“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Ha ennyire ismered a történelmünket (Magyarországét) visszamehetünk Mezopotámiába is az arámiak és a szemiták harcáig is! Biztos vannak történelemhamisítási ismereteid is abból az időből! - Az emberiség bölcsőjéből, abból az időből, amikor még nem volt történelemhamisítás!
Jók a gondolataid a történelmi helyzetről! Ha nem mi lettünk volna a Kárpát medencében, hanem a törökök, hiába lett volna tényleg Atatürkünk! Törökország akkor messze volt! Ezt ismerte fel Atatürk! - Arra viszont nincs megoldás, mi lett volna, ha a történelmi Magyarországot képesek lettek volna kiárusítani! Vajon miért nem tették ?
Az én kurmányom a te kurmányod is! De a te kurmányod nem az én kurmányom! Vésd a fejedbe! Neked migráns kurmányod van! - Ez meg itt az az ország, ahol a szólásszabadságodat gyakorolhatod az, MAGYARORSZÁG!
Teljesen logikus amit mondtál! Nem is írták alá, akiknek alá kellet volna írni! Mégis találtak a Békét eldöntők, akkor is olyanokat Magyarországon, akiket a nagy politikai sakkjátszmában senki által meg nem választott "bírák" KINEVEZHETTEK Magyarország! képviselőjének! -- Most is a parlamentben ügyködnek az akkori hazaárulók elvbarátai, akik újra eladnák az országot, akár az "ördögnek" is, mert még azt is képesek lennének hazugsággal előállva, megmagyarázni a "birkáiknak"! -- Miközben a Monarchia területéből Ausztriától senkinek nem kellett elvenni, inkább őket is részesítették Magyarország korona területéből! - Csehország, Galicia, Dél-Tirol Trieszttel és a később alakult Szlovéniával csak a Habsburg dinasztikus házassági területszerzés idejétmúlt gyakorlatát szüntették meg Trianonban! Úgy beállítva, mintha ezt a Monarchia megszüntetésével igazolnák! Miközben Magyarországnak a Korona alá tartozó évezredes területének a jogtalan feldarabolását végezték! - Semmilyen "népek"önrendelkezésre nem került sor! Ezt veled együtt csak pitcairn vetette fel a hozzászólásában! Csehország és Horvátország Monarchiás szerepe mindig is önállósággal párosult! - -Raffai is arra hivatkozik, hogy egyszer már felülbírálták a Trianont! Van precedens, amire lehet hivatkozni! -- Ja hogy erre megint csak az uralkodó nemzetközi (UNIOs?) BÉKEFENNTARTÓK nemet mondanak! Mindeközben egy másik soknemzetiségű állam megvalósításán ügyködnek, új ideológia elővezetésének a leple alatt!!
Kb a '48-as forradalommal kellett volna megvárni a porosz-osztrák háborút, és a bécsi polgársággal karöltve elzavarni a búsba a Habsburgokat. Persze jó kérdés, hogy gazdaságilag mi a következő lépés? Mert a birodalom önmagában egy hatékony gazdasági egység volt, csak a feudális rendszert kellett volna száműzni. Persze Trianon elkerüléséhez magát az I.Vh-t pontosabban a Brit-Német konfliktust kellett volna elkerülni, ami ennél jóval nagyobb falat.
Az első világháború végén Nagy-Magyarország területén egyetlen idegen katona sem tartózkodott. De Károlyi, valószinűleg naívitásból leépítette a teljes magyar hadsereget, ezért a kis-antant benyomult az ország területére. Majd jött 1919-es proletárdiktatúra (az egyetlen pozítiv tevékenységük, hogy visszaszereztek területeket időlegesen), ennek bukása utána a románok Budapestig jutottak, gyakorlatilag megszállták, itt állomásoztak. Nekünk 1920. június 4-én nem volt olyan opciónk, hogy nem írjuk alá a békeszerződést. Ez volt a feltétele az ország megmaradásának, a konszolídációnak. A törökök teljesen más helyzetben voltak a szintén rájuk erőltetni kívánt, rendkívül kedvezőtlen békeszerződés ellenére , mert egy Károlyi helyett volt egy Atatürk nevű karizmatikus figurájuk.
Így van, erre utaltam a hazudozásból építkező politikai elittel kapcsolatban. A történelmi ok-okozat sor persze rendben van, elég szomorú, hogy ebből egyes elemeket kiragadva még mindíg lehet politikai karriert csinálni.
1848 után egy újabb forradalom kirobbantására esélyünk se volt (tágabb körben kevésbé ismert, hogy volt több ilyen próbálkozás is). Az osztrákok felismerték a poroszoktól elszenvedett vereség után, hogy ki kell egyezniük velünk, így jöhetett létre 1867. Jó lenne hinni, hogy nem feltétlenül kellett volna kiegyeznünk az osztrákokkal akkor, de nem volt más út számunkra. (Úgy, mint most az EU.). Ha nem lett volna a kiegyezés, akkor elmaradott agrárország maradtunk volna, ehelyett jött a magyar történelemben eddig páratlan mértékű ipari-polgári fejlődés 1867-1914 között. A 18-19. században felébredő nemzettudat, nacionalizmus miatt a nem magyar lakta területeket mindenképpen buktuk volna előbb-utóbb kiegyezés nélkül is. Az egyetlen amiben talán jobb lehetőségeink lettek volna az a Csallóköz és Délvidék. És talán Erdély magyarlakta területei. Pesze ez sem elhanyagolható különbség lett volna. De ki tudja, hogy így történt volna-e?
A távolba révedek, de akkor se látok olyan politikai erőt, mely ezt a feladatot meg akarná és meg is tudná oldani jelenleg itthon. Bár szerettem volna, hogy felbukkanjon ilyen erő és elvakultságomban talán hittem is benne. De el kell ismernem a választások előtti 1 hónap és az utána következő időszak ismeretében, hogy a lehetséges verziók között a messze legjobb forgatókönyv valósult meg április 8-án. Valami működik legalább és nem az őskáosz valósult meg. Ami Trianont illeti: igenis ismerni kell a történelmet, tudni kell, hogy mi, hogyan és legfőképpen miért valósult meg a múltban. De mellette tudni kell a jelenben élni, felismerni lehetőségeinket és a lehető legjobbat kihozni belőle. A síránkozás sehová se vezet.
Aki a trianoni békeszerződést (szerinte diktátumot) forszírozza, az valójában a II. Világháborút lezáró békeszerződést (szerintem diktátumot) kritizálja. Ugyan is az van érvényben, nem a trianoni...
Jöhetünk még közelebb a II vh-tól. 1990 után sorra kötöttük a szomszédainkkal a szerződéseket a határok sérthetetlenségéről, területi integritás elismeréséről, területi követelésről való lemondásról. Államközi szerződéseket pedig többnyire fegyveresen szoktak módosítani. Tényleg gondolkodni kellene itt néhány embernek, a nagy magyar nacionalizmus helyett!
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára