pedig
globalizált világban élünk, ahol nemcsak a jótéteményekből, hanem a
vírushoz hasonló komoly kihívásokból is jut mindenkinek. Tavasszal
Magyarország jól védekezett. A világ 25 legsikeresebb országa között
voltunk. Mások nem tudták a vírust ilyen sikeren visszaszorítani, így
esélyt adtak arra, hogy belobbanjon a járvány.
Újra védekezni kell. Lesznek meleg pillanatok, de mindenki, akinek
szüksége lesz rá, megfelelő ellátáshoz jut majd. Meg tudjuk és meg is
védjük az emberek egészségét és életét. Még időben megkérdeztük a magyar
embereket. A nemzeti konzultációban mindenki elmondhatta a véleményét.
Közel kétmillióan ezt meg is tették, és ezzel eldöntötték, hogyan kell
védekeznünk az ősz folyamán. Az akarat egybehangzó: Magyarországnak
működnie kell! Nem hagyhatjuk, hogy a vírus újra megbénítsa az országot,
a gazdaságot, az iskolákat, a mindennapi életet. A vírus ellen tehát
úgy kell védekeznünk, hogy a veszélyeztetett idősek életét, iskoláink,
óvodáink működését és a munkahelyeket egyszerre védjük meg.
Ez egy más taktika, mint amit az első hullámban alkalmaztunk. A
helyzet is más, mint tavasszal volt. Akkor szükség volt a teljes
lezárásra, mert egy ismeretlen ellenséggel álltunk szemben. Időt kellett
nyernünk, hogy az egészségügyet felkészíthessük. Ez sikerült is. Az
első csatát megnyertük. A járványgörbét tavasszal ellaposítottuk, és így
fel tudtuk készíteni az országot. Ma már nem kell attól tartani, hogy
bárki megfelelő ellátás nélkül maradna, hiszen a magyar egészségügy
felkészült a tömeges megbetegedések kezelésére is. Most minden
rendelkezésre áll a védekezéshez, a szükséges eszközöket mi gyártjuk,
mindenből annyit, amennyi kell. A kórházakban járványügyi készültség
van. Tudjuk, mikor, melyik kórház fogad koronavírusos betegeket, és
orvosokat és ápolókat is tudunk küldeni a szükséges helyekre. A magyar
emberek életére felkészült szakemberek ezrei vigyáznak. Aki
megbetegszik, a kórházakban jó kezekbe kerül.
A járvány újabb hulláma mindannyiunktól nagyobb felelősséget követel.
A védekezés sikere azon múlik, hogy a szabályokat mindannyian
betartjuk-e. Különösen vigyázzunk idős szüleinkre és nagyszüleinkre.
Velük kerek a család, nem lehet pótolni őket.
Most a szakembereink következnek. Ők tudják megmondani, hogyan kell
megint jól és sikeresen védekezni. Felkészített egészségügy,
lelkiismeretes szakemberek, széles összefogás. Tavasszal egyszer már
sikerült, együtt ősszel is sikerülni fog!
Szakállas vicc a kommunista időkből: azt tudjuk, hogy mi lesz, de addig
mi lesz? Azt tudjuk, hogy 2022 tavaszán választás lesz. Addig védekezés
lesz. A derűlátó virológusok szerint a koronavírus ellen bevethető
vakcinát 2021 tavaszára kifejleszthetik. A gyógyszergyárak üzleti okokra
visszavezethető titkolózása, a nagyhatalmak versenyfutása miatt a
tengernyi álhír összezavarja a reménykedő embereket, és botcsinálta
virológusok tíz- és százezreit bátorítja találgatásra. Az operatív
törzsünkhöz bekötött tudósaink is inkább a jövő évtől remélik a jó hírt.
S ha meglesz a vakcina, meg kell szereznünk néhány millió dózist, majd
következhet a jelentkezők tervszerű beoltása. Közben folyamatosan
erősítenünk kell a járványügyi készültségbe helyezett, a védekezés
oroszlánrészét viselő egészségügyet, erősíteni az irányítási rendszert,
gyorsítani a digitalizálást, észszerűvé tenni az adminisztrációs
terheket, rendezni a keszekusza jogviszonyokat, és az ápolónők most
zajló hetvenszázalékos béremelése mellett áttöréserejű bérrendezés
kellene az orvosoknak is. Mindezt védekezés közben, folytatva a
tavasszal megkezdett átszervezéseket.
Hasonlóképpen a gazdasági operatív törzstől várjuk a munkahelyeket, a
családok életszínvonalát és a nyugdíjak biztonságát megvédeni képes
gazdasági intézkedéseket. Sőt, tőlük többet is várunk. Nekik kell
védekezésből támadásba lendíteniük az országot. Nemcsak megvédeni
akarjuk azt a szintet és színvonalat, ahová tíz év alatt eljutott
Magyarország, hanem azt is, hogy ezután is minden évben mindenki
léphessen egyet előre. 2015 és 2019 között az egy főre eső nemzeti
össztermék (GDP) 39,65 százalékkal nőtt, miközben a német 13,3
százalékkal, a francia pedig 10,1 százalékkal. Ezután sem érhetjük be
kevesebbel, bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk rá, a tehetség, az
erő, a tudás és az akarat megvan bennünk. Magyarország nem húzódhat
vissza csiga módjára a házába, haladnia, áradnia, növekednie és
emelkednie kell, mint egy Liszt-rapszódiának vagy gyöngynek a borban.
Óriási feladat, ezért lesz Magyarország legkevésbé irigyelt embere
2021-ben Varga Mihály.
Reményeim szerint így, egy sikeres járvány elleni védekezéssel,
felizmosított egészségüggyel, soha nem látott magasságba lendített
gazdasági növekedéssel, teljes foglalkoztatással, még a korábbiakat is
túlszárnyaló otthonteremtési boommal és a visszaépítés alatt álló 13.
havi nyugdíjjal érkezünk meg a huszonkettes választáshoz.
Úgy, hogy közben nem lesz nyugtunk a baloldaltól sem, akikre még
most, a legnagyobb nehézségek, egy világjárvány idején sem lehet
számítani. Csak a fúrás-faragás, a nemzeti erők és összefogás
gyengítése, orvlövészet az ország védekezését irányító szakemberekre és
politikai vezetőkre, be- és elárulás Brüsszelben, gáncs és cselvetés.
Nekünk ez a baloldal jutott. Ráadásul most a Jobbikkal besűrítve. Most
együtt dunsztolódnak a befőttesüvegben. Az ember nem is tudja, sírjon
vagy nevessen.
S bár a látvány szórakoztató, a tét azért óriási, ahogy az lenni
szokott itt, a Kárpát-medencében. A szabadságunkról lesz szó 2022-ben
is.
Fotó: Facebook
Megint ugyanazok
Szabad az, aki a döntés birtokában van. A magyarság több mint 1100
éves Kárpát-medencei történetének központi kérdése mindig a szabad és
független Magyarország megtartása vagy visszaszerzése volt. Mindennap
meg kellett küzdeni, hogy megszerezzük vagy kézben tarthassuk a saját
döntés jogát. Ez a gondolat hatja át a magyar történelmet, ez a
szabadságközösség köti össze a Kárpát-medencében élőket.
A nemzeti önrendelkezésre a legnagyobb veszélyt ma a globális, nyílt
társadalmat hirdető, a nemzeti kereteket felszámolni akaró világhálózat
jelenti. A Soros György-féle korlátlan anyagi és humán erőforrásokkal
rendelkező network céljai világosak. A migráció felgyorsításával kevert
etnikumú, nyílt társadalmakat létrehozni, a nemzeti döntéshozatalt
lebontani és azt a globális elit kezébe adni.
Ez ellen, a nemzeti keretek megerősítését célozva bontakozott ki
Európában a 2010-es évek elején a nemzeti ellenállás, melynek
Magyarország kezdettől fogva tekintélyes ereje. A 2010-es kormányváltás
és alkotmányos forradalom lehetőséget adott a liberális és kolonizáló
globális elit érdekeit szolgáló keretek és struktúrák lebontására. Ennek
érdekében született meg az új alaptörvény, számos jogszabály és
unortodox intézkedés. A nemzeti politika szakított a szűk elitista és
ideológiavezérelt kormányzással, és a társadalom akaratával megegyező
lépésekkel építette fel az új politikai kurzust. Alapja a szabadság,
vagyis az önálló döntés képessége.
A globális elit és a nemzeti ellenállás közötti harc még nem dőlt el.
Tisztán látszik: a globális elit nem törődik bele, hogy érdekeivel
ellentétes politika verjen gyökeret Közép-Európában.
Láthattuk, hogy mi történt a lengyel elnökválasztási kampányban.
Tavasszal még úgy tűnt, hogy a lengyel baloldal romokban, az örökös
vitáik pedig eleve esélytelenné teszik jelöltjüket. Nem így lett, a
baloldal jelöltje, mely mögött felsorakozott a Soros-hálózat, a
brüsszeli elit és a nemzetközi média is, néhány hét alatt nagy
küzdelemre késztette a nemzeti oldalt. Andrzej Duda végül kiélezett
küzdelemben épphogy csak felül tudta múlni baloldali ellenfelét.
Nem érdemes ámítani magunkat: a globális elit ugyanezt a stratégiát
fogja alkalmazni Magyarországon a 2022-es választási küzdelemben.
Eszközük a már többszörösen bukott baloldal, amelynek vezére
Gyurcsány Ferenc, ifjúsági szervezete a Momentum, dollármilliárdos
szponzora pedig Soros György. A múlt erői ők, akik egyszer már
tönkretették az országot.
Az ellenzéki oldalon ugyan még léteznek különböző pártlogók, néha
civódás is hallatszik a soraikból, de valójában már nincsenek saját
akarattal bíró pártok. A munka elvégezve: a Jobbiktól az LMP-ig mindenki
bedarálva és betöltve, mint a kolbász. Az egykor önálló identitással
bíró közösségeket felváltotta a Soros-hálózatot kiszolgáló baloldali
népfront.
2022-ben döntő ütközetre készülnek. Mögöttük lesz a nemzetközi média,
a brüsszeli bürokraták és a civilnek álcázott NGO-szervezetek. Nem
lehet kétségünk, a hatalomért és a pénzért mindent meg fognak tenni.
Ideje nekünk is hadrendbe állni. A kormányzás nehéz évei után vissza
kell térnünk a választási csatatérre. Itt az ideje szedelőzködni, hogy a
megfelelő pillanatban kilovagolhassunk. Nagy ütközet vár ránk 2022-ben.
Készüljetek.
"Orosz, kínai és vietnami hackerek próbáltak túlterheléses támadást
intézni a hazai pénzügyi intézetek ellen, de Magyar Telekom hálózatát is
megpróbálták leterhelni."
ORBÁN TAKARODJ !!!
- gazdasági barkácsolását
- a kormány / FIDESZ folyamatos hazugságait
- a magyarok, európaiak, EU, IMF, befektetők folyamatos lekezelő HÜLYÉNEK nézését
- gazdasági visszaesést
- korlátozott szólásszabadságát
- magyaroknak fél-ázsiainak minősítését
- az ellenség nélküli szabadságharcát
- Orbán Viktor magyarok nevében történő nyilatkozatait
- stb......
magyarul ma már nyíltan ki meri mondani, hogy
ORBÁN TAKARODJ!!!!!