"Azt mondják, egy család vagyonát az első nemzedék megteremti, a második megőrzi, a harmadik pedig eltékozolja.
A mai fiatal nemzedék – tisztelet a kivételnek, előttük jó magasra emelem a kalapom – szüntelenül azt szajkózza, hogy neki milyen ku** nehéz.Ha csak feleannyit kellene kétkezi munkával megteremtenünk, mint az őseinknek, bizony hamar belegebbednének. Velem együtt.
Mert tény, hogy ma sokkal könnyebb az eszünkkel pénzt keresni, majd minden szarért külön szakembert fizetni. Valaki építse fel. Valaki szerelje meg. Valaki nyírja le. Valaki főzze meg. Valaki hozza házhoz. Valaki vigyázzon a gyerekre. Valaki mondja meg, hogyan kell élni.
Régen mindezt az emberek a két kezükkel teremtették meg.Talán éppen ezért tudták jobban megbecsülni.
Azt mondjuk, ma itthoni fizetésből nem lehet házat venni, építkezni vagy egyről a kettőre jutni. Bezzeg a nagyszüleink fillérekért jutottak házhoz!A ló**t.
Nem egy felárazott ingatlancégtől vásároltak kulcsrakész álomotthont, nem lakberendezővel választották ki a kanapé árnyalatát, és nem adtak ki minden rohadt munkafolyamatot egy luxuskivitelezőnek.
Elmentek dolgozni, mert igen, akkoriban mindenkinek jutott munka.Aztán délután hazamentek, és a TikTok görgetése helyett megfogták a lapátot. Építették a házat.Nem két hónapig. Nem addig, amíg érdekes volt. Nem addig, amíg motiváltnak érezték magukat.Évekig.Talicskával hordták az anyagot, ha kellett, kézzel keverték a maltert, téglát raktak, vakoltak, ástak, cipeltek. És a többi minden területén az életnek. Nem volt minden munkafolyamathoz külön gép, külön szakember és háromféle árajánlat. És láss csodát mégis volt idejük egymásra. Ott volt a család, a rokonság és a szomszéd.Segítettek egymásnak.Aztán a segítséget bizony vissza is adták. Nem egy szívecskés reakcióval, hanem ugyanúgy lapáttal a kézben.
Közben dolgoztak, főztek, több gyermeket neveltek, kertet műveltek és állatokat tartottak. Nem napi menüt rendeltek, majd hó végén sírtak, hogy semmire sem elég a pénz.
A zöldség és a gyümölcs nem „bio” címkével került eléjük a nagyáruház polcáról, edzőteremből hazafelé menet.Kimentek érte a kertbe.
A gyerekek a friss levegőn voltak. Fára másztak, leestek, összevesztek, kibékültek. Nem omlott össze a világ attól, ha a tanár hangosabban rájuk szólt, és a szülő sem rohant azonnal feljelentést tenni, mert a gyermeke lelkét megkarcolta egy rosszalló pillantás.
Volt tisztelet.Nem az a mézes-mázos, kirakatba tett fajta, amelyről ma olyan sokat beszélünk.Hanem valódi.
Tisztelték a munkát, az idősebbeket, a kimondott szót és azt, amit más két kézzel teremtett meg.
Nem állítom, hogy régen minden jobb volt.
Ló**t volt jobb.
Keményebb volt. Kegyetlenebb. Nehéz embereket nevelt. Voltak kimondatlan fájdalmak, elhallgatott bántalmazások és egész életen át cipelt sebek. Nem volt mindenki hős, és segítséget kérni ma sem szégyen.
De azért ne nevezzünk már minden kellemetlenséget traumának.
Ne akarjunk minden felelősséget rátolni a szüleinkre, a tanárainkra, az őseinkre, a társadalomra, a rendszerre és a Merkúr éppen aktuális állására.
Elmegyünk egy pszichológushoz, hátha kiderül, hogy mások miatt vagyunk ilyen elcseszettek. Aztán egy családállításon visszamegyünk a dédnagyanyánkig, hogy találjunk valakit, akire ráfoghatjuk, miért nem vagyunk képesek időben felkelni és becsülettel végigdolgozni egy rohadt napot.
A múltad megmagyarázhatja, miért lettél olyan, amilyen. De nem ment fel az alól, hogy kezdj is vele valamit.
Ma valaki bemegy az új munkahelyére, az első félórában megterhelőnek érzi a melót, és szó nélkül lelép.Nulla felelősségérzet.Nulla kitartás.Nulla tisztelet.Az elvárások viszont már az első napon az egekben vannak. Magas fizetés, rugalmas munkaidő, céges autó, megbecsülés, lehetőleg kevés munka és semmi stressz.
Mert ő ennél többet érdemel.Miért?Mit tettél le az asztalra?
Elmegyünk külföldre, mert a szomszéd Pista is ott építette fel a hatszobás villáját. Azt persze nem látjuk, hány évet húzott le érte, hány éjszakát virrasztott, hány ünnepet hagyott ki, és hányszor nyelte le a büszkeségét.Csak a házat látjuk.Az árát már nem.
Aztán egy hét után kiderül, hogy odakint bizony rágós az a kolbász, amelyből a kerítést fonták.Korán kell kelni. Dolgozni kell. Teljesíteni kell. És képzeld, senkit nem érdekel, milyen különleges vagy, ha a munkádat nem végzed el.
De mi a reakciónk? Ba**k meg azt a kis pluszpénzt, inkább hazajövök. Nehogy már megerőltessem magam. Hírtelen nagy hazafiként más hivatást választok. Elvégre hazajönni nem szégyen.
De a lustaságot ne hívjuk önismeretnek.A felelőtlenséget ne nevezzük szabadságnak.A kitartás hiányát ne magyarázzuk azzal, hogy „ez már nem szolgál engem”.És az állandó siránkozást se próbáljuk tudatosságként eladni.
Igen, ma drága a ház.Igen, sok fizetés nevetségesen kevés.Igen, a jövő bizonytalan.De közben olyan dolgokra költünk, amelyek nélkül a nagyszüleink egész életükben elvoltak, majd panaszkodunk, hogy lehetetlen félretenni. Olyan házat akarunk elsőre, amelyet ők húsz év alatt építettek fel. Olyan kényelmet várunk harmincévesen, amelyért ők egy teljes életen át dolgoztak.
Mindent akarunk.Most.Lehetőleg áldozat nélkül.Ha pedig nem sikerül, akkor biztosan a világ a hibás.
Az első nemzedék felépíti.A második még emlékszik, mennyibe került, ezért vigyáz rá.A harmadik már csak annyit lát, hogy mindig is ott volt. Használja, elkölti, eladja vagy eltékozolja. Nem feltétlenül azért, mert rosszabb ember. Hanem mert fogalma sincs, mennyi munka volt mögötte.A negyedik pedig újra ott áll a semmi közepén. És kezdheti elölről.Majd ha véletlenül marad valami a következő nemzedéknek, legyintünk: éljen meg, ahogy tud. Én is csak egyszer élek. Minek gyűjtögessek másnak?
Csakhogy pontosan ez a különbség.Az elődeink úgy éltek, hogy utánuk is maradjon valami.Mi pedig sokszor úgy élünk, mintha utánunk már senki sem következne.
Házat lehet örökölni.Földet, pénzt, vállalkozást és nevet is.De szorgalmat, felelősséget, kitartást és tartást nem!Azt minden nemzedéknek magában kell felépítenie.És ha erre nem vagyunk hajlandók, akkor ne siránkozzunk azon, hogy nekünk semmink sincs.Mert lehet, hogy nem kevesebb lehetőséget kaptunk.
Csak sokkal több kifogást gyártottunk magunknak.
😏😏🤔🤔Ez egy társadalmi látlelet. Más problémák más és halmozott problémákat generálnak.Mondjuk ahol a 2.ik generációk elverik a vagyont, ott az új generaciósok szívnak. És azok gyerekei..., mert ma sem tanítanak helytállni, boldogulni, a kényszer ráneveli embert. Ha közben nem adósodtak el a 3.ik generaciósok.. (hosszú téma, de neurobiológia kutatja, hogy a kényelmes élet több fronton toxikus, generálja is kínálatot csillapítani...etc)"
A mai fiatal nemzedék – tisztelet a kivételnek, előttük jó magasra emelem a kalapom – szüntelenül azt szajkózza, hogy neki milyen ku** nehéz.Ha csak feleannyit kellene kétkezi munkával megteremtenünk, mint az őseinknek, bizony hamar belegebbednének. Velem együtt.
Mert tény, hogy ma sokkal könnyebb az eszünkkel pénzt keresni, majd minden szarért külön szakembert fizetni. Valaki építse fel. Valaki szerelje meg. Valaki nyírja le. Valaki főzze meg. Valaki hozza házhoz. Valaki vigyázzon a gyerekre. Valaki mondja meg, hogyan kell élni.
Régen mindezt az emberek a két kezükkel teremtették meg.Talán éppen ezért tudták jobban megbecsülni.
Azt mondjuk, ma itthoni fizetésből nem lehet házat venni, építkezni vagy egyről a kettőre jutni. Bezzeg a nagyszüleink fillérekért jutottak házhoz!A ló**t.
Nem egy felárazott ingatlancégtől vásároltak kulcsrakész álomotthont, nem lakberendezővel választották ki a kanapé árnyalatát, és nem adtak ki minden rohadt munkafolyamatot egy luxuskivitelezőnek.
Elmentek dolgozni, mert igen, akkoriban mindenkinek jutott munka.Aztán délután hazamentek, és a TikTok görgetése helyett megfogták a lapátot. Építették a házat.Nem két hónapig. Nem addig, amíg érdekes volt. Nem addig, amíg motiváltnak érezték magukat.Évekig.Talicskával hordták az anyagot, ha kellett, kézzel keverték a maltert, téglát raktak, vakoltak, ástak, cipeltek. És a többi minden területén az életnek. Nem volt minden munkafolyamathoz külön gép, külön szakember és háromféle árajánlat. És láss csodát mégis volt idejük egymásra. Ott volt a család, a rokonság és a szomszéd.Segítettek egymásnak.Aztán a segítséget bizony vissza is adták. Nem egy szívecskés reakcióval, hanem ugyanúgy lapáttal a kézben.
Közben dolgoztak, főztek, több gyermeket neveltek, kertet műveltek és állatokat tartottak. Nem napi menüt rendeltek, majd hó végén sírtak, hogy semmire sem elég a pénz.
A zöldség és a gyümölcs nem „bio” címkével került eléjük a nagyáruház polcáról, edzőteremből hazafelé menet.Kimentek érte a kertbe.
A gyerekek a friss levegőn voltak. Fára másztak, leestek, összevesztek, kibékültek. Nem omlott össze a világ attól, ha a tanár hangosabban rájuk szólt, és a szülő sem rohant azonnal feljelentést tenni, mert a gyermeke lelkét megkarcolta egy rosszalló pillantás.
Volt tisztelet.Nem az a mézes-mázos, kirakatba tett fajta, amelyről ma olyan sokat beszélünk.Hanem valódi.
Tisztelték a munkát, az idősebbeket, a kimondott szót és azt, amit más két kézzel teremtett meg.
Nem állítom, hogy régen minden jobb volt.
Ló**t volt jobb.
Keményebb volt. Kegyetlenebb. Nehéz embereket nevelt. Voltak kimondatlan fájdalmak, elhallgatott bántalmazások és egész életen át cipelt sebek. Nem volt mindenki hős, és segítséget kérni ma sem szégyen.
De azért ne nevezzünk már minden kellemetlenséget traumának.
Ne akarjunk minden felelősséget rátolni a szüleinkre, a tanárainkra, az őseinkre, a társadalomra, a rendszerre és a Merkúr éppen aktuális állására.
Elmegyünk egy pszichológushoz, hátha kiderül, hogy mások miatt vagyunk ilyen elcseszettek. Aztán egy családállításon visszamegyünk a dédnagyanyánkig, hogy találjunk valakit, akire ráfoghatjuk, miért nem vagyunk képesek időben felkelni és becsülettel végigdolgozni egy rohadt napot.
A múltad megmagyarázhatja, miért lettél olyan, amilyen. De nem ment fel az alól, hogy kezdj is vele valamit.
Ma valaki bemegy az új munkahelyére, az első félórában megterhelőnek érzi a melót, és szó nélkül lelép.Nulla felelősségérzet.Nulla kitartás.Nulla tisztelet.Az elvárások viszont már az első napon az egekben vannak. Magas fizetés, rugalmas munkaidő, céges autó, megbecsülés, lehetőleg kevés munka és semmi stressz.
Mert ő ennél többet érdemel.Miért?Mit tettél le az asztalra?
Elmegyünk külföldre, mert a szomszéd Pista is ott építette fel a hatszobás villáját. Azt persze nem látjuk, hány évet húzott le érte, hány éjszakát virrasztott, hány ünnepet hagyott ki, és hányszor nyelte le a büszkeségét.Csak a házat látjuk.Az árát már nem.
Aztán egy hét után kiderül, hogy odakint bizony rágós az a kolbász, amelyből a kerítést fonták.Korán kell kelni. Dolgozni kell. Teljesíteni kell. És képzeld, senkit nem érdekel, milyen különleges vagy, ha a munkádat nem végzed el.
De mi a reakciónk? Ba**k meg azt a kis pluszpénzt, inkább hazajövök. Nehogy már megerőltessem magam. Hírtelen nagy hazafiként más hivatást választok. Elvégre hazajönni nem szégyen.
De a lustaságot ne hívjuk önismeretnek.A felelőtlenséget ne nevezzük szabadságnak.A kitartás hiányát ne magyarázzuk azzal, hogy „ez már nem szolgál engem”.És az állandó siránkozást se próbáljuk tudatosságként eladni.
Igen, ma drága a ház.Igen, sok fizetés nevetségesen kevés.Igen, a jövő bizonytalan.De közben olyan dolgokra költünk, amelyek nélkül a nagyszüleink egész életükben elvoltak, majd panaszkodunk, hogy lehetetlen félretenni. Olyan házat akarunk elsőre, amelyet ők húsz év alatt építettek fel. Olyan kényelmet várunk harmincévesen, amelyért ők egy teljes életen át dolgoztak.
Mindent akarunk.Most.Lehetőleg áldozat nélkül.Ha pedig nem sikerül, akkor biztosan a világ a hibás.
Az első nemzedék felépíti.A második még emlékszik, mennyibe került, ezért vigyáz rá.A harmadik már csak annyit lát, hogy mindig is ott volt. Használja, elkölti, eladja vagy eltékozolja. Nem feltétlenül azért, mert rosszabb ember. Hanem mert fogalma sincs, mennyi munka volt mögötte.A negyedik pedig újra ott áll a semmi közepén. És kezdheti elölről.Majd ha véletlenül marad valami a következő nemzedéknek, legyintünk: éljen meg, ahogy tud. Én is csak egyszer élek. Minek gyűjtögessek másnak?
Csakhogy pontosan ez a különbség.Az elődeink úgy éltek, hogy utánuk is maradjon valami.Mi pedig sokszor úgy élünk, mintha utánunk már senki sem következne.
Házat lehet örökölni.Földet, pénzt, vállalkozást és nevet is.De szorgalmat, felelősséget, kitartást és tartást nem!Azt minden nemzedéknek magában kell felépítenie.És ha erre nem vagyunk hajlandók, akkor ne siránkozzunk azon, hogy nekünk semmink sincs.Mert lehet, hogy nem kevesebb lehetőséget kaptunk.
Csak sokkal több kifogást gyártottunk magunknak.
😏😏🤔🤔Ez egy társadalmi látlelet. Más problémák más és halmozott problémákat generálnak.Mondjuk ahol a 2.ik generációk elverik a vagyont, ott az új generaciósok szívnak. És azok gyerekei..., mert ma sem tanítanak helytállni, boldogulni, a kényszer ráneveli embert. Ha közben nem adósodtak el a 3.ik generaciósok.. (hosszú téma, de neurobiológia kutatja, hogy a kényelmes élet több fronton toxikus, generálja is kínálatot csillapítani...etc)"
