Merenyi 1 novellái !  

Olcsó vég

Szántóker Béla mindig megnézte, hogy mire költi a pénzét. Családját is erre buzdítja. Inkább legyenek szigorúan fogva a gyerekek, minthogy felelőtlenül pazaroljanak. Felesége, Pleorázsia kiskenyeres családban nőtt fel, ő is tudja, hogy mit jelentenek az ínséges idők.
Múltkor meglátogatták a hangyadombi közértet. Tizenhárom helyett tíz forintba került a zsemle; vettek is tizenöt darabot. A nyolc éves Szintecsonk szorgalmasan gyűjti az iskolabélyeget. Bepelenka, a kishúg már három évesen tudja, hogy ugyanazt kell megenni vacsorára, ami ebédről marad.
Szántóker a reklámújságokat alaposan áttanulmányozza. Pleorázsiagyakran rászól, hogy ne nézze, mert kényszervásárlási kedvet kap. Szántóker épp készül letenni a Kerületi Vaklárma című nyomtatványt, amikor egy szuperakción akad meg a szeme:
„Vásárolja meg sírját, előre gyártott, alakítható sírboltok, sírok hitelre is. Ne hagyja, hogy ellehetetlenedő világunkban gyermekeire maradjon a költséges temetkezés. Az igénylő névterve alapján betűvésés fél áron.”.
- Pleorkám, nézd csak ezt!
- Már megint mit találtál?
- Egy olcsó sír-lakóparkot, nagyszabású kedvezménnyel. Ha most veszünk, 40%-al olcsóbb!
- Ó, a kerületi temető… nem ártana, nem ártana, főleg a gyerekek miatt.
- Holnap bemegyek…
Reggel Szántóker első útja a temetkezési irodába vezet. Hosszú szakállas úr kérdezi tőle:
- Gondolom a kedvezményes sírbolt…
- Honnan tudja?
- Ugyan már, huszonnyolc éves szakmai tapasztalat. Látszik magán, hogy nem költ drága holmikra, mégis a minőséget kedveli.
- Lehetne a bejárathoz közelit?
- Fondorlatos ember maga. a feltámadására gondol. Ne kelljen túl nagy utat megtennie a kijáratig azzal a legyengült testtel?
- Maga mindent tud? Hát, igen… örülök, ha a taximegállóig kiténfergek.
- Jöjjön, megnézzük, tudja, mint szalonban a gépkocsit.
- Rendben, de nem próbálom ki.
Megkötik a szerződést. Szántóker átutalja a pénzt. Alig várja, hogy fegyelmezett kis családjával ellátogasson a temetőbe.
Egy verőfényes vasárnap délelőtt mi is lehetne jobb program, mint a sírkert meglátogatása. Pleorázsia a sír láttán felkiált:
- De hisz ez gyönyörű! Talán még Irénéket…
- Irént hagyd ki, csak a miénk!
Leülnek a sírkőre, eszegetni kezdenek. Szintecsonk a többieket igyekszik szórakoztatni, a környező elhaltak neveit olvasgatja tréfás hangon. A sima, napfényben csillogó márványtáblán Szántóker különleges díszírást lát képzeletben.
-Talán be lehetne vésetni a nevünket, most olcsóbb. Jaj, drágáim, nagyon megérte, és, ha gondozzuk, nem értéktelenedik el, még enni se kér.
Egyszerű életük kizökken unalmas kerékvágásából. Némi színt jelentenek a rendszeres sírlátogatások.
Halottak napján koraeste mennek ki. Milliónyi ragyogó mécses, gyertya teszi fel az amúgy szomorúünnepélyességre a szentjánosbogár-hangulatot. Vesznek egy levelét hullató koszorút. Nem készültek költekezésre, de piszkosul le volt értékelve. Szántóker rutinosan lavíroz a sírkövek között, vakon is odatalálna. A mécseseket a hideg kőre teszik, a koszorút pedig a tábla alá. Megállnak, megfogják egymás kezét, Bepelenka feltűnően izgága, szaladgálni akar a kövek között, de Pleorázsia egy kézszorítással figyelmezteti. Csendben állnak, az égő fények között. Valami történik a lelkekben, még a pára is megfagy a levegőben. Az idő csak erőlködik, de nem halad.
Szántóker nyugodt ember, de amikor Szintecsonk megkérdi, hogy ki van a sírban, dühösen rákiált:
- Fiam!Mi vagyunk idetemetve!!!
Pleorázsia még le brutális állatozza urát, majd csendben haza indulnak.
Szintecsonk dolgozatot ír. A téma szabadon választható, azzal, afeltétellel, hogy a családról kell szólnia. Megírta ötösre a halottak napi kalandot. A tanárnő vagy tízpercet nevet az irományon: „nahát, ez már annyira abszurd, hogy szinte képtelenség…” Szerinte a fogalmazás fikció, még akkor is, ha két nehéz közül kell választania: - lehet-e ilyen zseniális fantáziája egy ekkora gyereknek? Vagy valóban élhetnek ekkora barmok a Földön?
Szántóker jól érzi magát a sírnál, jobban, mint anyjánál vidéken vagy a szanatóriumi üdülőben. Olykor hét közben is kijár. Vasárnap a tervezett állatkert helyett a temetőbe mennek. A fellázadó Bepelenkát ismét anyja kézszorítása látja jobb belátásra. Pleorázsia nem éli át mindazt, amit az ura, de vakon bízik benne, követi testben, lélekben. Szántóker elkeseredetten néz a sírtáblára.
- Már látom... Jaj! Éltem ötvenhat évet… Addig már csak nyolc év.
Zokogását Bepelenka zokogása kíséri. Pleorázsia és Szintecsonk átéli Szántóker virtuális elvesztését, lesújtva állnak, földre szegezett tekintettel. Szántóker hisztérikusan kifakad:
- Mi lesz veletek, ha már itt fekszek? Mikor jöttök mellém?
Mindegyikük hangosan sír és egymást ölelgeti. A közelben tartózkodók részvéttel nézik a - bizonyára fájdalmasan - gyászoló családot.
Szintecsonk az épp levegőhöz jutó apjához fordul:
- Bepelenka is meghal?
- Jaj, drága fiam, ne is mondd, szegény Bepelenka is itt fog nyugodni. Bizony, az ő kis neve is ide lesz vésve… Jaj, de szörnyű! Ez iszonyatos!
Megadják a módját; tovább sírnak-rínak szürkületig. Kimerülten érnek haza, mintha valamennyien vagy hatszor meghaltak volna.
Pleorázsia javaslata, hogy menjenek el egy olcsó last minute útra a tengerhez. A repülőjegy és maga a nyaralás is extrém olcsó. Na, és egész más kikapcsolódás, mint a sírséták.
Elutazás előtt Szántóker telepakolja a sírt leértékelt, hervadozó krizantémmal. Már csak akkor beszélnek nosztalgiától áthatottan a sírról, amikor a felhők között, Görögország felé repülnek. Hallani a pilóta bekapcsolva maradt hangszórójából: „…francba! Olcsó húsnak híg a le…” A repülő zuhanni kezd. Egy hegygerincbe csapódnak.
Húsból, bőrből, vérből semmi sem marad. Bőröndök, ruhák, órák szerteszét.
A fekete doboz csupán az egyik utas gondolatát rögzíti:
„Mennyi pénzt fizettem érte! És ki a fene fogja belakni? Irénék nem…”

Ötleteskedések

Szakállamtitkár = arcszőrzetem karbantartója

Karbantartó = karjában tart valamit, és még fizetést is kap érte

Női szerv becézve = méhecske

Amikor a szerelem és a turbékolás eggyé válik = maszturbékolás

Kézimunkázik + sportol = sző-lő

A kaka vak. A szelek mutatják az irányt

Vannak olyan érték, amelyeknél a kevésbé drágának valószínűleg jobban örülnénk. 5 000 000 forintot vagy 10 000 000 forint értékű női nejlonharisnyát vinnél el?

A Béltájt nyugdíjas-házaspár hálószobájában reggelre megsült.
Ok: éjjel ablakukon besütött a Hold

Ha valakinek vize lett, azt úgy hívják, hogy vizelet

A gépkocsi minősége fordítottan arányos a tulajdonos minőségével

/Karácsony = szeretett ünnepe/
Az ajándék értéke arányos az általa szerzett örömmel

Ő szül, akinek a férje őszül

A cigánygyógymód = a-romaterápia

Majdnem igazmondó = Ő szinte őszinte

Kívánunk neki jó feleséget, mert a torkára feles égett

:)

Végveszély

Kétszázan ülünk a levegőtlen nagyteremben. Akár a lebutított szürkeállományú marhák, bambán hallgatjuk Láda Igort, főnökünket, aki egyben nyájunk juhásza; véd a külső-belső ellenségektől.
Az értekezleten a humánigazgató bújik meg közöttünk. Nem ismerjük; itt ezek a dirik gyorsabban cserélődnek, mint az asszony alsóneműi. Főnökünk viszont kitartó, húsz éve van a cégnél, azóta lelkesít minket:
- Gyerekek, miért vágnátok le az aranytojó-tyúkot? Ne menjetek máshová dolgozni, hisz ennél becsületesebb kétkezi munka nincs a földön. Az ivóvizet biztosítjátok! Munkátok vetekszik az orvoséval! Ti is életeket mentetek, a felelősség ugyanakkora. Ha nem teszitek jól a helyére az aknafedőt, akár végzetes baleset is történhet. Amikor felvételt nyertetek, megfogtátok Isten lábát!
Néha egy-egy morgással lelkesedünk, ám épp oly méla az arcunk, mint értekezlet elején.
Elhivatott leolvasóhoz méltán, gyűlés után dolgozni indulok. Mit bánom ezt az egészet; jó munka vagy sem? A pénzem legyen meg. Azt se tudom, hogy ez a jobb vagy az orvosi hivatás, de nem is érdekel.
Első cím, csengetek. Kláris néni két bottal közeledik, egy perc múlva szinte még ugyanott tart. Elég nagy utat kell megtennie, jól bent van a háza. Végre csak elém ér.
- Tessék, miteccik?
- Vízórát olvasok le.
- Tessék?
- Vízóra!!!
- Várjon, visszamegyek a kulcsért.
És hány ilyen van. Általában, a nyugdíjasok, és azon belül a lassan közlekedőknél. Fennforgás. Mindegy, ez is benne van. Becsengetek a szemközti lakóhoz. Púver bácsi se egy százméteres síkfutó, de aztán szépen csak sikerül lerendezni. Megérti, hogy öt köbméter fogyott, szóval minden rendben. Amint Kláris néni kapujához fordulok, már a kapuban vár türelmetlenül, és megró:
- Ilyet ne csináljon máskor fiatalember, mert kifut a csirkefarhát-levesem!
Következő cím. Ebbe a nagy családi házba újak költöztek, nemrég még lakatlan volt. Résnyire nyitva a kapu. Szerintem nem szól a csengő. Kutya nincs. Ilyenkor be szoktunk menni, de azért átszólok a szomszédnak, hogy tudjanak róla.
A mérőn átlagos fogyasztás, plomba sehol. Ezt rögzítenem kell. Nyílik az ajtó, kilép a házból egy fürdőköpenyes, jó hatvanas férfi.
- Hogy jutott be?
- Nyitva volt a kapu… szóltam a szomszédnak.
- Nem érdekel a szomszéd! Csengetett?
- Persze, de semmi.
- Érdekes, másnak működik, magának pont nem, mi?
- Ezek szerint.
- Ne pimaszkodjon, mit képzel?
- Én semmi különöset. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.
- Hogy beszél velem? Ez már sok! Mennyit olvasott le?
- Negyvenöt köbmétert.
- Ha meglátom, hogy legközelebb így jön be, egyből kirúgatom.
- Uram, igyekeztem önnel normálisan kommunikálni, semmi olyat nem tettem…
- Fogja be a száját! Tudja kivel beszél?
- Az egyik, kedves fogyasztóval.
- Nem az egyik, kedves fogyasztóval, hanem dr. Gú Nagy Kálmánnal!
- Rendben van dr. Gú Nagy úr, akkor mennék is, sok mérő vár reám.
- Ha eddig megvárták, nem szaladnak el. És amiért ilyen flegma, már holnap jelentem a birtokháborítást!
- Ugyan, messze volt ez attól. Na, és vannak tanúi?
- Nem kell ide tanú, kis szemétláda!
- Jól van uram, látom, hogy nem aludta ki magát, akkor, viszlát két hónap múlva!
- Mindjárt képen törlöm! Nem lesz itt viszlát, holnap úgy kikészítelek, hogy egyhamar sehol sem kapsz munkát.
- Mosolyogjak vagy sírjak? Mert, kérem ez a hiszti méltatlan önhöz.
- Takarodjon innen!
- Jó, jó, de előbb jegyzőkönyvet kell írnom, hogy nincs plomba a mérőjén. Vajon miért?
- Mi a szar van? Lopom a vizet?
A többit már nem hallom. Azon töprengek, hogy ki a tököm az a Gú Nagy. Tizenkét év alatt még csak hasonló balhém sem volt. Kiborít rendesen. Egyik kollégának bunyója is akadt egyszer. Az más, ott kidühöngték magukat. Következménye se lett, mert a dulakodás előtt a haver felfüggesztette saját munkaviszonyát.
Másnap gyomorgörccsel megyek be munkát leadni. Szól az egyik kollega, hogy vár rám a főnök.
- Nézze csak! Fentről küldték ezt a levelet.
- Főnök úr, készítettem a tegnapiról jegyzőkönyvet. Arról van szó?
- Igen, de ehhez lehet, hogy én is és a jegyzőkönyv is kevés lesz. Az asztalon levél.

/Vízértékesítési Osztály részére/

Tisztelt divízióvezető, Láda Igor úr!

Tegnap csengetés nélkül hatolt be telkemre a vízóra-leolvasó úr.
Azzal vádolt, hogy illegálisan vételezem a vizet. Ezek után, mire megkérdeztem, hogy ezt mire alapozza, alpári hangnemben közölte, hogy nekem ahhoz semmi közöm, és ő ezt jegyzőkönyvezi…

- Hagyja már azt a levelet, majd elolvassa később! Menjen a tizenharmadik emeletre, jelenése van a Vezérigazgató úrnál!
Jesszusom, arra még sohasem jártam. Ott vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz hírek várnak az emberre. Esetemben nagyobb a valószínűsége az utóbbinak. A liftajtó kinyílik. Ez a szint egész pofás; lakájos, cseppet sincs irodaház jellege. Szőnyeg vezet a vezérirodáig. Kopogtatok, belépek, titkárnő fogad, mosolyog, majd egy benti ajtóra mutat. Kilincsen a kezem, a névtáblára nézek.
Dr. Gú Nagy Kálmán
Vezérigazgató

Hallgathattam volna

Végeztem a melóval, várom a villamost. Fene enné meg ezt a forgalmat; keresztül-kasul buszok, villamosok, és ehhez még a háromsávos út. Legalább a metróaluljárót arrébb építették.
Közelemben kutyafejû, elgyötört arcú fiatal nõ, kutyafejû kevésbé elgyötört arcú, nyolc év körüli sápadt lánnyal. A nõ könnyezik. Egyik kezében drapp színû szövetszatyor, a másikban nyitott biblia. Leszólítja a mellettük ácsorgó szemüveges kamaszsrácot.
- Kérem, fiatalember, innen… innen olvasni!
A fiatalember megszeppen, de a nõ elkeseredetten kéri. A fiú elkezdi:
- Sötétben nem találunk haza, s fény nélkül hasztalan a boldogságot keresni… Ûr van mindazok szívében, kik Jézust tagadva…
A kislány a földet nézi, a nõ monoton hangon ismételgeti a mondatok végét. Olykor eltûnik a pupillája, szeme fehér lesz. Az érkezõ villamos kíméletlenül belezörög a felolvasásba. A fiú visszaadja a Bibliát, felszállás után alkalmi ismerõseitõl távol foglal helyet. Én viszont mögéjük ülök. A sápadt lány és a nõ egymással szemben. Úgy nézegetik az épületeket, mintha nem idevalósiak volnának.
A lány huncutul rugdalja a közéjük tett szatyrot. A nõ erélyesen rászól.
A nõ a szatyorba nyúl. Füst lepi el kezét, mintha egy boszorkánymutatvány venné kezdetét. Addig csapkod, amíg elfojtja a füstöt. Megégetett kezét kikapja a szatyorból. Feszegetem a harmonikaajtót, szabadulni igyekszem, de nem megy.
Végállomás. Rohanok a forgalmi ügyeletre. Rogyadozó épület. Méltatlan egy huszonegyedik századi óriáscéghez. Belülrõl márványburkolat, tágas tér, tisztaság. Egy csinos kisasszony irányít a panaszfelvételre. Bíborszínû szõnyeg vezet végig a hosszú folyósón. Irodájukból gyakran kukkantanak ki fontoskodó öltönyösök. Érces, hivalkodó hanggal utasítgatnak; döngicsélnek, mint hirtelenméhek rügypattanáskor. A folyosó végén üres terem. Kopott faasztalnál üldögél egy bodros hajú hölgy. Felém fordul.
- Mi a panasz?
- Kérem, jöjjenek! Küldjön embereket! Robbantás lesz a villamoson! Füst! Biblia! És az a túlvilági arc!
- Nyugodjon meg. Ez ritka járat, nem fog hamar elindulni. Tartsa szóval õket, nehogy leszálljanak. Maga után küldetek.
Még ki sem érek, már jön utánam a segítség. Elõttük szaladok, azok vagy négyszer nagyobbat lépnek nálam. Az indulni készülõ vezetõt lehívják a jármûrõl. Már majdnem tele a villamos. A nõ mellé áll az egyik civilhölgy, a másik sót szór a kerekek alá. A civilhölgy elterelõ hadmûveletbe kezd:
- Pál levele jár a fejemben… Ön is hívõ lélek?
A kutyafejû rácsodálkozik Isten különleges ajándékára:
- Mi az hogy? Emberi léptékkel nem is… De melyik levele?
- A filippiekhez… „Nekem az élet Krisztus!”
A kutyafejû nõ fuldokló köhögésbe kezd, néhányan még a kocsi túlsó felérõl is felfigyelnek.
A villamos elejéhez oxigénmaszkos osztag érkezik. Elindulnak hosszúkás keresõjükkel. A mûszerek nyugalmi állapotban vannak. Mély sípolás, még semmi. Elõrébb araszolnak. A leghátsó ajtónál várakozom. Hol az osztagot, hol a még mindig krákogó nõt figyelem. Remélem, hogy ez a felhajtás nem hiába történik, és hõsként léphetek elõ. Ellenkezõ esetben csendben lelépek.
Amikor az osztag szintbe ér velük üveghangon sikítani kezdenek a mûszerek. A keresõemberek a szatyorig közelítenek A kislány kérdõn hol a nõre, hol az idegenekre néz. A civilhölgy óvatosan, szinte bocsánatkérõn teszi a nõ kezére a bilincset. A szatyorban pokolgép. Megérkezik a rendõrség, elviszik a gyanúsítottakat.
A magam ügyét elintézem odabent, nem fogom itt verni a mellemet. Elég dolguk van nélkülem is. Úgy döntenek, hogy a villamoson hatástalanítják a bombát. Arrébb zavarnak a többi bámészkodóval. A hosszas elõkészület kurta robbanás követi. A két mellettem álló úr csalódottan:
- Ez volt a pokolgép?
- Mint egy beteg petárda.
- Jól mondja! Pont, mint egy beteg petárda.
Közelebb merészkedünk. A fülkében nyoma sincs robbantásnak. Sérülés, égésnyom sehol, csak szürke por a levegõben. A tér közepére rohanok, lerogyok a burkolatkõre. Elalszom. A távolabbról érkezõ építkezés zajára riadok fel. Négy kollega húz el mellettem, ugyanolyan egyenkabátban, mint amilyenben én vagyok. Nem ismerem õket.
Visszamegyek a forgalmi irodába. Az elõtérben járó-kelõ kisasszony vidáman üdvözöl:
- Maga egy hõs! Menjen, már várják!
A legközelebbi iroda ajtajára mutat. Benyitok. Az asztalnál egy öltönyös úr fogad, õ is kidugta fejét iroda-csigaházából, amikor imént átrohantam.
- Üdvözlöm! A folyosón már beszéltek önrõl. Pontosan mit is szeretne?
- Tudja… kint, ami volt… én szóltam… néhány sort, ha írna a fõnökömnek…, hogy itt voltam, ezt tettem… és ha aláírná.
- Persze, természetesen.
Udvariasnak tûnik, de aztán kitessékel. Ezt teszi a munkásruha? De hát õ is melósokkal dolgozik, neki is vannak melósai… Egy sima lapra írt néhány semmitmondó mondatot, felismerhetetlen aláírással. A kisasszonnyal küldeti ki.
Miután elhagyom a fõbejáratot, elszégyellem magam. Kidobom a papírt, hisz nem ér semmit. A villamost még takarítják. Egy csokornyakkendõs muki három különbözõ televíziónak nyilatkozik.
A hét minden napján keményen dolgozom. Behivat a fõnök. Csak van igazság a Földön.
- Honnan tudta meg, fõnök úr?
- Vannak éles szemek, bármerre is járjon az ember!
- Hála Istennek, ebben reménykedtem, legalább erkölcsileg…
- Mirõl beszél? Na, micsoda kamikaze-szemlélet ez?
- Hát, mi másról? Arról, hogy én fedeztem fel azt a pokolgépet a villamoson!
- Na, ez meg milyen örültség? Néz maga televíziót?
- Annyit melóztam a héten, hogy csak aludni jártam haza.
- Na, akkor figyeljen!
Számítógépén rákeres a hírekre, egy riportot mutat, ahol a csokornyakkendõs muki interjút adott három televízió-társaságnak.
- Ez mit jelent?
- Azt, hogy maga félre akar vezetni! Ez az úr fedezte fel a bombát. És, hogy miért hivattam be? Nos, a kollegái látták a Púlzár tér közepén fetrengeni. Na, de, mivel maga a vállalatunk egyik kiváló dolgozója, most csak megrovásban részesítem. Úgy vegye, mint egy felfüggesztett kirúgást, a legapróbb bakinál szélnek eresztem! Világos?
- Világos.

A televíziót kapcsolgatom. Megint az a szájhõs, ezennel a Fõtelevízió stúdiójában. Dr. Gyûrûs Olivérnek hívják, õ a közlekedési cég humánigazgatója. Amikor átvette az ötmillió forintos jutalmat, annyit fûzött hozzá, hogy számára nem is annyira a pénz, mint inkább a számos megmentett élet bír igazán nagy értékkel.

ja, de , amik a béten jönnek.
hiába, akárhogy is kereskedek, a tények a nagy mínuszok , talán majd.... legutóbb a phyla terveit olvastam, de meglökte az is 0 ft-al az árfolyamot.

koma ! akkor te még a tőzsdéről nem nyitottál meg közlemény?
se Adobe, se Acrobat ? ezek a tömöritett közlemények, amelyeket meg kell nyitni!

a többiek hülyítő hozzászólásai alapján kereskedsz és nem a hivatalos kibinfó (kibocsátók kötelező közleményei) alapján...
nem csoda ha folyton elégedetlen vagy !

Sajnálom, a tőzsde is szakma!

ezt sem értem, a phylába is szoktam írni, mit tud az az adobe? most az se ugrik be, hogy i az.

te csak ÍRSZ !!!! A PHYLA TOPIKBA?

nem működik az Adobe???

nem értem, de biztos

kellett volna egy kis GÁZOS levegőt szívnod a Fényes patak partján.............

Kutyatámadások

Pestimrén olvasok le a csúszós jégen… ráadásul ónos eső esett.
Csengetek, senki, csak a vasketrecéből épp kiszökött kaukázusi juhászkutya őrjöng a kerítésnél.
Már a következő címre koncentrálok, de azért kicsit még hergelem a fenevadat - hosszú a kerítés. Egyre cifrábbakat mutogatok, már egész extázisba esek, amikor vége lesz a kerítésnek. Hiányzott vagy két méter anyag. Szemtől-szemben a dühödt fenevaddal. Ugrik felém. Hátravetem magam. Szerencsére havas fűre huppanok. Rúgkapálok, mint egy feldöntött csótány. Forgok, amerről épp támadni próbál. Belekap a bokámba. Persze nem érzem, az ijedtség a legjobb fájdalomcsillapító.
Megúszom ennyivel. Később visszatérek az oltási papírokért. A kreol úr még bocsánatot se kér.
*
Csepelen haverom segít leolvasni. Kihalt zsákutca, árterület szaga van. Néhány telek és házikó azért akad. A Duna felől két fehér valamit látunk közeledni. Sietnek, mintha kíváncsiak volnának. Ezek kuvaszok. Haverommal felkapaszkodunk a legközelebbi fára. Elég bőszek. Ha lerángatnak, nem sok marad belőlünk. Egy öreg szalad felénk:
- Jaj! Fiatalemberek másszanak feljebb, meneküljenek, mentsék az életüket!
A bácsi igyekszik visszaparancsolni kutyáit, de azok gazdájukba is bele-belekapnak. Véres kézzel csak betereli őket. A szomszéd kijön panaszkodni:
- Ezekkel nem ez az első! Az öreget kétszer csaknem széttépték, mégsem altatja el őket, nincs senkije rajtuk kívül. Múltkor egy kisgyereket szedtek le a bicikliről. Aztán kiszaladtunk kapákkal, ásókkal. Végül a ráborított bicikli mentette meg az életét. *
Szeretek három kutya miatt a rákoscsabai Vértes utcába járni. Mindegyikhez bármikor, vakon bedughatom kezemet a kerítésen. Nyalakodnak, hálásan csóválják farkukat. De az utca végén él a megrontó, a szikrázó szemű vad, akitől még csengetni is alig merek. A kerítésrácsot rágja, amikor meglát.
Fajtájukat tekintve a jámbor ebek: pit bull, dobermann, kuvasz, a vad viszont skót juhász.
*
A munkanap utolsó leolvasandó ingatlanján egy sunyi tekintetű tacskó és valamilyen nagyobb kutyakeverék néz velem farkasszemet. Degenerált küllemű: turcsi, rövid fej, vékony lábakon asztalformájú test. Mozdulataiban kiszámíthatatlanság és bizonytalanság. Reszelősen ugat. Kovászna néni nyit ajtót.
- Jöjjön csak, ne féljen, Fifike soha nem harapott meg senkit.
- Általában minket, leolvasókat szoktak először felavatni.
- Jöjjön nyugodtan, a légynek se tudna ártani.
- Fifike pár centire a bokámtól egy hangon, folyamatosan morog. Rosszat sejtek. Hirtelen fájdalom az Achilles-ínam környékén, mintha egy ezer wattos villanypásztor csapott volna belém. Fifike már biztonságos távolságban, bűntudatosan szaglássza a földet. Kovászna néni, mit sem lát az egészből, elégedett arccal vár a kapunál, mintha csak azt mondaná: „Ugye megmondtam, hogy Fifike nem bánt senkit”
*
Budai villa. A házvezető néni nyit. Mondja, hogy nyugodtan bemehetek a külön telekrészen elhatárolt vízaknához, ahol a nagytestű kaukázusi él.
- Biztosan el van zárva?
- Igen, még reggel a gazda csukta be.
- Lehajolok az aknafedőhöz, akkor látom, hogy a vaskerítés ajtaja nyitva. Jön felém az állat. Leolvasó-botommal próbálom távol tartani. Hörög, rágja a fémbotot, mint valami falánk cápa. Segítséget kérek a házvezetőnőtől:
- Jöjjön, azonnal!!!
- Nem tudok, engem már megharapott!
Az utolsó pillanatok egyikében, valami csodamozdulattal átlököm magam a hegyes kerítésdíszeken, és belevetem magam a három méter mélybe.
A feljelentéskor megtudom, hogy a kutyát nem tudta még állatorvos beoltani; csak pisztollyal, távolról. Az arab házigazda fiaival fenyegetőzött. Még ő volt felháborodva.
*
Hűvösvölgyi út. A nyitott kocsi kiálló felől lohol felém a feldúlt pit bull. Elétartom a leolvasó-botomat, de hiába, majdnem az autók alá kergetnek. Terepjáró hajt ki, benne kishazánk ismert bűvésznője. Rám néz, legyint és elhajt. Mozdulatából világos, hogy kutyáit engedi szórakozni. Hisz a leolvasó nem ember – valahol a puhatestűek szintjén lehet -, némi pénzért a sztárügyvéd tisztára mossa az esetleges, jelentéktelen halálügyet.
*
Ha Buda, akkor Buda. Nem mindig a kutya harapós.
Milliárdos villa. Mielőtt csengetek, megsimogatom kerítésen keresztül a parányi vattakutyát. Belefeledkezem a dolgomban. Egy kis gyúrkászás még kijár neki. Nem csengetek, közeledik a jó ötvenes dáma. Leolvasás után megjegyzi:
- Máskor ne simogassa a kutyámat! Holnap vihetem fertőtleníteni!

véres esemény, amit kiszinezhetsz!

Nem jó buli a szex a sündisznóval - LHP.HU A 35 éves férfi korai magömléssel küszködött. Mivel a hagyományos orvosi ...
Az aktus alatt ugyanis a süni tüskéi annyira belefúródtak a péniszébe, ...
www.lhp.hu/erotika/hirek_olvas.php?a=603&k= - 159k - Hasonló oldalak

Szia, az éles részek mind. annyi igaz, hogy voltunk fürödni 2x is és poénkodtunk néha ilyenekkel, aztán a fantázia meglódul.

Most őszintén, mennyi ebből ami pusztán csak fantázia.

A fürdőben

- Nem rossz így a hideg után, bizsergek tőle rendesen. Bírod Fröcsi, vagy másszunk át a harminchármasba?
- Kimegyek, kicsit megszédültem.
Pihentem vagy tíz percet, nem vagyok már húszéves. Bezzeg a bátyám bírja, pedig túlsúlyos, én meg itt nyavalygok, mint egy vérbeli fürdős. Leheletnyi életet masszírozok rozoga seggembe, aztán irány a tesó után.
*
Adoniszforma, szeméremszervüket falevéllel takaró szobrocskák a folyosón; egészen a hőszigetelt csapóajtóig. A padlózat kínai zöldmárvány. Már az előtérben megcsap a termálillat; épp, mint gyermekkoromban. A bereki víz rettenetesen sötét volt, hiába ömlött be az üvegtetőn a nappali fény. Azt hittem, hogy valahol a medence mélyéről vezet át egy rés a pokolba. Lekonyult szájú, ezerráncú nénikék gubbasztottak a medencében. Néha kibotorkáltak inni vagy enni, de a mellékhelyiséget sohase látogatták. Rózsás sapkával fejükön, büszke tekintettel lapozgatták a Nők Lapját.
*
A jegykezelő úr angolul tájékoztat minket, hogy mit hol találunk.
Megkapjuk a kendőcskét, a kabinos elmagyarázza, hogy a leülésnél kuki kint, kendő farhoz, menetelésnél pedig fordítva, far szabadon, kukit takarni.
A nagymedencével kezdünk. A fürdőzők zöme szárítottbolha-alkatú kisöreg; mennél sárgábbak, annál régebbi darabjai a fürdőnek. A főkupola alatt vagyunk, szűrt fény világít be. A tapasztalatlan fürdőzőnek – főként, ha setét az építészethez – olyan érzése támad, mintha a vakolatlan, helyenként foghíjas kőrengeteg bármelyik pillanatban beomolhatna.
Németajkú pár fotózgatja magát a közelünkben. A sorozatos vakuvillanás igencsak bosszantó. Bátyám ráun, illedelmesen megkérdezi tőlük:
- Lefotózhatom önöket?
- Ó, milyen kedves, természetesen!
Szerelmesen egymáshoz préselik magukat, és készülnek is a fotók. Bátyám egy sunyi grimasz után a forró vízbe pottyantja a gépet. Bűnbánó arccal kiemeli. Így szól a turistákhoz:
- Elnézést, kicsúszott! Vizes lett, de itt van, visszaadom, hisz az önöké.
Értetlenül néznek, szájuk alig láthatóan nyitva. A feszültség oldása végett én is elmutogatom, hogy a gépük beleesett a vízbe és ettől kissé nyirkos lett. Bátyám vállon veregeti őket néhány szánakozó noproblemmel. Friss ismerőseinkkel nem törődünk többet, irány a gőz.
Mint valami ócska Csehszlovák filmben, minden olyan természetesen és unalmasan egyértelmű. Csak nekünk új a párás emberfőzde.
Az ősgyíkféle vénségek egyike alaposan szemügyre vesz minket. Azért is rázendítek:
- Képzeld, holnap végbéltükrözésre megyek. Elkísérsz? A doktor úr múltkor hideg és udvariatlan volt. Pedig csak annyit kértem, hogy mielőtt belém helyezi azt a rideg vacakot, gyújtson gyertyát és dúdoljon nekem valami romantikus dalt.
- Édesem, már a doktorok sem urak. Bezzeg hajdanán.
Testvérem hideg-meleg fürdőt vesz, én a baluszterekkel övezett kismedencében lazítok. Velem próbál szemezni a medence populációja. Legkitartóbb egy kopasz hájas, jó ötvenes férfi. Festeni se lehetne az övénél perverzebb vigyort. Egy pattanásos fiúcska olykor rám néz, bele is pirul derekasan. Biztos szűz, alighanem szerelmet keres. Épp menekülőre venném, amikor a medence szélén megjelenik bátyám és elkezd nyújtógyakorlatokat végezni. Úgy bámulják, mintha egy szexis cicababa lenne. Egyesek kezének holléte kideríthetetlen.
*
A pihenő elég laza hely. Nyugágyak, asztalkák, hamvveder. Ha besütne a Nap és rágyújtanék egy szivarra, azt hinném, Kubában vagyok.
Arról elmélkedünk, hogy a latens buzeráns - 36 évesen szűz –haverom mekkora tiszteletnek örvendene itt. Bezzeg a kinti társadalom észre sem veszi, legfeljebb szánakozik rajta. Kába papagájszeme és segghülye lénye ellenére; nagyelőnye, hogy női- és férfikéz által még érintetlen. A melegvízben orvosok, művészek, igazgatók, üzletemberek küzdenének meg a kegyeiért. Diszkrét, finom urak bókolnának neki. A meghódítósdi nyílván csak addig tartana, amíg megéreznék áporodott szájszagát, és meglátnák szarfoltos gatyáját.
A pihenő felé tartunk, a folyosón néhol belátni a masszázskabinokba. Az egyik öreg kéjencnek alsómadárfogással ad prosztatamasszázst egy vak masszőrsrác.
Ismét a gőzben. Mellettem bájos, vékonydongájú vietnámi fiúcska. Keletvarázs-mosollyal üzeni, hogy jelenleg szabad.
Megérkezik haverjával a kisportolt, szoláriumozott, arany nyakláncos ficsúr, az enyémnél vagy kétszer vastagabb és hosszabb mérettel. Tegnapháromcsajtkeféltem dumával indít. Számomra is meglepő sajnálattal vesszem tudomásul, hogy ma mégsem én leszek a fürdő bomba nője. Magukra hagyjuk őket azzal a pár szikrázó seggű öreggel, akik így legalább zavartalanul csurgathatják a nyálukat.
A langyos vízben fásult arcok. A vékonydongájú vietnámi fiúcska láttán egyikük elmosolyodik, sportosan felugrik a maga 130 kilójával és 60 évével. Összepuszilkodnak, majd enyelegni kezdenek.
Rám jön a szükség. Meglepően tiszta a WC; többrétegű papír, illatrúd a kagyló peremén. A szomszéd fülkében visszafojtott szuszogás. Mintha egyetlen emberből jönne. Maszturbációra gyanakszom, vagy csak a partner passzív. Egyedül ténfereg ki egy kifejezetten magas, csontos, vörhenyes úr.
- Tisztelt fiatalember, meghívhatom egy kávéra?
- Miért is ne?... Illetve nem vagyok egyedül, sietnem kell…
- Jaj, kérem, nem feltétlenül mostanra gondoltam. Kísérjen el a kabinomhoz, odaadom a névjegyemet, én pedig feljegyzem az ön elérhetőségét.
- Hát nem is tudom, olyan hirtelen...
- Ó, drága fiatalember, engedje kicsit el magát, hisz maga feszeng. Én nem vagyok olyan, mint azok kint. Csak a malackodáson jár az eszük.
- Tényleg ne haragudjon, mennem kell, vár a testvérem.
- Egy pillanat! Nem vagyok homoszexuális! Csupán kávézni hívom, és Brahmsot hallgatva egy könnyű vacsora mellett eltöprenghetnénk a létről, miként tehetnénk szebbé, elviselhetőbbé. És, ha ezek után mindketten úgy akarjuk, felbontunk egy pezsgőt, leoltjuk a lámpát és halk zeneszó mellett nézzük a csillagokat.
- Na, de, ezt egy lánnyal lenne jó.
- Lánnyal-lánnyal, azok csak nyafognak, nem értenének semmit; az égvilágon semmit! Maga egész biztos megértene engem. Magával csodálatos lenne együtt felkelni egy forró, napfényes reggelen…
Kiszaladok a WC-ből, amaz szomorúan néz utánam. Bátyám megint a vason nyújtózik. Már-már gyanakodni kezdek, hogy talán incselkedik, vagy flörtöl valakivel.
*
Műanyagflakonomat teletöltöm gyógyvízzel. Hiába van bélgáz szaga, a mendemonda szerint roppant egészséges. Bemegyek a gőzbe. Szép lassan új és új arcok gyülekeznek. Mint cápák között a sebzett kardhal, hisztérikusan kitörök gyűrűjükből. Egy marasztalni akaró tenyér még lecsúszik a hátamról. Ezek azt hiszik, hogy mindenki kalandot keres.
Egy kiadós pihenő és meleg-fürdő után kiderítem, hogy a tapizós társaság nincs-e a gőzben. Szerencsére bent csupán négy idősebb úr fő épp vörösre. Biztos, ami biztos bokszolgatni kezdek a levegőbe, lássák milyen kemény csákó vagyok; még csak ne is reménykedjenek. Rám rivall az egyik, lógó mellű kisöreg:
- Ne ficánkolj már, te műbalettos! Az ilyen kis hisztisek a legnagyobb köcsögök!
*
Hevesen kutatok testvérem után. Egy okleveles prosztatamasszőr még felajánlja fenyőbalzsamos szolgáltatását. Bátyám a WC előtt társalog egy szakállas úrral. Rám hivatkozva köszön el.
Ideje szedni a sátorfánkat.
- Na, fröcsi, ide se igen jövünk többet.
- Hát… rendben, de azért nem volt olyan rossz…
Udvariasan viszonozzuk a jegyszedő bácsi huncut mosolyát.

Szindbád a huszonegyedik században

Életre éhesen gömbölyödnek a felhők a rózsaillatú tér felett. Kába párafoltok készülődnek visszatérni az égbe. Lomhán gurulnak a hajnali buszok.
Szindbád villamoscsikorgásra ébred. Még bolyong elméjében a tegnapi virágízű mulatság. Egy lassan kanyarodó jármű lámpája világítja be szobáját.
Öltözködés közben régi kedvesére gondol. Halványodik a múlt, de a szivárványemlék örökké él lelkében.
Legyalogol a harmadik emeletről. Ahogy kilép a kapun, egy kenyérszállító-kocsi benzinszaga csapja meg az orrát. Égett cipó illata – gondolja. Nagy léptekkel indul tovább.
Végét járja az ősz. Fagyosak a hajnalok. Ködben úsznak a szemközti házak. Szindbád bekapcsolja mp3-as lejátszóját. - Ó, igen… Akkor még volt romantika. A technozene sajnos lassan kihal.
Feltekint a vöröslő égre, villamosra száll. Könnyes szemmel ismét a régmúltra gondol. – Tisztaság - tűnődik. - Nem komplikáltak túl semmit. Szép és egyszerű szavakat használtak, mint: király, ütős, gáz, vaze, vágod… Beleborzong. Tudja, hogy ezeket az élet-ízű szavacskákat már nem használják. A piros sisakos jegyellenőr hölgy hangjára felocsúdik.
- Az utazási okmányát, avagy a pótdíjat kérem!
- Kis gerlicém, tessék parancsolni! Amúgy munka után dugunk egyet?
- Jaj, nagyon figyelmes, köszönöm a törődését, de nem tehetem.
- Ha nem tüzeltem fel, kérem, vonszolja arrébb magát, le kell szállnom.
Szindbád sálát hátracsapva lép le a járdára. Munkahelye még ötpercnyi járás. A biztonsági ember, mint egy óriásfenyő, lomhán Szindbádhoz fordul:
- Tisztelt uram, meg ne sértsem… igaz, hogy itt már az összes nőszemélyt meghágta?
- Majdnem. Azt a néhányat, a vezér körül még nem mertem megkörnyékezni.
Szindbád bánatosan lép a liftbe. A bágyadt fényű lámpa egyik nyarát idézi meg. A Balaton-parton ücsörgött, semmire sem gondolt, csak a sima víztükröt csodálta naplementekor. Festőpalettával, ecsetekkel közelített felé egy lengyel kurtizán, minden áron le akarta festeni meztelenül. Szindbád földre dobta ruháit, hogy modellt álljon. Ez a kárhozó félben lévő művészlélek volt életében az egyetlen, akit nem kapott meg.
Alighogy belép az irodába, Túrneú, a titkárnő kávéval fogadja. Szindbád nem főnök, csupán nagyon tud szeretni, és Túrneú egy roppant hálás vidéki lány.
Délután van. Az irodatársak lemennek ebédelni. Csak ő és Túrneú marad. Az alagsori étteremben éhes embertömeg. Az irodákban csupán néhány otthonról kosztoló, antinikotinista, túlbuzgó. És bent náluk, a fotelban Szindbád csücsül mezítelen alsóval, ölében Túrneú lejt vad csípőtáncot.
Hazafelé alig tapasztal életet a természetben, csak mélysóhajú fények keltegetik egyre elő a telet. Néha két kopár fa között hirtelen elröppen egy-egy amorf madár. Szindbád a nyugalomtól átszellemülve lép be a fényképészhez.
- Tiszteletem! Készen vannak a képek?
- Uram, igazság szerint csak holnap kellene jönnie.
- Megfejellek, hogy beszakad a tarkód! Holnap itt lesz, vagy együtt ássuk a sírgödrödet!
Nagyon szerette volna azokat a képeket, ahol régi barátját búcsúztatják szeretteikkel, hisz újra visszatért hosszú évekre Amerikába. Van még a tekercsen néhány pikáns kép is, amit róla készített barátja egy legénybúcsúztatón.
Hősünk még betér a lombos tölgyfa alatt húzódó Shop Citybe. Otthon a maszturbálás okozza számára a legnagyobb örömöt. Még akkor is, ha aznap özvegyet, lányt, titkárnőt megkapott. Önkielégít böjtkor, májusban, ha álmos, vagy épp a fürdőkádban. Néha a lépcsőházban is, amikor eltipeg mellette a felette lakó, büszke, szépséges dáma - Szindbád olyankor nem bírja konzerválni a friss élményt.
Óra nélkül él. A csökkenő vagy erősödő forgalomból, a falon átszűrődő hangokból tudja az időt. A közeli remízből kidöcögő első villamos nyikorgására ébred.
Éjszaka nem tud aludni. Egy korábbi elmélete izgatja, miszerint jómaga is épp olyan, mint a többi halandó. A természetből jöttünk. Városok, irodák, repülőterek, spermabankok mind mesterséges alkotások. Vissza kell térni az anyaföld közelébe.
Hajnali kettőkor útnak ered. A város tele van éjszakai járatokkal. Másfél óra buszozás, és jó harminc perc gyaloglás után ott ül, ahol már annyiszor képzeletben: az idilli, elhagyatott tóparton. Szörnyen fázik. Még legalább két óra, amíg kivilágosodik. Ebben a késő őszben aligha lesz tiszta az ég. Fekvőtámaszok, felülések, bőrének intenzív dörzsölése segít elviselni a hideget. Már látja a néhány méterre elterülő víztükröt, hamarosan a vízen úszó vékonyka jéglemezeket is. Beljebb csónakalakzatot formál a köd. Valahol mögötte a Napvadászok Dombja. Ha ez volna a tenger, délre szökne.
Munkába kellene menni. Sokat fog késni. Képtelen felállni. Kihaltabb a táj, mint éjszaka. A távolban se látni senkit. Még egyszer megpróbál szabadulni, de mozdulni sem bír. Elnehezedtek a végtagjai, mindene forró. Némi merengés után rájön, hogy beleolvadt a festői szépségű tájba.

igaz

ez olvan - mint a régi irodalomban a "vala"

írhatam voln amúgyis , mert az óvodában sem vala szűz...az utóbbi időben...akit az apja nem avatott fel, azt a tévé :((((

Epizódok

Elkezdődnek a fájások. Mentő érkezik. Édesanyámat hordágyra teszik. Emlékszem arra a pillanatra, amikor kikászálódtam meleg méhotthonomból.
Egy év filmszakadás után, a gangon barnulok. Közelít Attila bátyám, a morcos, hároméves zseni, és a babakocsimra tehénkedik. Úgy repülök fejjel a burkolatkőre, mint egy riadt béka a vízi menedékébe.
Fejemben a reáltöltelék megkeményedett teniszlabdaként pattog át a humán oldalra.
Második felvonás; ugyanaz a színtér, hasonló forgatókönyv. Némi változás, hogy a kirepítés helyett kenyérbelet töm sírni képtelen számba.

Édesanyám fotóst hívat, hogy megörökítse mulandó gyermekkorunkat.
Az idős mesterember méltóságteljesen veszi le kalapját. Ahogy elnézem ráncos arcát, elálló fülét, képtelen vagyok mást látni benne, mint a Tarzanból ismert kedves majmot, Csitát. Izgatottan rohanok a tévéző Attilához, hogy ő is lesse meg az új szerzeményt. Mire előkászálódik, a meglepődött fotós körül ugrálni kezdek:
- Mallom bácsi! Mallom bácsi! Mallom bácsi!
Iskolás testvérem helyettem is elszégyelli magát.
- Nem szabad ilyet mondani! Szegény bácsi nem tehet róla, ilyennek született.

Séta közben meglátunk egy nénit az utca túloldalán. Attilával gyors összepillantás után kitépjük magunkat anyu kezéből, és uzsgyi kalandra! Zsebemből előkerül a spárga, indián üvöltések közepette körbecsavarjuk áldozatunkat. Csak nehezen sikerül kikecmeregnie a kötél rabságából. Jóval pofontávolságon túl kacagunk alkotásunkon. A magához térő idős asszonyka nem győzi szórni szidalmait:
- Ilyenekből lesznek a bűnözők! Piszkos csavargók! Megbánjátok még ezt! Hogy a rák rohassza ki a beleteket!
Anyu „farkát behúzó” idegenné változik.

Szülői felügyelet nélkül maradunk otthon. Unokatestvérünkkel, Lindával sokáig töprengünk, hogy mi lenne a méltó időtöltés, amellyel felszentelnénk az együttlétünket. Valamivel később őrültként sürgölődünk egy-egy teli vödörrel a fürdőhelyiség és a nagyszoba között. A vizet a parkettára zúdítjuk. Három fáradhatatlan öntözőművé alakít minket az extázis. Szorgos munkálkodásunk eredménye: a szobában álló tíz centi mély tó és a bejárati ajtónkat döngető dühös lenti szomszéd.

Óvodában a rovarlárva küllemű dadusok úgy tömnek meg spenóttal, tökfőzelékkel, hogy amíg egyikük lefog, a másik evőkanállal feszegeti összezárt fogsoromat. Türelmük irigylésre méltó; kivárják, hogy rágóizmaim felmondják a szolgálatot, aztán következhet az orrbefogásos nyeletés. Ha visszajön – annyi baj legyen – akkor azt nyeletik tovább.

Számtanórán a tanárnő magunkra hagy minket. Rajzolgatni kezdünk. A mellettem ülő fiú repülőgépeit másolom. Ferkó barátom figyelmeztet, hogy a röpzin lévő ábra bűnt jelent. A hangzavartól nem vesszük észre a visszasomfordáló tanítónőt. A padjához nőtt főeminens felszakítja magát helyéről. A pillanat tört része alatt kikapja tollam alól a művemet, és máris az osztályfőnöknő előtt áll. A medveképű, szőrös lábszárú asszony az osztály elé ráncigál, ad két pofont, és pajeszomba kapaszkodva a következőket ordítja a fülembe:
- Náci disznó! Háborút akarsz, te aljas áruló!?
Meghurcoltatásom a tanáriban folytatódik. Nem mehetek haza, míg be nem ismerem, hogy az ábrák jelentésével tisztában vagyok, és gonosz gondolataim sarkalltak arra, hogy ellenséges eszmékkel mérgezzem egészséges szellemű, kommunista pajtásaimat.
Estig állok ki igazam mellett, végül meggyötörve vallom be a szabadságot jelentő igaztalanságot. Elveszik a kisdobos-nyakkendőmet.

Karcagi nagymamánk ráérez testvérem nagyszerű pénzügyi képességére, és kinevezi őt kincstárnoknak. Attila ügyesen gazdálkodik a pénzzel.
A jólléttől tízéves korára kigömbölyödik, mint egy zsemle, ám amikor a budiba dobom játék mackóját - akár a nyakon csapott kifli - földre rogyva bömböl. Az áldozatkész nagyi kibányássza onnan a szőrmeállatkát.
Vékonyka combunkkal ügyesen kell egyensúlyoznunk a keresztes pókok lakta budin, ha nem akarunk belezuhanni a szarba. Keleti türelemmel küzdjük le undorunkat, amit a fekália közül előtörő zöld döglegyek incselkedése okoz.
A nyári napok néha lassan telnek. Unalmunkban leginkább a szomszéd jószágait csúzlizgatjuk.

Előszobánk fala felhólyagosodott. A repedések mögé bújó huzat lepergeti a gyengén tapadó meszet. Nagymamának a falbontás a gyengéje. A padlóra hullott mészdarabok láttán, így kiált:
- Miért bontottad le a falat? Megmondtam, hogy nem szabad!
Mindegy, hogy én, Attila vagy a huzat rakoncátlankodik. Drága testvérem minden esetben rám mutogat, annyi különbséggel, hogyha netán valóban én teszek rossz fát a tűzre, szeme a lázadó igazságérzettől szikrákat okád. Persze kinek higgyen a nagyi, ha nem a pedáns, pénzfelelős unokájának. Esélyem sem marad igazam bizonyítására. Bátyám addig rafinálódik, hogy ő bontja le a falat, hiszen szólnia se nagyon kell, úgyis én kapok ki.
Nagymama olykor munkára fog bennünket. Az egyik leggyűlöletesebb feladat a krumplibogarak és lárváinak összeszedegetése. Az undorító tevékenység könnyen válhat érdekessé, ha látunk benne fantáziát. És mi látunk.
Túlzásba visszük a bolondériát. Amíg nagymama dolgozik, a házunk előtt elhaladókat riogatjuk. Fehér ingemet piros festékbe mártogatom, konyhakést szorítok fejlődő hasizmom közé, kifekszem a ház előtti árok szélére. Felszegezett szemmel heverek, amikor arra jön Macsó néni. Nem bírom tovább; a nyanya visongása és a nevetőgörcs iszkolásra késztet. A váratlan fordulattól Macsó néni sápadt lesz, mint házának meszelt fala.
Harmadik szomszédunk unokája, Juci, a város bolondja, kurválkodásra adja a fejét. Miután rájön hogy a választott életforma a pénzkereseten kívül milyen kellemes, olykor napi húsz órában áll a kliensei rendelkezésére. Még vénekkel is elmegy. A tarifa általában kétszáz forint, de némelyik suhancnak sikerül elkapnia potom százért.

Gyorsan eltelt a nyár. Újra budai otthonunkban.
Józsi nagybátyám és barátai zenekart alapítanak. A három kifestett arcú kölyök délutánonként órákig gyakorol. A zenekarban csak az játszhat, aki fikarcnyit sem konyít a zenéhez. Józsi konyhaeszközökből válogatja össze dobfelszerelését, az ötödiken lakó kócos Máté levegővétel, és lyukbefogás nélkül fújja furulyáját, a közeli telepről áttrappoló pufók Gerzson háromhúrú gitárját tépi. A ricsajt nem tolerálhatja a deviáns házi-galeri ütni kezdi a fiúkat. A rivális, sportolókból verbuválódó ellenbanda, egyfajta szponzori indíttatásból védőszárnyai alá fogadja a három tehetséget.
A két kompánia régóta harcban áll. A bandaháború arról szól, hogy a több alaposan elagyabugyálja a kevesebbet. Ha netán azonos felállásban futnak össze, lehajtott fejjel ballagnak el. A jó fiúk tartanak a mindenre elszánt bűnözőpalántáktól, a rosszak pedig nem értik, hogy a tiszta kezű táposok honnan a fenéből tudnak olyan fürgén bunyózni. Csak később jut fülükbe, hogy épp miattuk kényszerülnek sportegyesületekbe.

A házban portyázó kölyökbanda legmegtermettebb tagja Attilát megragadja a lábánál fogva, és fejjel lefelé lógatja ki az erkélyről. A kalimpáló gyermek láttán a negyedik szint körfolyosóját söprögető fonnyatag házi boszorka, Juhász néni, így rikácsol:
- Te piszkos csavargó, azonnal engedd el azt a gyereket!
Hála a Magasságosnak, a debella kölyök – Attila nagy-nagy szerencséjére - nem engedelmeskedik.

Egyik reggel szokatlan zsivaj az utcán. Kikukucskálok a szomszéd erkélyére mutogató embereket. Egy tyúk himbálózik fejjel lefelé az első és a második szint között. Még a forgalmas utca zaját is felülmúlja a riadt rikácsolás. A lábánál megkötözött jérce sorozatosan nekivágódik az omladozó falnak. Az emberek egy csapásra megsokasodnak.
A szomszéd biztos nosztalgikus hangulatra ébredt. Gondolhatta, kiadós levest készít fővárosi bérlakásában. Azzal viszont nem számolt, hogy a tömzsi tik bizony kifér a korlátrésen.
A kodácsoló propellermadár maga sem tudja, merre és hányat pördül, amikor az erkélyre merészkedtem. Kérlelni kezdenek lentről:
- Ha már úgyis ott vagy, lépj át a korláton és húzd vissza!
Legyintek:
- Miért tenném? Ha nem most, akkor majd este ölik meg.
Ám a sokaság addig rimánkodik, amíg az erkélyperemre állok, és a tíz méteres mélység felett egy óriáslépéssel átkapaszkodok a szomszéd balkonjára és felvonszolom a szárnyast. A falhoz húzódó, pihegő tyúk apró, értelmetlen szeme a tapsolókra mered.

Újabb szakasz fejeződik be életem miniatűr színpadán: elköltözünk gyermekkorunk emlékeivel bélelt budai otthonunkból. A kegyes állambácsi végül átadta a tizenöt éve ígérget újpesti két és fél szobás lakótelepi lakást.
Attilával körbeszaglászunk. Először a Karcagról már ismert belföldi-indiánokkal találkozunk.
Hamar átalakulunk lakótelepi csibésszé. Nem betyárpalántává, csak olyan harmadosztályú csibész-erőltetvénnyé. Kényelmesen, mondhatni elegánsan csúzlizgatjuk ablakunkból a járókelőket, akik képtelenek kideríteni, hogy merről szenvednek találatot.
A környék ifjú szadistáiból banda szerveződik. Vezetőjük a „Malac”. Nem bírnak hentesvérükkel a környék kóbor élőlényein gyakorolnak. Macskákat és kutyákat locsolnak le petróleummal, és felgyújtják őket. A lakótelep sikátorai között visítozva szaladó, végül holtan összerogyó élő fáklyákban gyönyörködnek. A netán életben maradt, felpuffadt állatot magasba dobják, s kéjesen nézik az aszfalthoz csapódó, szétfröccsenő testet.

Ellesem szeplős, aprótermetű cimborámtól, Juronyiktól a csúzli készítés művészetét. A környék madár–, és emberpopulációja már nincs biztonságban.
Juronyik kerüli az iskolát, általában lop valamelyik élelmiszerboltban, vagy a környék madárlakta területein botorkál. Szaporán beszél, csak két év után bogozom ki hadarásából, hogy édesapja festő nem pedig testőr.
A hasonszőrű emberek általában nem szimpatizálnak egymással, kiváltképp, ha egyikük ok nélkül csúzlizgatja a másikat. Ezt teszi Rikola Juronyikkal, és figyeltetni kezdi ellenségét. A megtorlás napján éppen cimborámmal kószálok. Rikola emberei láttán sietősre fogjuk. Mérgezett patkány módján iszkolunk egyik házból a másikba: lifttel fel a tizedikre, lépcsőn le a földszintre. Heten lehetnek, egérutat nyernünk képtelenség. Mi a negyediken, a lift sehol, alulról, felülről csattogás: Rikoláék cipőinek dörrenése. Juronyik rögtönöz: zsupsz, ugrunk a villanyóraszekrénybe.
A lakók, ha valamit hallanak is, csupán randalírozó gyermekekre gyanakodnak, zárt világukból nem sejtik, hogy sokkal többről van szó, mint egyszerű játszadozásról. Egy pozíciós háború hősei vagyunk.
Sikerül besprintelnünk Juronyikék lépcsőházába, aztán fel a lakásba. Nem maradhatok örökké cimborám védőszárnya alatt. A földszinten vár az ellenség. Rikola szikrázó szemmel faggat:
- Annak a szemétládának vagy a barátja?
- Igen, de ehhez semmi közöm!
Elém áll az a hatodikos úttörőlány, aki igen fontos tisztséget tölt be iskolánkban. Hasonló megkönnyebbülést élhet át a bennszülöttek áldozata, amikor meglát az emberevők között egy fehér embert, ráadásul egy főnökfélét. Hátracsavarják kezemet, és az általam félistenné magasztalt lány úgy odarúg arra a bizonyos helyre - ahol szerencsés esetben majd a nemzőnedv termelődik –, hogy csak gyötrő alhasi fájdalmak közepette bírok hazasántikálni.

Egy este Juronyikkal az Árpád úton. Semmiből ront elő egy fekete-bőrkabátos, fekete kalapos, fekete táskás férfi, elkapja barátom nyakát, a következőket ordítja fülébe:
- Te nyavalyás anyaszomorító, végre megvagy! Fogsz még rám csúzlizgatni?!
Juronyik a tarkónyomorgatás közepette próbál egérutat nyerni, de csak nyöször:
- Hagyjon békén! Engedjen el! Rendőr az apám!
- Annál inkább móresre tanítalak, ha már ő nem tudott!
Juronyik két lecsúszott pofon után kitépi magát. A túloldalról kajabálja:
- Most kapjál el, hülye majom!

Locsolkodás napján Juronyik többnyire idegeneket látogat, még este tízkor is becsenget. Húsvét után három napig járja a környéket. Akik elzavarják, azok ajtaját levizeli, vagy leköpdösi, a főtt tojást pedig az ablakhoz vágja. Egyedül a pénzt és a csokoládét díjazza.
Juronyik kenyérkockával csalogatja magához a park gömbölyded galambjait, azután tigrisként vetődik a galambszőnyegre. Van, hogy kettőt is elkap egyszerre. A piactéren ránk váró kilencvennégy éves Gazsó néni tíz forintot ad a szárnyas gnómok darabjáért. A többi nem tartozik ránk, noha sejtjük, hogy porhanyós leves készül belőlük.
Juronyik módszert változtat, suttyomban lő. A felröppenő galambócok közül az egyik ott marad vérbe fagyva. Juronyik óbégatni kezd:
- Jaj! Szegény, biztos megfulladt a magtól! Eltemetem...
A lassan eszmélő nyugdíjasok a lehető legmaflábban bámulják a távozó fiút.

Bátyámmal néha-néha előkotrunk egy üres desszertes vagy cipős dobozt, teletömjük alma- és tojáshéjjal, kávézaccal vagy romlott főzelékkel. Exkluzív csomagolópapírba tekerjük, majd alkalomhoz illő masnival tesszük még pompásabbá. A rábiggyesztett ajándékkísérő-kártyára ilyesmit írunk:
„Sok szeretettel Jánostól ötvenedik születésnapodra!”
A csomagot hanyagul a járda szélére ejtjük, és a konyhaablakból szemléljük az előadást.
A lóvá tett emberek lelkesen szakítják fel a díszpapírt, aztán vad extázissal rántják szét a dobozt. Akad, ki elmegy mellette, ám a legtöbbjük körülnéz, elrejti, mintha mi sem történne. A reprezentatív ajándék helyett rohadt zöldség, kávézacc és megbüdösödött főzelék röhög a képükbe!

Király osztálytársamnak, nevét meghazudtoló alantasság csorog ereiben.
Magyar óráinkat az érzékeny lelkű Vivike néni tartja. Király, szokásához híven, izgága mozgolódásba kezd, nem érdekli unalmas versek elemzése, miközben kint hétágra süt a nap. Kutyaugatásba kezd, Vivike néni erélyesen rászól, erre ő felpattan a padra, és a tankönyvein rázza rögtönzött táncát.
Letépi magáról pólóját, megvárja, míg Vivike néni közelébe ér, és, mint torreádor a bikát, úgy hergeli a tanárnőt.

Kémia tanárunk egyedülálló módszerrel feleltet; nem restelli kibányászni saját orrának tartalmát, és azt rápöccinteni valamelyikünkre. Akin az adalék landol, az felel.
Az öreg napközis vigyázónk azzal henceg, hogy mindig egészséges volt, mégcsak nem is köhögött. Sőt orvost, fogorvost is csupán hírből ismer; sosem látott olyat. „Igen ám, de akkor az ezüst és arany fogai honnan a csodából nőttek a szájába?” Gyakran mesél nekünk a háború borzalmairól. Ismétlődő mondanivalójának lényege, hogy döglött lóhúst és permetezett vizet kaptak – még jó, hogy nem élő lovat ettek.

A ragyás, dadogós, hiper-gátlásos Alfréd barátomat nehezen tudjuk rávenni, hogy végre ő is szervezzen egy házibulit.
Az összeröffenés szépséghibája, hogy kanbulira sikeredik. Alfréd a legkommerszebb üdítőket és rágcsálnivalókat vásárolta össze. Feszeng, mihamarabb túl szeretne lenni az egészen. Alfréd egyébként tagja a hokibaráti-körnek, ahol szemüveges, pattanásos, nagyon kövér vagy nagyon sovány serdülő fiúcskák cserélgetik szexlapjaikat.
Váratlanul benyit Mátéka, a kisöcs. Alfréd bőszen igyekszik visszazavarni, ám ő a társaság mértani középpontjába totyog, és okos tekintetét bátyjára szegezi.
- Alfléd, gyere yamaházni!
Az érett almává vörösödő fiú csitítani kezdi testvérkéjét, és ízibe beviszi szobájába. A hamarosan visszaosonó házigazdára tizenhárom érdeklődő szempár és ugyanannyi tátott száj mered. Se szó, se beszéd, felpattan helyéről Dongó, az osztály bikája, és visszahozza az apróságot.
- Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy milyen az a yamaházás, meséld el szépen!
Alfréd sírásra csukló hangon mindössze ennyit nyög ki:
- Kérlek, ne…
A csöppség lehajtja fejecskéjét. Bátyjára néz, és mélyet sóhajtva nekikezd:
- Az úd van, hod Alfléd az ölébe ültet ész bellegni kezd, mint egy yamaha. Ész elindulunk a hupász, uglálósz úton. Alfléd a lábát isz lázza, ész elmeszéli, hod milyen szép heleken utazunk. Az úton sok a gödöj, jól kell kapaszkodni. Ilyenkoj Alfléd nadlágjába kemény lesz a kólmány ész abba kell fogóckodni. Mál nagyon láz a motoj, de Alfléd vigyáz, nem engedi, hod leesszek. Amikol vége a velszenynek, Alfléd elfálad, liheg ész a puha kolmányt el kell engedni, melt megneltük a velszenyt.
Van, aki halkan nevetgél, ám a többség a házigazda lángoló arcát tanulmányozza. Alfréd próbál valamit gagyogni, de csak értelmetlen böffenés jön ki remegő szájából; feje tetejéről csorog a verejték. Köszönés nélkül indulunk haza.

A lakótelep őstörvénye – már amennyire ős lehet egy néhány éves lakótömbé – hasonló a vadnyugatéhoz. Itt az igazság bajnokai helyett félig infantilis lurkók érnek hőssé.
A telep fenegyerekeiből verbuválódó banda esténként a játszótér beton asztalát üli körbe, így ütik agyon a hétköznapok utolsó óráit.
Főnökükből, Samuból, megállás nélkül „ihlet” árad:
- Apukám, Amerikába a rendőrök, kitalálták aszt a gépet, ami előre megmongya, hogy hol és mikor lesz gyilkosság, ráadásul kiírja a tettes és a legyilkoltak adatait. Tavaly ilyesmi gépet fedeztek föl a milliomosok is, csak az a lottó nyerőszámait pakolássza kifele. Erre mit lépsz apukám?
A többiek heves bólogatással helyeselnek, de Samu nem éri be ennyivel.
- Ez mind semmi apukám! Lemegyek snóblizni és minimum napi kétszázezer fronycsit nyerek.
Samu szerint a snóblinál az ökölbeszorított kezű játékosok megegyeznek egy tétben, az ellenfél mond egy számot, aminél a másiknak nagyobbat kell kitalálnia. Az udvarias Samu rendszerint átadja a kezdés jogát az ellenfélnek. A fiú lendületesen mondja tovább:
- Kimegyek a Hősök terére, odajön hozzám egy csávó. Megkérdem: snóblizunk apukám? Erre ő jó, rendbe. Szólok neki: dobjá fölfele egy számot, mire mondja is: ötszázhét, erre én: ötszáznyolc, ide a lét. Ezután csomót gondolkodik, nem akar megin szívni, de végre kiböki: húszezer, én erre elegásan: húszezer-egy. A csávó a fejéhez kap, rádzsavel, hogy én pakoltam a nagyobbat és szó nélkül löki is az újabb ezrest.
A csávesz kopasztása után egy szakállas muki áll elém. Azt mondja, valamilyen műszerész, és ha nincsen benn a főnök, órákat snóbliznak. Mondom: akkor szórjad kifele a tétet apukám. Erre ő: kétezer. Aztán, hogy ne menjen feleslegbe a idő, ráförmedek: na, dobjá már egy számot! Az meg vakargatni kezdi a fejét, úgy néz felfele, mintha onnan várna segítséget, de végre kivágja: tízezer-kettőszázhat, ekkor jön a májsztró: tízezer-kettőszázhét, ide a stekszet! Miután odaadja, könyörög, hogy hadd játszon egy ucsót. Mondom: ha van léd, reggelig csörgethetünk. Dobjá kifele! Mire ő: kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc. Őszintét mondok, most én kerültem szarba. Nem tudok mondani, de csak ezt veszítem el. A „szakáll” felbátorodik és löki a százezret, amire én: százezer-egy, asztán ő: hétezer-ötszáztizenhét, amire én: hétezer-ötszáztizennyolc, perkáld kifele a manit!
Meg se várja, hogy amaz elkolbászoljon, odadzsavel hozzám egy rikító nyakkendős ipse, kezet se fog, azt kérdezi: ki kezdi el a játékot? Szólok: na lássa doki, milyen rendes vagyok, maga kezdhet. Amaz rövid bólintás után kivágja az egymilliót. Hú, mondom, ennek a fele se tréfa, ez aztán az ellenfél. Most kéne kitalálni a jót. Isteni szikraként dzsavel elő a segítség: egymillió-egy. Habozás nélkül fizeti az ötezret, felidegeli magát. Szólok: na, dobjon ki valamit, mire ő: egymillió-kétszáz. A fene essen belé, ez aztán meg akarja tornásztatni az agytekervényeimet, de föntről újra megérkezik a segítség: egymillió-kétszázegy! A közönség felhördül, amiért ilyen profin szopatom a „dokit”.
Egy szemüveges, cincogó értelmiség közeledik. Azt mondja, hogy metamatikus vagy mi. Beszartam, mert tudtam, hogy az ilyen igen vághassa a számokat. Kérdi: ha jól értem a lényeg, hogy a másodiknak a elsőnél nagyobbat kellesz mondani? Akkor én elregélem újra: a tízre a huszonöt vagy a százra a százegy nyer, de a ezerre a kilencszázkilencvenkilenc vagy a huszonkétezerre a harmincnégy veszít, ezér nagyon oda kell figyelni, hogy milyen számot pakol kifele a ember.
A közönségen jól látszik a feszültség. A tét tízezer. A számszaki végre kinyögi: egybillió; ezután táncra perdül, csettintget és neveti: ettől mondjá nagyobbat, te fő okos. Erre én: egybillió-egy. Ő meg randán elsápad, főleg amikor a többiek ilyeneket szólnak: na látod, ez a gyerek tud, ennek a parlamentbe a helye, még a tévébe se látni ilyen eszes embert, ez aztán a zseni.
A hemüveg nem tűri: ne igyanak előre a medve bőrére. Visszavágót követelek! Legyen a tét százezer. Megkérdezem, hátha rosszul hallok, de csakugyan annyi, nekem negyvenezrem van, ő azt mondja: jó az is, csak pakoljad kifelé, amíg meg nem gondolom magamat. Mivel hülye nem vagyok, kiteszem a összest, és dzsaválom is már, hogy dobjon fölfele egy számot, mire ő: trillió-hét, rávágom: trillió-nyolc! A közönség tombol. A hemü egyik kezével a manit írja ki, a másikkal pofáját szaggatja. Azt kéri, hogy kísérjem az új mercédeszéhez. Az emberek utánunk.
A járgánynál könyörög, hogy a nálam lévő léért, kockára teszi a harminc-milcsis kocsit, csak adjak egy ucsó esélyt. Persze, hogy belecsapok.
Kibaszott csend lesz. Mint a párbajozók az indiános filmekbe, úgy szobrozunk, csak a jó veszternes zene nincsen. Mondom: dobj ki valamit apukám, amire ő: végtelen. A levegő is megfagy, honnan a pikulából szedjek nagyobbat? Ezt még senki se mondta nekem. A végtelen nagyon sok, a zsilliónál is több. A közönség izélget: végre megtanulod, hogy ki ellen húzzad fél a kesztyűt. És, mint egy szar meccs után, kezdnek széjjelfelé menni, de ekkor felkiáltok: Végtelen-egy!
A tömeg visszaoldalog, nem győznek ámuldozni. Ellenfelem lekapja hemüvegét, szétkeni a homlokára ragadó izzadást; úgy áll, mint a begolyózott majom. Átadja az iratokat és a kulcsot. Az összecsődültek tisztelettel nézik, ahogy beszállok a mercibe, és füstölgő gumikkal elhajtok.
- Most hol a járgány? – kérdezi az egyik kölök.
- Ja, itt van mögöttem, nézzed csak apukám, innen látni.
A sok szem a semmibe néz.
- Mindegy, biztos ellopták… holnap nyerek egy másikat! – szabadkozik Samu. A többiek tisztelettel hallgatnak.

Ellenőrző könyvemben nyüzsögnek a katonás jegyek, mégsem én vagyok az osztály hülyéje, hanem a Molnár.
A tanárnő felelésre szólítja fel az ostoba fiút, feltesz neki két egyszerű kérdést, de Molnár torkán az /a/ és az /ö/ hangon kívül nem jön fel egyéb. A jószívű tanárnő végül:
- Nos fiam, ha elárulod a nevedet, kettes!
Molnár összes idegszál-féleségével összpontosít, hiába dolgozik gőzölgő agya, most sem tör fel egyéb belőle egy száját betapasztó kósza m-nél. A tanárnő, mint karmester, kezével vezényel. Molnárt azzal küldi helyre, hogy legközelebb XIV. Lajos magánéletéről kell előadást tartania.
A ragyaverte Tivadar barátom, tizenhárom évesen huszonnégynek látszik. Általában az ilyen „lények” - mint mindenütt - itt a lakótelepen is rejtőzködő életformát választanak. Tivadar mégis lemerészkedik a térre. Hogy mi készteti erre? Esetleg az egészséges kíváncsiság, vagy a nyugton maradhatatlan nemi vágy? Akár egy tojásból kikelt fióka, „laposkúszásban” közelít. A körülült kőasztalnál a helyi banda vezére tartja előadását, Tivadar komoly ábrázattal figyel, csak akkor nevet, amikor a többiek. Igyekszik beilleszkedni, hálás a sorsnak, hogy végre nem ő a gúny tárgya. A tér egyik huszonéves hobója, a kerekarcú, szakállas Lajos, egyszerűen nem bírja nem észrevenni a bátortalan fiút. És lőn a legkíméletlenebb rémálom, Lajos nekiesik:
- Figyelj! Szeretnéd, hogy elmúljanak a ragyáid?
A többiek hahotáznak, kéjes mosollyal várják az elvörösödött, megszégyenített szelídvad-ábrázatú újdonsült szerzemény válaszát:
- I-i-igen, sz-sz-szeretn-ném.
- Oké, akkor hozok ne-e-e-ked bölcsőzsírt meg alolam-kré-é-é-met.
- M-milyen az?
- Majd me-e-e-e-glátod.
A közönség újra kacagni kezd. Lajos folytatja:
-Ha hoznék neked te rafinált lennél, mert egyet ide tennél: /arcára mutat/, egyet pedig ide: /most a szája belsejébe turkál/.

Elek haveromnak tizenöt évesen sem akar kinőni a fanszőrzete. Kétségbeesetten, oldalán egy-egy romaapróddal húzza maga után a ruhaszárító-kötelet. Majdnem a domb magányos fáján lóg felakasztva, amikor négy felnőtt lecibálja onnan.
Egyik délután Elekkel és haverjaival tartottam. Elek kivételesen nem a villamos ütközőjén utazik. A lecsavart villanykörtéket olyan könnyedséggel vagdossa ki a száguldó járműből, mintha egy magazint lapozgatna. Békásmegyer felé a kompon, a mentőövekkel teszi ugyanezt.
Meglátogatjuk az élelmiszerüzletet. Amíg haverjai lefoglalják a bolt dolgozóit, Elek a telepakolt kosárral átsurran a korláton, azok közé, akik fizettek.
Hazamenet az Állami Áruháznál még javában zajlik a kora esti élet, Elek előkapja pelyhedző hímvesszőjét, és utat engedjen a bent rekedt feleslegnek. Fütyörészve fecskendez jobbra-balra.

Első munkahelyemen, egy rehabilitációs intézetben ismerkedtem meg Torgival, aki teljes joggal húzhatja fel a hülyeség láthatatlan koronáját. Az intézet lakói és a kollegák csak hónapokkal később veszik észre, hogy az éjszaka is napszemüvegben járókelő fiú valójában dolgozó, és nem a gondozottak egyike. Papagájforma orra és kevés értelmet tükröző szeme nem valami felemelő látvány. Hiába is bíznak rá bármit, sohasem képes azt teljesíteni. A cserepes virágot fordítva dugja a szatyorba. Amikor arra kérjük, hogy pumpáljon fel egy tolókocsit, a gumiba, majd a fémabroncsba próbálja belepréselni a pumpafejet.
A metrón rábambul egy háttal álló férfira, aki szerelmesét öleli, a nőnek csupán a feje látszik. Feláll a helyéről, megkocogtatja a fiatalember vállát.
- Tessék leülni a gyerekkel!
Aztán az expressz újságból szereztünk neki egy vidéki lányt, hogy valamilyen módon próbálja meg a csajozást, hisz még eddigi élete során puszit sem kapott lánytól. Meséli, hogy találkoztak egyszer, kétszer, majd harmadszorra is. A lány helyes, kedves, és nagyon érdeklődő. Torgi hónapok óta nem mesél a lányról. Megkérdezem tőle:
- Na, mi újság a szerelemmel?
Erre a fejéhez kap:
- Te jó ég! Elfelejtettem!
- Micsodát?
- Hát a lányt, hogy létezik.
Ő mesélte, hogy apjával vidéken gyakran átmennek italozni a szomszédos falu kocsmájába. Kerékpárral nem mehetnek, mert Torgi nem tudott biciklizni. A síneken tudnak hazatámolyogni. Az volt a biztos. Nem egyszer történt velük, ahogy ott mentek, megjelent mögöttük a kis piros vonat. Dudált fülsértően, de Torgiéknak mindez nem tűnt fel. Az összes mozdonyvezető ismerte már. Ekkor megállt a vonat, és a masiniszta karon fogva kísérte le őket a töltés melletti útra.
Rábeszéljük a szoláriumozásra, hisz a legsápadtabb haldokló is kreol hozzá képest. Az üzemeltető hölgy kileste Torgit, mert egy szemernyit sem barnult.
- Képzeljék! A barátjuk álltában rázárja a fedelet és ráfekszik a tetejére. Aztán elégedetten a plafont bámulja, és olyan, mint egy kihűlt gyík, aki csodára vár.