“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
"Azt hangoztatják mindig, a Holakausztról beszélni kell, nem szabad feledésbe mennie.
A Trianonról ugyanígy beszélni kell."
És esetleg a büntetőtörvénykönyvben is elférne számára egy fejezet. Ha már párhuzamot vonunk a két esemény között. Trianon nemzeti tragédia tagadása- néven.
Aki meg sokat szittyázna meg birkamagyarozna mehetne a nácimagyarokkal egy cellába érveket ütköztetni.
Ugye tudod, hogy a jog nem visszamenőlegesen alkalmazandó. Egy jogállamban, illetve a nemzetközi jogban. Hogyan alkalmazhattak volna egy 1969-es jogszabályt 1920-ban? Volt ENSZ 1920-ban?
Még egy kérdés. Tudom, hogy illetlenség ilyet felvetni, de volt népszavazás ezeken a területeken, amikor a Magyar Korona fennhatósága alá kerültek, hogy akarják-e ezt?
még a szabad választás se volt divat , nemhogy népszavazás ! ,
ha jól tudom Horthy a név szerinti szavazásos rendszerre váltotta az addigi nem túl rég bevezetett titkos anonim szavazást , amivel vissza is élt a hatalom , (megfélemlítés .... stb) ,
pl a nőknek csak 1-2 éve létezett szavazati joguk (re : Tisza István)
Törölt felhasználó2015. 06. 04. 19:06
Előzmény:
törölt hozzászólás
#228
Az elcsatolt területeken átlagosan 27-30% volt magyar. Tény. Az más kérdés, hogy a trianoni határok nagyon szemét módon lettek meghúzva és nyilvánvalóan bűntető jellege volt az egésznek.
"A jógtalanul elcsatólt területekröl nem fogunk lemondani!"
Jogtalan, elcsatolt - rövid o. Inkább az iskoláról és a könyvekről nem kellett volna lemondanod...
Háborúban vesztes felet nem szoktak népszavaztatni...
Nem tudom eldönteni, hogy azért írsz-e ilyen bugyutákat folyton, mert csak 15 éves vagy, vagy azért, mert iskolai hiányosságaid vannak.
Törölt felhasználó2015. 06. 04. 18:53
Előzmény:
törölt hozzászólás
#226
Svédacél
Hogy képzeled ?Szerintem normális ember erre nem is gondolhat!Már akkoriban sem volt magyar többség az elcsatolt területeken!Mit szólnának a környező országok polgárai?Magyarország újraegyesítése)))ne nevettesd ki magadat!))))
Ikább a részvényeiddel foglalkozz abban van ráció és nem ebben a marhaságban!
Magyarország hangulata nyomasztó, a sajtó levert. A Borsszem Jankó, ez a mindent és mindenkit kigúnyoló pesti vicclap június 3- i száma elején egy egész oldalas rajzot jelentetett meg: emberek tízezreinek tömege, az előtérben egy asztal, rajta papírlappal, a papírlapon tollat tartó kézzel. A kép aláírása a következőképpen hangzott: "Aláírjuk-e?" A vicclap sikert aratott- az emberek azonban nem nevettek, hanem sírtak rajta...
A Simonyi-Semadam Sándor vezette kormány június 4-én katonai készültséget rendelt el az összes csapattesteknél, csendőrösszpontosítások történtek és a városokban a rendőrőrszemeket megkettőzték.
Budapest állandó telefonösszeköttetésben állt Párizzsal. A nagy sajtóorgánumok kiadóhivatalai előtt nagy tömegek lesték a kirakatban időnként megjelenő friss hírközleményeket. Az utcák kora reggeltől nyugtalansággal voltak tele. Az emberek arcán szorongás és fáradtság látszott. Az utcán sem zajlott az élet olyan hevesen, ahogyan szokott.
Tíz óra után pár perccel jött egy hír... egy végzetes hír. Megkondultak a harangok. Előbb Pesten, aztán az ország többi területén is elterjedt a hír... Két órán át tartott a harangzúgás. Az egész ország területén zúgtak a harangok.
Budapest gyászba borult, az emberek feketébe öltöztek. Gyászlobogók lengtek mindenhol. Az emberek, a férfiaktól az asszonyokon át a gyerekekig és az öregekig mind zokogtak. Emberek rázták haragosan az ég felé az öklüket. Az Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutatva, őrjöngve kiabálta: "Hát ezért?"
Az utcákon ismeretlen emberek borultak egymás nyakába, mások a zokogókat vigasztalták. A rikkancsok hangja vágott bele időnként ebbe a gyászos hangulatba: "Rendkívüli kiadás!" A lapok gyászkeretben jelentek meg, az emberek hangosan olvasták egymásnak a vezércikkeket.
A Múzeum körúton az emberek a Himnuszt kezdték énekelni.
A templomok hamar tele lettek síró emberekkel, papok próbálták vigasztalni az elkeseredett embereket.
Az ország összes italmérése bezárt. Minden zárva volt, csak a harangok zúgtak, siratták az elhunytat. Az iskolában nem tanítottak, a diákok és a tanárok egyaránt siratták az elhunytat.
Az elhunytat, az ezer éves Magyarországot.
Miköben Magyarországon ez a síron túli hangulat uralkodott, valahol Párizs mellett, a XIV. és XV. Lajos francia királyok által építtetett Trianon-kastélyban megcsonkították hazánkat.
A ma rendelkezésre álló adatok alapján Magyarország vesztesége számokban kifejezve a szerződés alapján a következőképpen oszlott meg: (Kerekített értékek)
Magyarország területe (Horvátországgal együtt!) 325 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre és lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Ugyanekkor több mint 3 millió magyar került az új határokon túlra, holott ezek jobbára összefüggő tömbben az új utódállamok határai mentén éltek.
Ily módon került számokban kifejezve 1,6 millió magyar Romániához, kb. 1 millió Csehszlovákiához, félmillió Jugoszláviához, és kb. 26 ezer Ausztriához. Így szinte minden harmadik magyar idegen állampolgárrá vált. Területileg nézve Magyarország kétharmadát (71%-át) elveszítette, miközben a csehek és románok területe megduplázódott. Románia például nagyobb területet kapott -103 ezer négyzetkilométer-, mint a meghagyott, csonka Magyarország. A szerbek területe ötszörösére gyarapodott és lakossága 4 millióról 13 millióra emelkedett. A háború többi 'bűnöse' esetében viszont Németországtól területének csak 13%-át és lakosságának 10%-át vették el. Bulgáriától 8%-nyi területet csatoltak el, az ennek megfelelő arányú lakossággal, Törökország pedig csak azon területeit veszítette el, melyeknek lakossága nem volt török.
A trianoni döntés értelmében tehát, melyről Magyarországot senki sem kérdezte meg, a magyar állam területének 71,4%-át, lakosságának pedig 64%-át elveszítette. Hegyeinek, erdőinek, ásványkincseinek, vizeinek és vasútvonalainak zömét szintén elveszítette… Az új határ pl.:. pont a vasúti csomópontok után került meghúzásra… Losonc, Rozsnyó, Kassa, Csap, Királyháza, Szatmár, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Szabadka…
Tehát Magyarország mind ezt elveszítette anélkül, hogy lakosságát megkérdezték volna.
A viták elkerülése miatt egyoldalú döntés született, mert a jogszerű birtokosokat a tárgyalásból kizárták, a magyar felet csak akkor hívták meg, mikor szentesítenie kellett – késel a torkán - saját országának megcsonkítását.
A 3 millió magyarnak, akiket idegen uralom alá hajtottak, az elnyomás és üldözés jutott osztályrészül.
Az akkori francia külügyminiszter így vélekedett: "Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt késsel a torkán egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás."
Nos, Magyarországot megalázták, de nem vált becstelenné: mert a "Nem, nem, soha!", az "Igazságot Magyarországnak!", a "Mindent vissza!" és a "Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!" jegyében megpróbált küzdeni az igazságtalan békediktátum ellen…"
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára