Felföldi József:Nem lehet minden számlát a magyar emberekkel kifizettetni
Az állam működéséhez pénz kell. Ezt minden vállalkozó, minden munkavállaló és minden család pontosan tudja. A közutakat, az iskolákat, a kórházakat, a nyugdíjakat, a közbiztonságot és az ország működését valamiből finanszírozni kell. A pénzt pedig nagyrészt mi adófizetők adjuk össze. Ezen nincs mit vitatkozni. Arról viszont már nagyon is érdemes beszélni, hogy meddig lehet terhelni az embereket, és mit kapnak cserébe azért, amit befizetnek.
Az utóbbi időben egyre több olyan gazdaságpolitikai elképzelésről, intézkedésről és lehetőségről hallani, amely joggal kelthet aggodalmat a magyar családokban. Az új építésű lakások kedvezményes, 5 százalékos áfájának 27 százalékra emelése, a védett üzemanyagár kivezetése, a rezsicsökkentés jövője, az adókedvezmények és a támogatások sorsa mind olyan kérdések, amelyek közvetlenül érintik az emberek pénztárcáját. Fontos azonban tisztán látni, hogy ezek között vannak már bejelentett vagy megtörtént változások, mások pedig egyelőre csak felmerült tervek és félelmek. Nem szeretnék kész tényként beszélni arról, ami még nincs eldöntve. De attól még a kérdést fel kell tenni, hogy ha a gazdaság helyreállításához újabb terhekre lesz szükség, akkor ki fogja ezeket megfizetni?
A magyar ember már most sem kevés pénzzel járul hozzá az ország működéséhez. Egy átlagos munkavállaló bruttó fizetéséből 15 százalék személyi jövedelemadót és 18,5 százalék társadalombiztosítási járulékot vonnak le, vagyis kedvezmények nélkül a bruttó bér 33,5 százaléka eleve nem kerül a kezébe. A munkáltató ezen felül még 13 százalék szociális hozzájárulási adót fizet. Ez azt jelenti, hogy a munkáltató által kifizetett teljes bérköltségből jelentős rész az államhoz kerül, mielőtt a munkavállaló egyáltalán elkölthetné a fizetését. És akkor még nem beszéltünk az áfáról, a jövedéki adókról, a különféle illetékekről és azokról a költségekről, amelyek a mindennapi életben szinte észrevétlenül terhelik a családokat.
Vállalkozóként pontosan tudom, hogy adózni kell. Tudom azt is, hogy az államnak szüksége van bevételekre, és azt sem gondolom, hogy minden támogatást, minden kedvezményt vagy minden állami kiadást változatlanul fenn kell tartani, akár van rá pénz, akár nincs. A felelős gazdálkodás nem azt jelenti, hogy mindent meg kell őrizni, ami valaha megszületett. Azt jelenti, hogy meg kell nézni, mire mennyit költünk, mi szolgálja valóban az ország érdekeit, hol folyik el a pénz, és kik azok, akik a közösből aránytalanul sokat visznek el.
Éppen ezért nem tudok egyetérteni azzal a gondolkodással, amely elsőként mindig a dolgozó emberekhez, a családokhoz, a kisvállalkozókhoz és a nyugdíjasokhoz nyúl, amikor egy költségvetés nehéz helyzetbe kerül. Ha baj van, akkor nem biztos, hogy az a legjobb megoldás, hogy emeljük az adót, megszüntetjük a kedvezményt, drágítjuk az életet, majd azt mondjuk: sajnos nincs más lehetőség. Lehet, hogy van más lehetőség. Csak ahhoz nem mindig elég egy újabb adókulcs bejelentése. Ahhoz valódi gazdasági munka, átgondolt költségvetés, pazarláscsökkentés és következetes döntések kellenek.
Ebben a kérdésben különösen érdekes Bokros Lajos friss megszólalása. A volt pénzügyminiszter az Élet és Irodalomban megjelent írásában a Tisza-kormány első száz napját értékelve úgy látja, hogy a gazdaság helyreállítása terén nem történt megfelelő előrelépés, és hiányzik az összefüggő, következetes gazdaságpolitikai program. Tízpontos javaslatcsomagjában többek között a rezsicsökkentés és az ársapkák megszüntetését, a gyermekek után járó adókedvezmények eltörlését, a 13. havi nyugdíj és a 14. havi nyugdíj első heti részének kivezetését, valamint a látvány-csapatsportok tao-támogatásának felszámolását javasolja.
Bokros Lajos gazdaságpolitikai múltját senkinek nem kell bemutatni. Az 1995-ös Bokros-csomag olyan megszorító intézkedéseket hozott, amelyeknek a terheit nagyon sok magyar ember a saját életén érezte meg. Lehet azt mondani, hogy akkor nehéz helyzetben volt az ország, lehet a döntéseket gazdasági szükségszerűséggel magyarázni, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a megszorításoknak mindig vannak hús-vér vesztesei. Családok, akik kevesebbet tudnak vásárolni. Emberek, akik elhalasztják az otthonteremtést. Szülők, akiknek újra át kell gondolniuk, mire jut pénz a hónap végén.
Éppen ezért, amikor Bokros Lajos újra arról beszél, hogy a gazdasági egyensúly helyreállítása érdekében el kell venni bizonyos kedvezményeket, meg kell szüntetni a rezsicsökkentést, és a támogatások helyett célzott segítséget kell adni, akkor nemcsak a javaslatok szakmai tartalmát kell megvizsgálni. Azt is meg kell kérdezni, hogy valóban minden esetben a családoknak, a nyugdíjasoknak és a bérből élőknek kell megfizetniük az árát annak, hogy az ország gazdasága nehéz helyzetben van?
Nem vitatom, hogy a támogatási rendszereket felül kell vizsgálni. Azt sem, hogy lehetnek olyan kedvezmények, amelyek nem érik el a céljukat, vagy amelyek igazságosabban is eloszthatók lennének. De egy dolog nagyon fontos: a gazdaságpolitika nem pusztán számokból áll. A költségvetés egyenlege mögött emberek élete van. Egy kétgyermekes anya adókedvezménye nem egyszerűen egy költségvetési sor. Egy nyugdíjas rezsiszámlája nem egy táblázat egyetlen cellája. Egy fiatal család lakásépítése nem csupán egy áfakulcs kérdése. Ezek mögött tervek, remények, munkával töltött évek és sokszor komoly áldozatok állnak.
A rezsicsökkentésről is lehet vitatkozni. Lehet azt mondani, hogy nem minden támogatás hatékony, és a rászorulókat célzottabban kell segíteni. De ha valaki megszünteti az általános támogatást, akkor előbb mutassa meg, hogyan fogja garantálni, hogy a valóban nehéz helyzetben lévő családok ne maradjanak segítség nélkül. Mert az nem megoldás, hogy a számla megérkezik, az állam pedig azt mondja: aki nem tudja kifizetni, majd kérjen támogatást. A létbiztonság nem működhet úgy, mint egy bonyolult pályázat, amelyhez annak is nehéz hozzáférnie, akinek valóban szüksége van rá.
Azt gondolom, hogy az államnak végre világosan kellene beszélnie arról, milyen gazdasági pályát képzel el Magyarországnak. Nem elég azt mondani, hogy rendbe kell tenni a költségvetést. Azt is meg kell mutatni, hogy milyen áron, kiknek a terhére és milyen eredménnyel. Ha a kormány kevesebbet tud adni, akkor mondja meg őszintén, és cserébe ne kérjen többet az emberektől. Ha viszont többet akar beszedni, akkor adjon is többet. Kiszámíthatóbb egészségügyet, jobb oktatást, valódi közbiztonságot, működő közszolgáltatásokat és olyan gazdasági környezetet, amelyben egy család nem érzi magát állandóan a következő drágulás vagy adóváltozás kiszolgáltatottjának.
Az állam nem egy külön világ, amelynek a pénze valahonnan magától érkezik. Az állam pénze a mi pénzünk. A közösből pedig lehet és kell is közös célokra költeni. De ha a közös kassza bajba kerül, akkor nem lehet automatikusan a legkönnyebben elérhető emberekhez nyúlni. Nem lehet a munkából élőket minden terhet elviselő fejőstehénként kezelni, miközben a közpénzek felhasználásának minden részlete nem átlátható, és nem minden kiadásról derül ki, hogy valóban a közérdeket szolgálja.
A gazdaság helyreállítása fontos feladat. A költségvetési fegyelem is fontos. De a felelős gazdaságpolitika nem állhat abból, hogy egyre többet veszünk el az emberektől, miközben egyre kevesebb biztonságot és kiszámíthatóságot adunk nekik. Ez hosszú távon nem életképes modell. Egy ország akkor tud megerősödni, ha a polgárai nemcsak adófizetőként fontosak, hanem emberként is.
Én abban hiszek, hogy lehet úgy rendbe tenni egy ország gazdaságát, hogy közben nem a legkisebb keresetűek, a családok és a tisztességesen dolgozó emberek viszik el minden döntés árát. Ehhez azonban nemcsak pénzügyi számításokra, hanem igazságérzetre, átláthatóságra és politikai bátorságra is szükség van. Aki többet kér az emberektől, annak azt is meg kell mutatnia, hogy mit ad cserébe. Mert a magyar ember nem azt várja, hogy mindent ingyen kapjon. Azt várja, hogy amit befizet, annak legyen értelme, eredménye és látható haszna.
Ti mit gondoltok erről? Ha a gazdaság helyreállítása valóban újabb terheket kíván, akkor szerintetek meddig lehet még a családoktól, a munkából élőktől és az átlagos adófizetőktől elvárni, hogy mindent ők fizessenek meg? És mit kellene az államnak cserébe adnia ahhoz, hogy egy újabb adóteher vagy támogatáscsökkentés ne egyszerűen újabb veszteséget jelentsen a magyar emberek számára?
Panoráma