Igen komoly segítség lenne, csak nem tudom mikor, ma nemigen, de meglátjuk. A rengeteg "apróbb" hibát kérlek nézzed el, de néha, ha eszembe jut, a közepe táján kimarad, a vége felé meg gyakran felcserélek két versszakot. De jó memória gyakorlat, nekem meg olyan örömet okoz, mint egy szeretett zene hallgatása.
Egyszer -- únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,
Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre
ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan -- dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
-- Az lehet, más semmisem."
Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
-- Itt lenn nincs már neve sem.
S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
Fújó, vájú, sohsem ismert féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten ajtóm elott, azt hiszem --
Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
-- Az lehet, más semmisem."
Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan
koppan:
S amint könnyü lépte dobban -- koppan ott künn csöndesen,
Szinte képzeletnek vélném" -- s ajtót tártam csöndesen:
-- Künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;
De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!"
-- kedvesem
Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
A visszhang -- más semmisem.
Visszamenve a szobába -- lelkem ég, a fejem kába --
Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
"Valamitol bizonyára megzörrent az ablak zára:
Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam -- meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
-- Csak a szél, más semmisem..."
S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve
szárnyát
Egy nagy oskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy
idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn --
Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
Ült, csak ült -- és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló" -- szóltam -- "te se
vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."
Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól
kimondott
S válaszolt szavamra -- bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élo még nem ért, hogy egy beszélo
Madár ajtaja fölé jo s rátelepszik kényesen --
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
-- És a neve: "Sohasem"!
De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta
folyton,
Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Másképp csorét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
S nyögtem: "Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem,
Majd csak elhagy e madár is -- nem lesz reggel
nyoma sem!"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."
Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:
"Persze" -- mondtam -- "ennyi ennek kincse tára összesen;
Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem --
Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
-- Mint hogy: 'Soha -- sohasem'."
De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott
lesem;
S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
Halmoztam: hogy hol szerezte és mért ismétli vészesen --
Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
Ezt a szót, hogy: "Sohasem."
Ezen tunodtem magamban, noha egy betut se mondtam
A madárhoz -- s már szivembe fúrt a két fém-élü szem...
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledolt a párnán,
Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem
Nem pihen meg sohasem.
Most, úgy tetszett, langy szello kel s lengve titkos
füstölokkel
Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
"Bús szív!" -- nyögtem -- "égi vendég szállt le hozzád
lám a szent Ég
Angyalokkal küld nepenthét elfeledni kedvesem:
Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" -- hörögtem -- "választ kérek! jós, madár vagy
gonosz lélek!
-- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
Hol rémek dúlnak csatázva -- mondd meg nékem kegyesen:
Van-e balzsam Gileádban? Megenyhül-e zord sebem?"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" -- hörögtem -- "választ kérek! Jós, madár vagy
gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."
"Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl -- "sátán
vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vízen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csorödet szívemből s hagyj magam, míg
elveszem!"
-- Szólt a Holló: "Sohasem!"
És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak
fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyű Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
Nem szabadul -- sohasem.
Este megpróbálnám a Hollót fejből, de egyedül nem megy, ha elakadok kellene aki súg két három szót. Hja, 30-40 év, azóta már magamban félig átköltöttem a Babits féle műfordítást. De lehet, h. hét végére hagyom.
De én is a béka alatti pinecében. Csak ilyen vidám tellik ma, viszont szép
"A vén paraszt már tudta, s várta alkonyattájt kinn az udvaron
Görnyedt testünknek nincsen ára és elhullunk mint a barom.
Kaszás testvér, sovány a földünk, könyörgöm egyet tégy meg nekem:
ha vinned kell, szórd szét trágyának e testet kinn a földeken
S ő rábólintott, s vitte lassan, s úgy szórta, szórta, szórta szét
Mint magvető keze a búzát, vagy pipacsot az őszi szél
A földbe térünk mindahányan, s az évek szállnak, mint a percek
Véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk Jézus Herceg
Kultúrest