Merenyi 1 novellái !  

ja, és a nyelvhelyességi szabályok be nem tartására vonatkozó magyarázatodat elfogadom

hát most olvastam végig, az előbb csak belepislantottam
nekem ez az egész - nem tehetek róla - nagyon nem tetszik
pedig kifejezetten szeretem a krimiket (nem az akciós, csihi-puhi, üldözéses, kegyetlenkedős, horroros fajtát), inkább a nyomozás módját, a rejtvény megfejtését , amíg eljutnak a tettesig

felmerült, hogyha beszédhű és nem helyes, akkor írhatnám így: házba', de ezt csak rövid, párbeszédes megoldásoknál használom, ebben a hosszú írásban reméltem, hogy a ' -kötelezettséget kiváltja a "..."

Köszi, mármint a fantáziásat.

A történetben van egy bevezető (keret), maga a történet egy hatalmas "....." közé szorul, vagyis ennek a sasztán, házba, stb. primitív egyszerűséggel beszélő alakot akartam élethűen ábrázolni. Nyílván szakmailag zavaró és nem okés megoldásokkal, de a lényeg, hogy az egész történet szándékosan hibás, lebutított nyelven történik.

Merényi a fantáziád határtalan, csak meg kellene tanulni a -ba -be, -ban -ben haszálatát
(hol?) pl. zárkában, szeretetben, kukoricásban, munkában.... stb
egy írófélének ezekkel nagyon tisztában kellene lenni
nem bántani akarlak, csak helyesbíteni

Frank Wallense jegyzete

Utolsó mondata: „Anyám, hogyha hozzád küldenek fel a mennybe, bocsáss meg”.

A liverpooli börtön fala végeláthatatlanul magasra nyúlik. Tucatnyi rab zsúfolódik a bányavájatszerű cellákban.
Egy sötét, nyirkos zárkába különítik el két napra az összevizelt gatyájú, saját szarjában fetrengő Franket, amiért le akarta harapni egyik társának a fülét. A szabadulás után a börtönigazgatóhoz viszik.
- Jómadár, holnap pirkadatkor lesz a kivégzése! Tudomásomra jutott, hogy van magánál valami koszos jegyzet, amit most rögtön idead!
Frank a zsebéhez kap.
- Csak miután…
Nem folytatja, mert a smasszerek kiverik két fogát, majd elveszik tőle. Az igazgató feltolja szemüvegét, hunyorog, s hozzá kezd a maszatos macskakaparás olvasásához.

„Anyám a születésemkor halt meg. Az alkoholista faterom négyévesen nevelőszülőkhöz dobott. Mostohaapám egészen serdülőkoromig kényszerített fajtalankodásra. Azzal fenyegetett, hogyha pofázok, kinyír. Megszöktem, csavarogtam. Na igen, éheztem és fáztam.
Tizenhét évesen idénymunkát vállaltam egy kisfaluba. Itt ismerkedtem meg Lilyvel. Ő is korán árva lett. Amúgy egy gyönyörű parasztlány volt. Szerelem lett, saztán házasság.
Néhány év alatt összespóroltunk egy rozoga házra. Lilynek akadt öröksége, javarészt ő adta a rávalót. Fiúgyermeket hordott ki. Mocskos sorsomra legyintettem, szeretetbe neveltük Bobi fiamat. Na igen, saztán nem volt időm töprengeni a múlt szarságain.
Mint az állat, napestig robotoltam. Az asszony helyett is én gürcöltem. Lily nem engedett közel magához, a mocskosságom és az ittasságom volt az oka. Pedig mosdottam, a fárasztó napok végén alig hajtottam fel néhány pohárral. A kérdéseimre se válaszolt.
Bobi mosolygós, szeplős kisfiú lett; az én kölyköm. Tanítottam lepkét fogni, három évesen felemelte az ásót. Okosakat gagyarászott, de a főzeléket nem szerette. A kutyára csak azt mondta: „taff-taff”, na igen, a taff-taffok voltak a kedvencei.
Épp a kukoricásba melóztunk, amikor a főnök korábban elengedett minket - ilyen se volt még – gondoltuk, de a lét aznapra megkaptuk. A kocsmába bedobtuk a felest, saztán haza. Bobi a kertbe ugrándozott. Azt kérdeztem, hogy hol az anyuci.
Nem válaszolt. Lepkét hajkurászott, ügyetlenül csapkotta a levegőt. Az előszobából Lily kéjes nyögését hallottam. A kulcslyukon át megláttam felajzott feleségemet a tőlünk három házzal odébb lakó szomszéd férfi alatt. Izzó miafenék pörkölték torkomat, saztán meg össze akartam csuklani. Velem sose volt ilyen jó neki. A kis fabódénkra gondoltam, ahol először, majd később gyakorta találkoztunk. Berontottam. Mondom a mocsoknak, hogy azonnal takarodjon le róla.
Lilyt úgy szájon csaptam, hogy a földre esett. A férfi öltözködés közbe azt morogta, hogy ne idegeskedjek, néha a dolgok nem azok, aminek látszanak.
Ahogy elindult, úgy hátba rúgtam, hogy kiesett az ajtón. Azt mondtam neki, hogyha még egyszer meglátom a feleségemen, megölöm. Bobi bömbölve szaladt anyja karjaiba, ahogy néztem őket, iszonyú dolgokat láttam magamba. A kertbe rohantam. De éjszaka újra megálmodtam őket.
Kemény napok következtek a munkába. Hiába hunytam szemet, csak ott vacakolt a feszültség az agyamba, nem volt már olyan, mint régen.
Egyik este nem találtam otthon az asszonyt. Bobi annak a szemét féregnek a háza felé mutogatott. A nagykéssel a szomszéd kertjébe rontottam. A ház hátsó ablaka nyitva tátongott. Kölni szag jött a homályos szobából, saztán hallottam a suttogást. Azt mondta annak a féregnek, hogy szereti, és, hogy nem bírja tovább. Amaz meg valami ilyesmit, hogy gyere te megtestesült gyönyör, hagy szaggassam le rólad a ruhát. Lily meg, hogy finomabban, mert észreveszem. Az meg, hogy úgyis el kell mondani. Lily meg, hogy azt nem tehetik, inkább szökjenek meg Bobival. Sazt is mondta, hogy egy vadállat vagyok.
Levonszoltam kisfiamat a pincébe. Fiam megkérdezte, hogy hová megyünk. Szeméből gyanakvás miafenélt. Őt aztán nem veszik el. Lily szavai izéltek a fülembe. Bobi azon vacakolt, hogy ott sötét van, és sok pók mászik. Nagyon félt. Azt mondtam, hogy megmutatom, hogy hol szoktam barkácsolni. Megnyugodott, saztán újra magam előtt láttam feleségemet és azt a mocsodékot. Magam előtt láttam őket, szenvedélyüket, a különleges pózokat. Mindent megtettem érte. Mi a szartól vagyok én rosszabb? Összeroppantom a nyakukat, úgy, hogy hörögés közbe még a húgy is kicsurog belőlük. Remegtem az idegtől, jól felhúztam magam. Bobi megkérdezte, hogy mit szoktam itt csinálsz. Elmondtam, hogy itt vannak a szerszámok. Ezzel kalapálok, ezzel fúrok, emezzel meg kihúzom a szögeket. Bobi kerek, érdeklődő szemmel figyelte a fiókból előpakolt cuccokat. Ráncigálni kezdett, amitől belement az agyamba a vér, újra felbaszódott az előbb lenyugvó pumpám. Megkérdezte, hol van a nagy hasú, tömött maci. Lily megígérte, hogy felviszik, és jól kimossák. Hívott, hogy, keressük meg! Odaadtam neki. Amíg azzal a koszos szarral bíbelődött, felszaladtam a fürdőszobába, hideg vízzel lemostam a pofámra ragadó verejtéket. A szemem beesett volt. Saztán lentről elfúlt gyereksírást hallottam. Visszarohantam. Azt mondtam neki, hogy ne bőgj, te kis hülye. De ő félt a sötéttől. Akarta, hogy mennyünk, az anyját akarta. Azt mondtam neki, hogy mit szarsz úgy, te kis takony, azt hiszed én nem félek nap mint nap. Nyűg volt a nyakamon. Na igen, az anyját láttam benne.
Felkaptam a kalapácsot és teljes vállizomból az ölelni akaró kézre sújtottam. Felajzottság járt át. Közben a puskagolyó se állíthatott volna meg. Fejembe örömhormonok vibráltak.
Bobi szétroncsolódott kézfején felszakadt a bőr. Na igen, és a mutatóujj ott fityegett, csak az ín tartotta. A megnyúlt bőrszakadás miatt ujjacskája kétszer akkorának látszott.
Állandóan visszarángattam, mert ordibáló patkánnyá vált, föl akart futni a lépcsőn. Sok vért veszített. Szájam remegett, magamhoz szorítottam visítozó fiamat. Csókolgatni és simogatni kezdtem az égő kobakját. Samponillatú haja átizzadt. A védelmező apai ösztön jött fel bennem, és mondtam neki, hogy nem akartam, nagyon szeretem, és, hogy ne sírjon, nem bántom többé. A szomszéd kutyájának játékos vakkantásából és a kertkapu csapódásából tudtam, hogy Lily hazajött. Uramisten, keresni fogja a gyereket. Mit tettem? Kértem, hogy ne árujjon el. És majd azt mondjuk, hogy beszorult a keze a satuba. Ő csak mondta, hogy gonosz apa, ronda apa.... Nyafogott, hogy nagyon csíp. Azt mondtam, hogy te kis hülye, mindjár itt az anya, ha köpsz, börtönbe viszik apcit.
Keze egy kék daganat lett. Jó nagy szarságot csináltam, na igen; a saját kölykömmel, az ártatlannal, aki még négyéves sincs. Gyermekem, büszkeségem, jobb sorsra érdemes, mint én. Hányszor elismételtem ezeket magamba, és íme meggyaláztam a becsületemet. Én is egy ilyen megtört, sovány kis srác voltam, engem is folyton bántottak. Megelégeltem a romantikázást. Megint ráordítottam, hogy a kurva anyád mindgyár lejön. Bobi jajveszékelve rontott a lépcső felé, alig tuttam elkapni. Elkeseredetten kiáltotta, hogy anyu itt vagyok, gyere. Meg azt is, hogy védje meg. Betapasztottam a pofáját. Újra meglógott, de kikaszáltam a lábát. Négykézláb kapart tovább, akár egy mérgezett csótány. Nem tudtam mitől lehet egy ilyen kis szarosba ennyi energia? Én se figyeltem rá jól, ki tudta izélni magát. Hihetetlen, hogy ez az életösztön már ilyen fiatalon is így miafenél. A felrugdalt Bobiba megint Lilyt láttam. Őt, aki megkúratta magát a díványomon. A ribanc; és most végre a lábam alatt… a szívós féreg, még így összerugdalva is felállt, de amikor adtam neki egy sallert, úgy vágódott a lépcsőre, hogy állkapcsa a kő élébe csapódott. A fene se tudja, hogy elájult, vagy már akkor… mert a csavarhúzóval, hat szúrással kivéreztettem az apró testet.
Pedig higgye el aki majd ezt olvassa; őt szerettem. Az egyetlen fiam volt. Rángott még néhányat, habos vére alatt elsápadt arca. A mellette fekvő szőrmackóját is átjárta a vér. már az utcán, a nappali ablakán át láttam feleségemet fel-alá járkálni. Vakon loholtam az éjszakába. Na igen, hajnalra legalább öt faluval arrébb mindig attól rettegtem, hogy meghallom Lily messzire hallatszó sikolyát. Egy búzatábla szélén aludtam el.

Reggelre madarak csemegéztek a földre pergő búzaszemekből. Előttem a tőlünk harmincöt mérföldre fekvő keleti hegység. A tegnapra emlékezve, legyintettem; na igen, ami megtörtént, azon változtatni nem lehet, saztán megérdemelte a riherongy asszony. Még örülhet, hogy ott maradt neki a ház.
A mezőn sétálva eszembe jutottak a Bobival töltött napok. Mégis csak a fiamat végeztem ki. Vajon mi lett volna egy zabigyerek és egy kurva kölykéből? Sajnáltam. Persze, hogy sajnáltam, de benne is csurgott az anyja vére, a család nyugalmáért ő is felelős volt. Saztán mégse felnőttet öltem meg, hanem csak egy négyéves, tizenöt kilós kis szart. Hogyha el is kapnak, nem adhatnak annyit, mint egy nagykorúér. Hiába volt szép és értelmes, sokszor viselkedett neveletlenül: visszabeszélt, nem rakta rendbe a játékait, későn lett szobatiszta. Ezek is enyhítő körülmények lehetnek.
Az öléskor érzett öröm, és a friss vérszag új célt miafenélt életemnek. Már nem akartam a házat megtoldani, vagy jószágokat vásárolni. Na igen, ismét földönfutó lettem. Mégse volt olyan elviselhetetlen a sorsom, ahogy a táplálékos helyen kóborló farkasé sem az. És amikor a szabadulni akaró, gyenge, erőtlen testet kedvemre irányíthatom, akkor látom, hogy megérte. Rajtam múlik a sorsa, én vagyok a bíró, az isten, ő meg csak szepeg, saztán az se érdekes, hogy a fiam, vagy más nyomorult fattya. Ha elkap a gépszíj, akkor tökmindegy. Nem hat meg a jajgatás; erősre faragott az élet.
Bobinak esélye se lett volna, meg sem próbálta kimiafenélni magát. Ahogy elkaszáltam azzal a sarlórúgással, az volt ám a profi munka. Felpakolhatta volna a kezeit, megküzdhettünk volna, mint férfi a férfival, de ő inkább az anyja után rinyált, hát megkapta, visszaküldtem az anyjába. Na igen, annak a hitvány kurvának a vére volt benne; nem kár érte.

Éhesen gyalogoltam a pusztaságba, csak úgy imbolyogtam. Egy farmhoz értem, öreg, korcs bicegett elém, a vérszagot szimatolta rajtam. Morogni kezdett, pedig a bejárat előtti patakba alaposan lesikáltam mindenemet. A major körül jószágok, ember sehol. Átbotladoztam a saras udvaron és kopogtam kettőt az ajtón. Egy idős gazdaember lépett ki. Köszöntem és szóba hoztam, hogy vándor vagyok, éhezek, szomjazok, saztán pihenni se ártana, meg, hogy számos helyen szolgáltam, nem panaszkodtak soha rám. Megkérdezte, hogy merről jöttem. Mondtam, hogy sokfelé megfordultam, de végső soron nyugatról. Behívott és felfogadott egy időre. Mondta, hogy pénzről ne is álmodjak, mert abból nekik sincs elég.
Telepakolta tányéromat babbal, saztán előhívta vénasszonyt. A két unoka rajtam sutyorgott és nevetgélt. A kislány hét, a fiú tízéves lehetett. Esti hallgatózásom közbe megtudtam, hogy az unokák csak vakációzni jöttek
Az öreg egyre kevesebb betevőt adott, na igen, és a mócsingosat csapta a tálamba, pedig én húztam az iga nehezebb felét, ő csak a gépről dirigált. Szóvá is tettem az egyik ebédnél, hogy miért mindig én kapom a zsírosát. Az meg, hogy mifenét gondolok, és ki vagyok én ennél a háznál. Mondta, hogyha nem tetszik, mehetek, egyébként is csak holnapig marathatok. Én meg, hogy nem erről volt szó, azt mondta, hogy bőven jut mindenből, egyedül pénzre ne számítsak, én ezt tartottam. Nem akarta befogni a pofáját, mondta, hogy pirkadatkor álljak tovább. A nyanya csendbe ült, és amikor a férje beszélt, hülyén bólogatott.
Megvártam, míg a gyerekek elalszanak odafent, és a maradásomról próbáltam beszélni az öreggel. Az előszobába pakolászott a nejével. Megkértem, hogy hagy húzódhassak meg néhány napig, mert nincs hová mennem, és, hogy elfogadok mindent. Az meg csak hajtogatta, hogy ahogy mondta, úgy lesz. És, hogy holnap reggel meg ne lásson itt, mert áthívja a rendőrt. Felforrt az agyvizem, saztán mondtam neki, hogy jöjjön csak ki, mutatok neki valamit. A tata szépen kikullogott, a nyanya, mint a patkány, matatott tovább a holmik között. Az öreget kapásból úgy pofán vágtam, hogy mielőtt a földre csuklott volna, fejjel nekivágódott a falnak. Kérdeztem, hogy most sem maradhatok, nyavalyás. Az meg könyörgött, hogy várjak, beszéljük meg, csak ne bántsam a bentieket.
Elegem volt a rühes disznóból, nem kapott kegyelmet. Ötször fejbe rúgtam, saztán hátulról belém kapott a csaholó izé. Visszamentem az előszobába, azt mondtam a nyanyának, hogy hívja a férje. A csotrogány bizalmatlanul merészkedett az udvarra, kétségbeesetten kutatta az urát. Megvártam, hogy rátaláljon döglött párjára, szólongatni kezdte, saztán még mielőtt varjú hangján felkárdított volna, levegővétel közbe vágtam egy nagyot a gigájára. Ordítottam, hogy simulj ki, te rusnya patkány. Úgy rángatózott, mint a vágóhídon kinyúló marhák. A testeket letakartam fóliával, saztán téglákat dobáltam rájuk.
Felsomfordáltam a két gyermekhez. Azt mondtam nekik, hogy ébresztő, fölkelni és munkára. Azok úgy néztek, mintha rémálmot látnának. De én újra mondtam, hogy kifelé az ágyból, mert dolgozni kell. Értetlenül bambultak, akár a vizelő szamarak. Iszonyú idegből ordítottam már, hogy gyerünk ásni, ásni, ásni. Nincs mese, majdnem éjfél. Azok kérdezték, hogy miért kell ásniuk. A lány mondta, hogy nem szoktak ásni. Én meg, hogy mi az, nem voltak katonák.
Csuklójuknál fogva hurcoltam le a nyavalyásokat. Lapátolni kezdtek a parancsomra, saztán a kislány nyűglődött, hogy fázik. A fiú nagyszüleit hiányolta. Ordítottam, hogy most már befogni a pofát és, hogyha dolgoztok, akkor nem fáztok.
A kutya, mint egy beakadt gép, egyhangon morgott. A langyos éjszakai szél fellibbentette a fólia sarkát. A fiú kiabált, hogy ott fekszik a nagyanyó. Mindketten bőgni kezdtek. Kicipeltettem velük az előszobába poros alumíniumládáját. A fejükre kólintottam egy bottal, nehezen tudtam ásásra bírni a lustaságokat.
Amikor már elég mélyre túrták a gödröt, mondom nekik, hogy itt a játék ideje. Na és kérdeztem, mit fogunk játszani. Megparancsoltam, hogy másszanak be a ládába. A pityergő lány már épp tette be a lábát, amikor az a marha bátyja visszarángatta és mondta neki, hogy nem szabad bemenni, mert rájuk zárom. Rásuhintottam még kettőt a fiú fejére. Végül nekem kellett begyömöszölni a két szarost. Azt mondtam nekik, hogy én leszek a bújó és ők az elhunyók. Még a zárt ládából is hallani lehetett az idétlenül visongó szarosokat. Hisztiztek, hogy engedjem ki őket. A ládát a gödörbe löktem. Ahogy ráhánytam a földet, az a nyavalyás eb újra a lábamba kapott, saztán elinalt. A farkánál fogva, a házából ráncigáltam elő, na igen, felkoncoltam a lapáttal. A kibelezett test fölött egy darabig még gyönyörködtem. Táskámat megtömtem élelemmel, és a szekrénybe pénzt is találtam.
Néhány hétre rá egy távoli városka teraszán sörözgettem, saztán olvastam az újságba, hogy a rendfenntartó-erők tetemekre bukkantak egy farmon, nagyjából azon a területen amerről jövök, na meg a nevem és a fotóm is ott volt. A gyereket nem vitték haza idejébe. Az öregeket és a széttrancsírozott kutyát legyek lepték. A rendőrkopók előkaparták a ládát, megtalálták a két összeölelkező gyerektetemet.

Kopaszra nyiratkoztam és szakállat növesztettem, saztán úgy döntöttem, hogy elhajózok. Pénz akadt, bár útlevél híján szarba voltam. Három hét múlva értem a kikötőhöz. Előttem hatalmas teherhajó volt kikötve. A főtiszt tájékoztatott, hogy öt óra múlva indulnak. A part kövezetén aludtam el. Felriadtam. Megelevenedett a környék: pakoló, kapkodó, izzadt matrózok nyüzsögtek a hajón. Amerikát kiáltoztak minden felé. Odaszaladtam egy rangosabb tiszthez, és mondtam neki, hogy adok hatszáz fontot, csak vigyen át, különbe sose látom a családomat. Az meg, hogy ezer alatt nem megy. Adtam neki még, saztán türelmemet kérte, bement a hajófülkébe, majd matrózruhát nyomott a kezembe és mondta, hogy csak semmi feltűnés.
Amikor megláttam Amerika partjait, a szabadságot láttam meg.

Néhány hónap után az összes melóhelyről kirúgtak, a szarpucolóknál se maradhattam. Nem voltam én rosszabb másnál, csak egyetlen trógernek basztam ki a fogát, amiért a halott anyámat emlegette. Újra elkezdtem azt, amire pedig nem akartam emlékezni. Ahogy kinyírtam egyet, arrébb utaztam vagy ötszáz mérföldet. Itt a gyilok természetes az életbe, vagyis mindennapos, amitől nem szokás annyira felháborodni, mint az én katolikus hazámba.
Három év földönfutás után fáradtan készültem a hazatérésre.”

A New York Times hétfői száma így dokumentálta a gyilkosságokat:
1963. február 1. Macon: Hatéves lánygyermek összevagdalt holtteste, fejjel lefelé, félig elásták a játszótér homokozójában.
1963. április 25. Memphis: Tizenhárom éves fiú otthonában halálra verték, hímvesszője levágva.
1963. október 30. Springfield: Fejbelőtt, lemeztelenített ikerpár összekötözve, szemüket kivájták.
1964. május 11. Indiannapolis: Kétéves kislány csonkított holtteste egy elhagyatott ház kéményében.
1964. augusztus 17. Pittsburgh: Egy tizennégy éves lány kibelezve, átvágott torokkal az egyik Gold street-i lépcsőházban.
1964. december 24. New York: A huszonötös toronyház négyszáznegyvenhatodik lakásában a nagymamát halálra rugdalták, a féléves unokára a sütőben találtak rá megsütve.
1965. június 5. Boston: Tizenhárom éves, értelmi fogyatékos fiú kivert fogakkal az utcán, szájüregén keresztül összeszurkált belső szervekkel. (A nyársvason az egyik kiszakadt mandula).

„Nagy szerencsémre újból otthon voltam. Feléledt bennem a hiány Lily után.
Otthon minden megváltozott: a gazdaságot élénk sárgára festették, csatornaárkokat kibetonozták, és játszóteret építettek a falu közepén. Fájó volt megpillantani az utcámat. Amit tettem, nem volt más a tengeri horgászatnál, amikor saját szórakozásunkra kifogjuk a halakat. A tengernek, a világnak, nem hiányozhat az a pár hal. Épp annyira vagyok csak bűnös, ahogy azok a jámbor öregek, akik csónakjaikból fogják ki a halakat. De az én halacskáim legalább nyöszörögtek, nyavalyogtak. Na igen, és jöttek a beszari, ostoba kérdéseikkel. Nincs csodálatosabb, mikor meglátom a bizonytalanságot, a hülye pislogásukat, és a pofájuk rángatózását. Saztán a testüket gyilkolom szét, hol gyorsan, hol élvezkedve. Néha még a lelküket is megroncsolom.
És most otthonom előtt vacakolok, ahol nem fogattak úgy, mint régen. Arrébb húzódtam. Kihalt volt a környék. A saját kezemmel épített házból egy idős nyanya totyogott ki. Hát eladta, nem bírt az emlékekkel a riherongy. A sportoló kertjébe két szaros játszadozott. Idepetézett a ringyó. Felmásztam a közeli dombra, onnan leselkedtem tovább. Lily a veteményest locsolta. Gondoltam csak várj, közeleg a születésnapod.
A nagyobbik gyermek rám hasonlított. Az én utolsó numerámból származhatott. Igaz Lily a végén már nem engedte. Na igen, de egyszer éppen ezért felcsináltam erőszakkal.
Negyedik napja figyeltem minden mozdulatukat. Az a senkiházi férje délelőtt dolgozott.
Lily főleg a kisebbik gyermekkel foglalkozott, ez is csak emelte a gyanúmat, hogy a nagyobbik az enyém, egy újabb Wallense csöppség. Hiába, benne is csörgedezett az anyja vére. Miért nem jött utánam!? Ha tényleg a fiam, megtette volna, de ő ezeket választotta.
A kertbe játszadozó apróságokat nézve, ismét pezsegni kezdett a vérem. Attól a hűtlen kurvától el se váltam, ő mégis úgy gondolta, hogy az élet megy tovább. Leszarta emlékeinket, és a házasság szentségét.
Átbattyogtam a szomszéd faluba. A régi nőmnél aludtam, akit néhányszor jól megbasztam. Hiányom volt, saztán különben is őt már Lily hűtlensége után szedtem össze. Na igen, ki voltam éhezve. Az se érdekelt, hogy mongoloid volt. Régóta nem jártam át, mert a legutóbb is pinaszaga volt rendesen, tíz percig mostam a kezemet, alig jött le az a romlott halszag. Felkavarodott a gyomrom. Na igen; akkor már mindegy ha benne vagy, de előtte és főleg utána?
Éjszakára az elhagyott, hidegtől és esőtől rozoga viskónknál aludtam. Lilyvel sok éjszakát huncutkodtunk itt át. Jól lehűlt reggelre
Következő nap a férj dolgozni ment, a két poronty kint játszott, a ribanc anyjuk, mintha vásárolni indult volna, nem zárta be a kaput. Amikor eltűnt az utcasaroknál, a kapuhoz somfordáltam. Ahogy beléptem a kertbe, rám nevettek a gyerekek; gügyörésztek, homokoztak, majd ismét kacarászni kezdtek. Eszembe jutottak azok a macskák, amelyeket serdülőkoromba nyírtam ki, de csakis azért, mert el akartak menekülni. Ez a kettő most nem akart. Ezeket nem bántom… Mégis könyörtelennek kell lennem, gondoltam. Megállt a szívem az ijedtségtől, mert a szomszédasszony megjelent a gangon, nekem oldalvást. Feltette a ruhát száradni, sasztán szerencsére visszaette a fene a házába. A sufniból kihoztam a baltát. Amikor rájuk csaptam, akkor is mosolyogtak. Játéknak hitték. Na igen, ezek legalább nem szenvedtek, nem is akartam volna most azt. Nylonzsákba tuszkoltam őket. A nagyobb fiúnak - talán a fiamnak – a fül alatt kihasadt arcdarabját a többihez tettem. Az is hozzátarozott, nem marathatott külön tőle.
A vért és a kifolyt agyat slaggal mostam bele a homokba, saztán a bódéhoz hurcoltam a tetemeket. Sietnem kellett, nem volt sok időm.
Kiráztam a zsákból az átvérzett testeket, egy zsinegre kötött acélkampóra szúrtam fel őket. A kampó a nyak és az áll között fúródott ki, megtartotta a lógó súlyt. Jó porcos volt a pofájuk, alig hatolt át, recsegett-ropogott, na igen. Miután pucérra vetkőztettem őket, bicskámmal hántottam le lábukról a nagyja húst, hogy beleférjenek az óriásfóliába. Késem mindig a csontba szaladt. A csont sértése a holttest gyalázása, megbocsáthatatlan, nem szabadott olyat tennem.
A bódé előtti fa egyik alsó ágára kötöttem őket. A hántolt lábakat a fóliazsákba húztam. Néhány légy rájuk szállt. Amikor a mellüknél megszorítottam a zsineget, a legyek elhúztak a fenébe, de némelyikük odaragadt. Erősebbre szorítottam az egyre lejjebb csúszó fóliát. Gyűlt benne a vér, mint ahogy az ondó szokott a kotonba. Széles szalaggal erősítettem össze a kötést. A rárakott ajándékozó kártyára írtam, hogy boldog születésnapot Lily.
Na így talán meghatódik. A kis nyomorultak szemei behomályosodtak, akár a döglött halaké. Lassan pörögtek körbe-körbe. Idegesített az álmatag forgás, mert a selyemszalag odakötözésnél elmozdultak. Adtam nekik két kibaszott pofont. Az egyikük foga kiesett, de nem érdekelt, biztos mozgott már, és a föld alatt úgyis kijött volna neki.
Jól ráláttam a falura. Ha közelítenek, a szikláktól és az erdőktől nehezen veszik észre a bódét. Vadásztőrömmel fülig vágtam a szájakat, saztán biztosítótűvel rögzítettem a vigyori pózt; legalább fülig érő mosollyal fogadják anyjukat. Gondoltam, hogy már jöhetne a szajha, szép kis csokrot csináltam neki.
Lementem felmérni a terepet. Lily tébolyodottan magyarázott a férjének, aki a homokból felvett valamit, azután a házba rontott.
Megpörgettem a gyerekeket, saztán felmásztam egy fára. Izgatottan vártam. Éles szirénaüvöltés miafenélte szét a csendet. Saztán kutyákkal rontottak fel.
Mihelyst rátaláltak a meglepetésre, Lily arca borzalmas lett, na és az a fenséges sikoly...
A férj, kezébe husánggal ordított, mint egy dúvad, hogy jöjjek elő, meg azt, hogy megöl. Dehogy jövök, marha lennék, gondoltam magamba. A rendőrök lezárták és átvizsgálták a környéket, lábnyomokra vadásztak. Néhányuk a hegy felőli erdőbe rohant. A többiek a helyszínt biztosították. Az egyik eb épp alattam szaglászott, szorgalmas kutya volt, minden szippantás után gazdájára bámult.
Az egyik rendőrautó elhajtott Lilyvel. Az a hülye dög, habzó pofával ugatott felém. A rendőrök fegyverüket rám szegezték. Azt mondták, hogyha rajtuk múlna, kivégeznének nyomban. Vége… na igen, kiforgatták zsebeimet, saztán rám uszították azt a vérbe forgó szemű ebet. Ketten lefogtak hátulról, a férj nekem rontott, ott ütött-rúgott, ahol ért. Aláírattak velem egy papírt, hogy a kutyát én izéltem támadásra. A férfit csak akkor szedték le rólam, amikor már fojtogatott.
Saztán beraktak ebbe a leprás dutyiba. Várom az ítéletet. Már minden felbassza az agyamat. Mindjárt bedugnak egy sötét fogdába, mert az egyik vén hülyének le akartam harapni a fülét, de…”

Alig hajnalodott ki. Az elítéltet két morózus, felhőkarcoló fegyőr a vesztőhelyre vezeti. A pap feladja az utolsó kenetet. Frank a naplóját akarja, de az őrök értetlenül bámulják, mintha nem tudnák, hogy miről beszél. Szemét bekötözik. Összezagyvál még valamit halott anyjáról és a mennyországról.

ez a leghosszabb írás, ennél sokkal rövidebbek jönnek majd a jövőben

akkor ide küldöm, és nem terhelem vele a phylaxa topikot.

Na, és ide rögtön küldhetem is, mert oda csak köv. hét végén tettem volna.

Köszi Nektek a népszerűsítésért.

Ha már a tőzsde nem megy, akkor legalább itt elvagyok egy darabig.

Merényi kolléga engedelmével.
Olvasás után szép álmokat és rózsás csókokat.
A villanyt nem égve hagyni éjszakára!!!

hetvegi.merenyihorror válasz erre 10.26
Az igazi barátság

A lépcsőfordulóról beláttam az egykori rezidenciámba. Ágyhelyemre lepedőt terített, a faládára muskátlit rakott. Gyertyát vett elő, meggyújtotta, és a virág mellé állította. Ahogy matatott, megelevenedett a múlt: halódó gyertyafény mögül előmoccantak a közeli hálószövevényeken mászó gombolyaghasú pókok.

Eladták, kifestették, a történteket elhallgatták az új lakók elől.
A kerítés előtt már4 a jelen. Látom, ahogyan a gondtalan macskakölykök, ki-beszaladgálunk a házból. Jó ég! Márt tizenöt éve!

Tanévkezdés előtt néhány nappal a langaléta Carl egymaga dobálta labdáját a kosárba. Csatlakoztam hozzá. Megérkezett Carl két haverja: a szépfiús Bonifác és a malacpofájú Hall, aki bemutatkozás kép bogáncsokat dobált a pólómra. Ahogy letéptem magamról egyet, unott ábrázattal hajította már az újabbat.
- Ne csináld már, jó?!
- Te béna vagy! Carl sokkal jobb! Tökre hülyén nézel ki a tejföl-szőke hajaddal!
A pálya szélén felbukkant Joe. Kifejezéstelenül rázta a fejét civakodásunk, és birokra kelésünk láttán. Carl és Bonifác Hall-t éltette.
Joe sejtelmes szűkszavúsága mindegyikünkben feszültséget keltett. Összefüggéstelen hablatyolása olykor elhalkult, és csak szája mozgott tovább. Bizarrságot sugárzó lényét fokozta tömzsi alakja, és szeplők között megbújó apró, szürke egérszeme.
Bonifác már tizenkét évesen úgy tollászkodott a tükör előtt, mint egy puccos dáma. Félhosszú fekete haját hátranyálazta. Tucatnyi barátnője lehetett volna, de ő csakis a tökéletes csodatündérre várt.
Hall érzékeny volt, habár olykor ő kacagott leginkább a válogatott gonoszságokon. Kocsonyamód egész hája rezgett, egyszer leesett a szemüvege széles fejéről.

A kaliforniai Burney település már a múltam. Innen indultunk. Északon most is kietlen a látóhatár, és a távoli nádfal előtt vélhetően még mindig a mocsaras lapul. Hogy rikoltozott a komisz kis Carl. Végül nagy nehezen kihúztuk az ingoványból.

Eleinte a falu melletti szántáson gyülekeztünk. Egyszerűen csak jól akartuk magunkat érezni. Néhány száz méterre a hajdani, kiszáradt tó felől, békaszerenádot és tücsökzenét hallgattunk. Az égen millió fényes és halvány csillag.
Egyik este Joé-k háza felett gomolygó füstfelhő hömpölygött. Egyre jobban kirajzolódtak az izzó lángnyelvek, és a sürgölődő tűzoltók. Gázrobbanás történt. Joe szülei bennégtek.

A nyirkos pincébe csigalépcső vezetett. A falakon nyálkás nemespenész. A bedeszkázott pinceablakon alig szűrődött be a fény. Külön bejáratú kamrák határolódtak el egymástól. Joe szülei burgonyát, virághagymát, répát és bort tároltak lent. Kirámoltuk az összes helyiséget, kiselejtezett pokrócokkal, takarókkal, képekkel rendeztük be, ki-ki maga ízlése szerint. Gyakran beszélgettük itt át a hétvégi éjszakákat.

Végre becsöngetek. A fiatal házaspárnak elmondom, hogy jószerivel itt töltöttem a gyerekkoromat. Betessékelnek. A szoba ódon, kopott bútorai vadonatúj garnitúrára cserélődtek. Nyoma sincs a borospincének és a felrobbant konyhának.

Hallt csak a trombitálás érdekelte. Joe a közeli pusztákat járta. Órákat tanulmányozta a pillangókat, az apró rovarokat és a naplementét. A nádas előtti partszakaszon kavicsokat dobált a tó felszínén lebegő buborékokra, a bambusznádak árnyékára.
Bonifác tudásszomját nem elégítette ki az iskola. Olvasott, kutatott, felnőtteknek szóló tudományos összejövetelekre járt.
Carl napról-napra kötözködőbbé vált. Felesleges energiáját a sakkbábuk irányításával vezette le. Tüzesen bánt a lányokkal, még a szépfiú Bonifác is tanácsért faggatta:
- Mi a titka?
- Minek?
- Hát a csajozásnak?
- Az fiacskám, hogy férfi légy! A te lagymatag, hülye szövegeddel csak a farkadat markolászhatod egész életedben, hiába is a bájos pofikád. Nézz majd meg holnap az osztálybulin, ott tanulhatsz!
Joe, amikor tehette, visszahúzódott képzeletbeli birodalmába. Környezete rezdülését figyelte, legyen az egy bútorroppanás, konyhazaj, felrikkanó falumadár, vagy azok a belül hallható neszek.

A fiatalasszony kávéval kínál, majd alig egy éves kislányát kezdi álomba ringatni. A forró fekete illatfelhője mögül, az ablakon túli hátságon apró kölykök szaladnak a távoli határ felé, majd vissza. A kis Bonifác bekiált:
- Nem jössz? Már megint ki akarod húzni magad?
Vendéglátóm dörmögése hoz vissza.

Az évek egy-kettőre kamasszá gyúrtak bennünket. A kitűnően trombitáló Hall konzervatóriumban folytatta tanulmányait. Ritkán járt haza a kétszáz mérföldre fekvő Sacramentóból.
A nyári esték nem voltak olyanok, mint régen. Joe ritkán vett részt a találkozókon, persze bennünket beengedett, le is kísért a pincébe, de egyre gyakrabban hagyott magunkra minket. Tompán hallani lehetett, ahogy a kertben dúdolt túlvilági hangon.

A nagyobbacska, négy év körüli fiú az ölembe pattan, kíváncsian figyeli mozdulataimat, komoly arccal órámról faggat, majd az irattartómat és a napszemüvegemet babrálja.
A szülők a házhely múltjáról érdeklődnek. Nem tehetem… csak elnagyolt részleteket említek meg.

Elhagytuk a súlyos emlékeitől őrlődő Joe-t. Vonzott a város, a hivatal, a nyüzsgés, az óceán. Egy csendes lakásába költöztünk szüleimmel. A közeli polgármesteri hivatal könyvelőjeként tengődtem.
Joe-nak hiába írtunk, nem válaszolt. Carllal néha összefutottam. Ő is, mint én, Orick-ban élt, megnősült, nagymesteri minősítést szerzett, és a városi sakkszövetség elnöke lett.
A történész Bonifác tőlünk ellentétes irányba, északkeletre, B-től nyolcvan mérföldre, Alturas-ba költözött. Számtalanszor feltettem magamban a kérdést, hogy valójában ki is volt az áldozat? Mi, az urbanizálódott puhányok, vagy Joe?
Távozásomkor, Joe beesett szemmel integetett. A legutóbbi hír szerint kisállattenyésztéssel és szőlőtermesztéssel foglalkozott. A senkiföldje felé terjeszkedett. A környékbeliek ifjú remeteként emlegették. Nem ismerkedett vagy barátkozott, eltaszította magától a falut. Vélhetően őt látták néha-néha szédelegni a zsenge termés zöldje között.

Látogatásom hosszúra nyúlt. Vendéglátóim udvariasan bólogatnak, ám figyelmük lankad. Ideje távoznom.

Harmincévesen összespóroltam egy saját házra.
Szüleim telefonáltak, hogy felkeresett egy alak, aki be sem mutatkozott, és érthetetlenül hadovált. Anyámék nem emlékeztek Joe-ra, pedig csakis ő lehetett.
Carl, Bonifác és Hall elhagyták otthonukat. Talán valamilyen nosztalgikus őrültségre készülhettek.
Gépkocsimban elszorult torokkal néztem az éjszakai árnyépületeket. Lassan haladtam. A kápolna és a rendelő évek alatt sem változott. Néhány percig vaksötét a kihalt földúton, aztán keresztül a nyárfasoron. Megláttam a pusztát ölelő óriás éjben a házat. Az ablak mögött gyér fények. Hajnalig elmélkedtem autómban, nem akartam éjszaka becsengetni. A kerthelyiséget benőtte a gaz. A szétrobbant konyha ugyanúgy. Új ruhát öltött a falu, ám itt megállt az idő. A kapu nyitva volt, leindultam a pincébe vezető csigalépcsőn. Joe duruzsolását hallottam:
- Jól van Bonifác, jól van így. Ezt a földemről, ni… ide.
Meg akartam lepni. Ismét Joe távolabbról:
- Sakkos hercegem… igyál!
Úgy tűnt, mintha egy poharat töltene tele. Léptek közeledtek. Hátrább húzódtam. Mielőtt a lépcsőhöz ért volna, visszacsoszogott valamiért.
- Ezt szépen ide. Minden, mint… Hol vagy?
A lépcsőfordulóról beláttam az egykori rezidenciámba. Ágyhelyemre lepedőt terített, a faládára muskátlit rakott. Gyertyát vett elő, meggyújtotta, és a virág mellé állította. Ahogy matatott, megelevenedett a múlt: halódó gyertyafény mögül előmoccantak a közeli hálószövevényeken mászó gombolyaghasú pókok.
Joe a lépcsőfordulóhoz ért. Macskamód, kettesével szaladtam fel a lépcsőn, kisurrantam a kertbe, a gaz jól takart. Az előszobában kutatott. A kezében tartott ollót és damilt a lépcső első fokára tette. Ivott valamit, ledőlt néhány percre. Feltápászkodott és megöntözte a fóliázott melegágyat. Később viaszléptekkel a faluba indult. Bonifáctól elnyert vászonzsákja lógott az oldalán. Ment, mint egy eszelős, nem vette észre az autómat.
Leértem a pincelépcsőn, fülelni kezdtem, de semmi. Oldalvást az ajtó felől gyertyaláng pislákolt. Lakosztályom szellemlehelete hívogatott. A sötétszürke helyiség deszkái mögött, a szomszédos bunkerrész füstös félhomályában gyertyaláng lobogott, mintha onnan jött volna a különös, sokszor elképzelt, de még sohasem tapasztalt édeskés szag. Az asztalon a bebarnult borospoharam. Mennyiszer hörpintettem fel belőle az édes mámort. Most is sárgállott benne valami. Elindultam. Velőmig hatolt a kesernyés rettegés.
Carl rezidenciája előtt szívem robbanómotorként dübörgött, Hall és Bonifác láttán már nem hittem, hogy ez a valóság. Autómhoz rohantam, csak minél messzebb! A rendőrkapitányságon megtudtam, hogy Joe-t szüleim lakása közelében tartóztatták le. A százados elmondta, hogy Joe nem vallott. Zavartan, tébolyodottan gesztikulált. A kihallgatáson gyakran törtek rá rohamok. Miután benyugtatózták, ezt suttogta:
- Ne vigyék őket, maradniuk kell! Tartsák ott! Örökké enyémek, jól vannak, nincs elszakadás… újra ti veletek... Nem szabad szétszéledni, emlékekben... hisz...
Torz arca kisgyermekivé szelídült, csendesen ismételgette kérését.

Vendéglátóim nem sejtik, miért kapták áron alul a birtokot. Kedélyesen kísérnek a kapuhoz.
Úgy hagytam magam mögött falumat, hogy örökre kiirtom létezését a tudatomból… Nem sikerült.

Először Carlt láttam meg. Lemeztelenítve, mintha töprengene, az asztal felé dőlt; előtte sakktábla. Szemeit fogpiszkálók támasztották, haja megnyirbálva, keze a plafon csőhálózatára kötözve.
Hall álló helyzetben lógott. Színtelen szájába cudarul beletömték trombitájának végét, keze a hangszerhez rögzítve. Dülledt szeme körül hullafoltok. Üveghangon sikoltoztak a feszülő damilszálak. Bonifác háttal ült. Pálcájával az előtte álló térképre mutatott. Szemem láttára szakadt el az egyik damil. Feje oldalra billent, a nyaknál megnyílt fekete vágás. Elszakadt az egyik.
A komódon kidőlt kancsó. Ragacsos bor és vérszag... Szétfolyt, semmivé lett, mint barátságunk.


Merenyi1

köszi lui, akkor olvasok...

Gyermekszeretők klubja

A hosszúkás épület mögött keskeny földutak húzódnak a távolabbi települések felé. Korábban raktár lehetett. Alaposan kipofozták. Szombatonként luxusautók lepik el az őrzött parkolót, éjszakára élet költözik az épületbe.
Celestino, az angyalarcú fiatalember a környéken lakik. Régóta izgatja, hogy mi történhet odabenn. Az őrök kizárólag igazolvánnyal rendelkező tagokat engednek be. A nagyteremben a függöny enyhén áttetsző. Mögötte bizonytalan kilétű árnyak.
„Talán valami szerencsebarlang, vagy éjszakai vendéglő?”
Celestino a fák között vár. Éjféltájt egy lassan döcögő teherfurgon áll be a hátsó bejárathoz. Zsákruhás gyermekeket terelnek le a platóról; négy és tizenkét év közöttieket. A vészkijáraton hajtják be őket. Csapódik az ajtó. Lakatkattanás.
Celestino feltűnés nélkül halad el a kopasz és a lófarkas őr mellett. Falhoz lapulva lesi őket. Tisztán hallja suttogásukat.
„Ne félj, semmi veszély. Protokollnap van, nincs ellenőrzés.”
A biztonsági emberek félre vonulnak. A kopasz gyöngéden magához húzza a copfost, aki ernyedt tartással hagyja, hogy amaz kénye-kedve szerint tegye, amit akar. A zömök csókolgatni kezdi társát, aztán mohón nekiesik.
Celestino besurran az őrizetlenül hagyott bejáraton. Az alagút-forma folyosón hosszú, vörös plüss-szőnyeg. A szivarozó, pezsgőzgető bentiek megbámulják a kiöltözetlen vendéget. Az ajtó felett felirat: Gyermekszeretők klubja. Celestino elmosolyodik.
„Miért őrzik ennyire őket, ha árvákon segítenek?”
A teremben gyermekek helyett hevesen diskuráló, hadonászó vendégek látni.
Celestinot pezsgővel kínálják. Megvillannak a díszes csillárok, evőeszközök. Egy tokás hermafrodita mosolyog rá. Az illuminált korcsnak gyomráig gombolt papagájszínű ingéből őserdőként tör elő dús mellszőrzete, közte vastag aranynyaklánc-zuhataga; malacforma szájából apró, habos nyelvét öltögeti.
Némelyek fekete lapkáról kokaint szívnak fel.
„Hát ezért felügyelnek ennyire”.
Celestino elhessegeti tévhitét, miszerint adományozásra készülnének. Újra a feliratra gondol.
„Talán pedofilok gyülekezete.”
A konyhából előszaladó félmeztelen felszolgálólányok frissen sülteket szállítanak a vendégekhez. Az egyik „fatányéros tündérke” Celestino orra alá dugja a zöldségek között elterülő hús. A terem túloldalán álló emelvényre egy kifestett, szikkadt vénség lép. Orrában, fülében csontékszerek. Meztelen, egyedül hímtagját fedi áttetsző selyemkendő. Felemeli kezét s egy bizarr handabanda-sorozatot gargarizál.
Rövid szertartás. A társaságok magukba szállnak, majd enni kezdenek. A felszolgáló lánykák megállás nélkül szaladgálnak. A vendégek és a konyha között sürgölődnek. A étel mellé testes bort szervíroznak.
Az emelvény melletti frekventáltabb asztalsornál zömében távoli országokból érkezett hölgyek és urak étkeznek a feltehetően afrikai szeánszvezetővel.
Celestino hideg sörrel öblíti le az ételt. Elindul, körülnézni. Befordul a vészkijárathoz vezető nyirkos folyosóra.
"Erre terelhették a zsákruhás gyerekeket."
A pincelépcsőnél elfojtott jajgatást hall. Az acélajtó kémlelőnyílását félretolja, felkattintja az öngyújtóját; rémült, csapzott, falhoz húzódó gyermekek. A vaksötét kamra erős kontrasztban áll a fenti pompával.
Visszalopódzik a terembe, belép a nylonfüggönnyel választott konyhába. Markos férfiak gyakorlott mozdulattal csontoznak ki egy gyermektetemet. Friss lehet, habos vér szivárog belőle. A hosszú asztalról ernyedten lógnak a végtagjai. A főszakács épp a fejet távolítja el. A gerincoszlop felső része tompán reccsen. Tekerő rántással törik le a testről a körülmetszett fejet, amit egy nylonzsákba dob. A májat és a szívet felhasználják. Véres zsákruhák szanaszét dobálva a lavór körül. Legalább fél tucat fej domborodik ki a sötétszürke fóliából. Felszolgálólányok vértelenítik slaggal a munkafelületet. Különleges alkalom a mai. A konyhában dolgozók megszokták a tébláboló kíváncsiskodókat.
Puffanás, elhaló sikoly. Majd újabb puffanás, de most hangosabban és közelebbről. Kinyílik a hátsó ajtó, előcammog egy szőrös emberóriás, maga mögött húzza a bevert koponyájú - még hörgő - gyermeket, akinek vértől habzó szája felett a rángatózó szemgolyók nehezen akadnak fel. Celestino távozása közben még látja, ahogy a csinos lánykák lemossák a repedt koponyáról a vért.
A két őr már „végzett egymással”. Hajlongva köszönnek el a rendőrségre igyekvő Celestinotól.
Másnap a sajtó beszámol a történtekről:
„Kannibáltanyát lepleztek le tegnap este. A letartóztatottak nem tanúsítottak ellenállás. A gyermekeket a közeli Cannorini árvaházból deportálták, az igazgató közreműködésével. A bűnszervezet szponzora: két helyi képviselő. Az őrizetbe vettek között van a nagy becsben tartott nyugdíjas tűzoltóparancsnok, és egy rendőrtiszt az óvárosi kapitányságról."


Merenyi1

Horrrrrrrrrrrrrrorom válasz erre 10.12
A sírkamra

Lebontatlanul hagyták. Szél csapkodja nyikorgó ajtaját. Kevesen tudják, mi történt odabenn. A szülők még a közeléből is eltiltják gyermekeiket. Tavaly hontalanok lakták be.

Nóra kosárlabdázás közben ájult el. Kimerültségre gyanakodtak. A sokadik rosszullét után kivizsgálták. Nem folytathatta az egyetemet. Kórházba került. Hosszú, hátközépig érő, szőke haját levágták. Rohamosan fogyott. A szülőknek egy kitűnő fiatal specialistát ajánlottak.

Hűvös őszi szellő kísérte útján a kórházba igyekvő dr. Borneszt. A tízes kórterem előtt olykor percekig ácsorgott. Akár egy szégyellős kamasz, zavartságát igyekezett leplezni. Nóra finom arca és nyugalma első szerelmére emlékeztette. Mintha múltja kísértette volna.
A doktor benyitott a tízes kórterembe. Nóra fáradt mosollyal üdvözölte.
- Drága kisasszony, lassan ideje lábra állni! Tudja, amióta itt fekszik, a madarak is keservesebbet csivitelnek. Na és a fák?
- Hát igen… a fák… a fák, ők talán megvárnak. Édesanyám tegnap sem jött. Telefonálna neki?
Nóra napról-napra gyengült, szeme kábán csillogott, erőtlen volt a beszédhez. Bornesz munkája végeztével gyakorta meglátogatta, olykor késő estig mesélt neki a nyárról, amikor majd megisznak együtt egy italt a parkszéli kisvendéglő teraszán. Hosszú ideig hallgattak, ők ketten, és kint az ablakon túli hűvös ősz.
Hajnalban a zárt ablaküveget vadul döngette a szél. Nóra csendben ment el. Az éjszakás nővér talált rá.

Bornesz konzultált a szülőkkel és a patológussal.
- Kötelességünk megőrizni a szépségét! Nem temethetik el! Légmentes üvegkoporsóban, örökké maradandó... Nóra nem lehet az enyészeté! Mindent elrendezek.
- Doktor úr, köszönöm… - csuklott el az édesanya hangja. A testet ideiglenesen hűtőkamrába helyezték.
Bornesz a várostól nem messze, még az erdő előtt, a Boldog Asszonyok Dombján sírkamrát építtetett; hagymakupolájú kápolnára emlékeztető sírkamrát. Külső fala terméskőből, belseje égetett kerámiatéglából. A ravatal körül gyertyák, mécsesek. Jelenések-könyvétől ihletett bizonytalan eredetű, sötét-fakó olajfestmény másolatok a falon. Nórát átszállították. Néhány kíváncsiskodó lurkón kívül senki sem járt a környéken.
A negyvenes éveiben járó Bornesz, nap mint nap meglátogatta a tetemet, kit öt éve emelt ki koporsójából. Az idős szülők egyre ritkábban tudtak feljárni gyermekükhöz. Bornesz a kamrában töltötte a szabad idejét. A döglődő évek nehezen vánszorogtak, csak Nóra mellett nyert értelmet számára az élet.

Távozásakor műanyag védőteknővel fedte le a teste. Nóra aszott arca bebarnult, balzsamozott teste összetöpörödött. Denevérek költöztek be a szellőzőn. Bármi öregedhetett, elkorhadhatott, penészesedhetett, egyedül Nóra volt örökéletű Bornesz számára. Lehunyt szemmel, alig érve hozzá, simogatta, szagolgatta.
"Édesem, egyetlenem…"
Nehéz hullaszag, parfüm, és balzsampára keveredett a levegőben. Nóra mumifikálódott testéről letört a jobb láb. Éles csontszilánk állt ki a csonkból. Az apróra töppedt bal láb még tartott. A doktor a lehullott testrészt a kápolna melletti erdőben temette el.
Bornesz az elsuhanó húsz év alatt - amennyire tehette - távol tartotta magát a külvilágtól. A kórházban vak robotként végezte a dolgát.
Gyakran hanyatlott Nórára, kinek halotti maszktól megfiatalodott arcát olykor kisminkelte.. A fonnyadt fejbőrre parókát húzott; simát, szőkét, mint amilyet viselt. Nyakékkel, karkötővel és gyűrűvel ékesítette, parfümmel illatosította. Az önmagából kifordult húsból elővicsorogtak a fogak. Az arc formája régen elveszett.

Bornesz nyugdíjba vonult. Nórával élt, ritkán merészkedett elő a sötét sírboltból. Néha bement a városba, ám az élelmiszerüzlet eladóin és a parókáson kívül más nem találkozott vele.
Nóra testrészei csontszárazzá aszódtak. Hol egy ujj pottyant a burkolatkőre, hol egy fog vált ki. Bornesz ilyenkor tisztátalannak érezte magát, gyomra felfordult, idegennek látta saját gyártású múmiáját. Később kiporolta a parókát, és tollseprűvel lesepregette a testet. Vadonatúj maszkot festett. Ismét ifjúnak hitte magát és kedvesét.
Élete legfontosabb döntése előtt állt Megvásárolta a mennyasszonyi ruhát, a fátylat, és szertartásos mozdulattal bújtatta bele az apró, végtagja-nincs testet. Nórát alapos restaurációnak vetette alá: paróka és maszkcsere, új ékszerek, erre az alkalomra őrzött parfüm. A mumifikálódott testre még a miniatűr araruha is nagynak bizonyult.
Kásából, csokoládémázból és vaníliás cukorból megsütötte esküvői tortájukat. Beállította a vadonatúj gramofont; halkan szólt a sanzon. Lefényképezte mennyasszonyát a felette suhanó denevérekkel. Elérzékenyülten közelített hitves-jelöltje felé. Az egyetlen, még ép ujjra felhúzta a gyémántköves jegygyűrűt.
Mohón Nóra fölé került. Jobb kezével testsúlyát támasztotta, baljával nadrágját gombolta. A menyasszonyruhát nyakcsontig tépte, az érdes bőrkonzerválódást simogatja. Lerántotta a fátylat, gyűröttre csókolta a maszkot. Zaklatott mozdulatait visszafogta, rendkívül vigyázott szerelmére. Nadrágját térdig, zakóját földre. Mélyen zihált. Nem érdekelte a sérülése, melyet a jobb combtőből kiálló csonk okozott. Heves lüktetése közben mindjobban felhasadt combja belseje, majd feljebb és feljebb.
Csurgó vére és évtizedek óta poshadó magjának elegye örökre egyberagasztotta kettejüket.


Merenyi1

Mummy, amikor bekábulok ilyeneket írok válasz erre 10.06
Paróka

Kietlen országút, majd kisváros. A férfi fásultan mosolyog.
Éjfél. A gépkocsi csendes motorhanggal suhan a főúton. Moris érzéketlenül figyeli a péküzem előtt zúgó lámpát; lomha, fekete lepkék lejtenek haláltáncot körülötte. A parkban néhány csámpásan ténfergő részeg keresi szúnyog-gazdag éjjeli búvóhelyét.
Moris a jól ismert utak sötétjében alig látja a kontúrtalan házakat. Otthona előtt áll meg; nem, ahol felnőtt.

A tízéves Moris Basthvisban élt szüleivel. Amikor csak tehette átmenekült a szomszéd Suzanékhoz. Itt megkapott mindent, amit az idő és szófukar szüleitől bizony nem.
A fiú apja diplomataálláshoz jutott. Londonba költöztek. Moris belebetegedett a környezetváltozásba. Négy hétig ápolták a központi pszichiátrián. Látszólag felépült, ám mintha másvalaki lelke bújt volna belé. Csillapíthatatlan feszültség tombolt benne. Álmaiban Suzanéknál járt, felriadása után párnájába fojtotta zokogását.

Moris ügyvédnek tanult. Egy délután az egyetemről hazafelé menet régi ismerősét látta meg a padon.
- Nocsak? Megismersz, Suzan?
- Hogyne! Mi van veled?
- Megvagyok… te ott laksz még?
- Persze! Csak suliba járok be! Egy óra busszal. Összefutunk valamikor?
- Oké! Nagyon örülnék!
Telefonszámot cseréltek. Újból, mint rég, csak most moziba mentek, vagy beültek egy kávéra.
Moris remélte, hogy Suzan egyszer ismét meghívja magához. A lányt médiumként tisztelte, általa ide-oda sétálhatott a jelen és a múlt ingoványán.
Egyik este a Temze partján ücsörögtek.
- Suzan, mit szólnak otthon, az éjszakai csavargásaidhoz?
- Tudod, hogy nincs belőle gond. Még apám sem félt, pedig ő aggodóbb, mint anya.
Eleredt az eső. Moris a következő ötlettel hozakodott elő:
- Felmegyünk hozzám? Az ősök elutaztak.
Meglátogatták a közeli élelmiszer shop-ot. A pezsgőt már a lépcsőházban felnyitották.
A lány megállás nélkül fecsegett. Moris váratlanul Suzan felé kapott. Testeket látott egybeolvadni. Szemeit összevissza forgatta, gondolatmontázsaitól összezavarodottan dühöngött:
- Nem tehetem!!! Egymásba olvadnak!
Könnyezve nézte a lányt, aki hitványabban vihogott, mint egy hiéna. Moris gyanította, hogy az ő nyomorúságán.
- Hagyd abba, te kurva! Már itt van!…
Suzan arcon vágta a fiút, kinek nyakán dudorodni kezdtek az erek. A pezsgősüveggel kétszer fejbe sújtotta a lányt. A parkettára csapódó Suzan kidülledő szeme köré repedéseket festett a lecsurgó vérpatak.
Moris mozdulni, a halottat nézte. Körmét rágva várta a csodát; hátha felkel. Az erkélyre rohant, onnan a fürdőszobába, közben megállás nélkül adta magából a rövid, éles hangokat. Nagykésével körbemetszette a fejbőrt, hajánál fogva derékmagasságig emelte az ernyedt testet, egy darabig tartotta, majd visszavágta. A skalpot az asztalra dobta. A fejhúsdarab vérrel itatta a fehér csipketerítőt. Haját rövidre vágta, majd a fejére húzta a lány húscafatoktól rojtos skalpját. Szétkente az arcán Suzan vérét, mintha csak az oldaltincseit igazgatta volna. A hosszú, fényes haj körbefogta az eres szemet és a sápadt arcot. Moris háborodott vigyorral bámult a tükörbe.
- A lányotok vagyok! Hajamat már fényesre fésültem, jövök! – képzelte maga elé Suzan szüleit. Kirontott a lakásból, autójába ugrott. Padlógáz. Ünnepélyes hangulatban, parókáját igazgatva kémlelte az éjt.

A kietlen országutat kisváros váltotta fel. A gépkocsi csendes motorhanggal suhant a főúton. Moris a péküzem előtt zúgó lámpát figyelte; lomha, fekete lepkék lejtettek haláltáncot az izzó körül. A sötétben alig érzékelte a kontúrtalan házakat. Valódi otthona előtt állt meg.
Rádiók, ébresztőórák fény szűrődött a selyemfüggöny mögül. Moris bizonytalanul nyomta meg a csengőt, mely hangja köszörületlenül erőlködött egy mákszemnyit.
Nem történt semmi, monotonul vonaglott tovább az éjszaka. Az ajkát harapdáló, tehetetlenül tébláboló fiú arcába mélyesztette a körmét.
Hosszabban csöngetett. Elkeseredését a csengő rekedtes sikolya közvetítette. Valaki felkapcsolta a ganglámpát, melynek halvány fénye nem ért el hozzá. Az ablak mögött öltözködő alak husánggal kezében bukkant elő.
- Mi a fenét keres itt ilyenkor?
A házból kimerészkedő anya mintha még az álomban lenne, úgy bámulta a férjét. Moris erőtlen, nem szólt, meghatódottan nézte a szeretett személyeket.
- Árulja már el, hogy kicsoda maga, és mit akar? Mert különben…
Nem fejezhette be a mondatot; Moris keserves nyöszörgésbe kezdett. Amikor belekezdett, hangja a kígyósziszegéshez volt hasonló:
- Én vagyok az, Suzan. Hazajöttem, többet nem maradozok el. Jóravaló gyermek nem tesz ilyet, bocsássatok meg…
A földig hajoló, könnyező fiú „szülei” felé nyújtotta vérfoltos kezét.
- Engedjetek be…
A hangzavartól néhány közelben lakó is felriadt. Az apa a kerítéshez érve, az egykori szomszéd srácon észrevette lányának haját. A hitvesét feltartoztató férfi elfúló hangon:
- Ne menj oda! Itt maradsz!
Az anya kitépte magát férje kezéből. A szörnyűséget láttán a rózsaágyásba zuhan. Tébolyultan a földet kaparta. A husángot markolászó apa a kaput igyekezett kinyitni, de reszkető keze képtelen volt a kulcsot a zárba dugni. Zokogó hitvesére borult. Moris értetlenül:
- Miért keseregtek? Itt vagyok, megjöttem…
Elhalt a mondat. Véreres szemén keresztül csodálta szüleit, majd térdre rogyott, mintegy gyermeki alázattal várta azok döntését.

Merenyi1

kigyűjtenéd ide mindegyiket? köszi, ha megtennéd

Eddig 4 írása volt. A mai este fogom mindet visszakeresni.

A "Barátság" cimű már a "Hogyan szedjünk fel..." topikolóit is megihlette..

de ott nem jelentetjük meg termékünket.

bocsi PARÓKA !!!!!!!!!!!!