Kultúrest  

Egy régebbi (?) fordítás, sac/kb.

" Apád öt ölnyi mélyben pihen:
Korál lett csontjaiból,
Igazgyöngy termett szemeiben;
S így semmije szét nem omol,

Hanem éri dús, csodás
Tengeri átváltozás
Nimfák harangoznak Neki
Hald! hallom, bim-bam zengeni"

Tudd, hogy szavadat félreérthetik. Olykor tetteidet is.
A félreértés épp úgy hozzátartozik az emberhez, mint
fához a levél, tengerhez a víz, törzshöz a kar,
fejhez a gondolat. A félreértés oly természetesen
jár - kel a világban, mintha együtt született volna a megértéssel.
Ne magyarázkodjunk, ne szépítsük a történetet.

És egy másik kedvencem Tőle

SOMLYÓ ZOLTÁN: NEM!...

Nem! Nem erre születtem én!
Rágódni a szürke robot még szürkébb ütemén!
Ma a holnap szürke hályogát látni a tegnap tetemén!
Nem, nem erre születtem én!

Nem! Nem az én életem ez!
Csip-csup vizeken ez a jámbor, ki gyáván evez!
S alig alkonyodik, már lankad, az ereje vesz!
Nem, nem az én életem ez!

Nem! Nem ezt ígérte nekem
az első márciusi szél az ablaküvegen!
S az első álmodozás a réten, a zöld füveken!
Nem, nem ezt ígérte nekem!

Nem! Én nem így akarom!
Asszony, ki miattam éhezik... s kislány a karon!...
S én mindennap a bús bocsánatkérést hadarom!...
Nem, én nem így akarom!

Nem! Én nem hiszem el,
hogy én vagyok az, aki reggel ágyamból kikel!
Délben pénzért szalad s délután pardont énekel!
Nem, én nem hiszem el!

Nem! Az sem én lehetek,
aki este hazaoson, akár a szégyenlős-beteg!
S: alszik a gyerek?... figyel gondban és téveteg...
Nem, az sem én lehetek!

Én ott vagyok, ott valahol,
ahol a vágy és a kín testtelen ajka dalol;
ahol a felhők széle elúszott az istenek lába alol...
Én ott vagyok valahol!...

[HAJNALI IMÁDSÁG]

A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!

Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?

Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!

Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szívükbe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!

Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.

Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
istenem, a szívedbe lakom.

Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék...
Istenem, szeretsz-e,
istenem, vezetsz-e,
istenem, megversz-e még?

Goethe erről kissé rövidebben
"... szürke minden elmélet barátom
De zöld az élet aranyága"

Hogy nálam miért az első a jobb..?

Bocs Nyuszkó, néhány napra kiütődtem, talán még elfogadsz egy izzig-vérig szúfi dalnok, tudós matematikus és még oly sok mindent tudótól verset:

Írám csakugyan eltűnt Minden Rózsájával
S nem tudjuk, hova lett Dzsamsíd Hétgyűrűs csészéje
De a Szölőtő ma is termi Rubinszín borát
S a Kert a vízparton ma is virít

S nézd, ezernyi Virág kelt a Nappal
S ezernyi az Agyagba hullt

S az első Nyári hónap, mely elhozza a rózsát
Dzsamsídot és Kai Kubádot magával viszi

De jöjj az öreg Khajjámmal, és hagyd
Kai Kubád és Kai Khusszrau sorsát a feledésnek...

Lépjünk fegyelmezetten az ünnepélyes emelkedett útra. A legyőzhetetlen alkotó teremtő szellem csillogó fényjátéka vezérelje üdvözülésünket a boldog adakozók útján kik testükből adnak az éhezőnek és akik teremtik az eljövendők tiszta sorait.
Harcunkban a lélek és a szellem metropoliszán állva járunk. Utunk a hadak útja. A halálbamenők tiszteletreméltó sora, a győztesek felszabadult fohásza , az isten színe. Az tér és az elhozott reneszánsz. Jutalmunk az univerzum és a csillagok békéje.
Éljen a képességei szerinti felsőbbrendű ember és harca a sötétség ellen!

Fáradt vagyok, a gyermek is elégedetlen. Szép álmokat, remélem kapok reggelre egy szép verset.

Egy másik szonett
A LÉLEK HAJNALA

Mikor a részegek a hó- s vérszínű hajnal
Jöttén sajogva már érzik az Ideált,
Rajtuk titkos erő üli meg bosszuját,
És az ittas barom mélyén felsír egy Angyal.

Elérhetetlenűl Átszelleműlt Egek
Azúrja ínt nekik, szívük gyötörvén,
És mélyűl és ragyog és vonz, miként az örvény-,
Így, istennőm, Te szent, Te tiszta és remek,

Sok kába orgiám füstölgő éji üszkén
Emléked egyre szebb, rózsásabb lángban ég,
S kitágult két szeme káprázik egyre még,

Mint ha a gyertyafényt a nap sápasztja büszkén,
Én fantomom! Tüzed rám egyre győzve csap,
Óh fényem lelke Te, örök világu Nap!
( Tóth Á. ford. )

Muszáj volt-e ezt is megírni az első után. Kicsit mint a sikerfilmek után a folytatás, jóval súlytalanabb. Persze szvsz, szigorúan.

Barabbás

A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.
Megállt előtte, és így szólt:
- Itt vagyok!
Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.
- Rabbi, rabbi! - zokogott.
És a mester szelíden folytatta.
- Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.
A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.
- Mester! - kiáltott elfulladva és könnyek között - ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!
- Semmit, mondta ő szelíden - csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: ,,Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?''
- Ó, én bolond! - kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, - ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!
- Jól van - folytatta szelíden a mester - most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: ,,A názáretit!''; mintha azt kiáltanád: ,,Az életemet!''
Az pedig követte őt.
És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta.
És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt:
- Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: ,,A názáretit!''; mintha azt kiáltanád: ,,A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!''
Az pedig felzokogott és követte őt.
És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé.
Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt:
- Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: ,,A názáretit!''; mintha ezt kiáltanád: ,,A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!'' Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.
És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: ,,A názáretit!''; mintha azt kiáltanák: ,,Békesség, békesség! Békesség e földön!''
Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.
Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.
A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:
- A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek - de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.
Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:
- Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?
És akkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.
És a sokaság ezt kiáltotta: ,,Barabbást!''
És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: ,,A názáretit!''
A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: ,,Barabbást!''; mintha azt hörögné: ,,Halál! Halál! Halál!''
Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: ,,Te látod...''
Ó pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.

Nagy vers mindkettő és komoly fejtörés

Kinek írt az avoni hattyú szonetteket, férfinek, nőnek? Nemtom.

Karinthy egy-két hihetetlenül jó verset írt. És nem értem, hol a többi? Persze sehol. Miért, nemtom.
Mint egy csillagszóró. szétsziporkázta magát. Hogy Ő ebben is, abban is, amabban is tudja a legjobbat. Mindenesetre maradt egy óriási hiányérzetem.

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.

Előszó

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

Olyan régen találkoztunk, nincs erőm a fórumozásra. Holnap iskola, írok valami szép verset. Szép álmokat.

Dehogy, csak az arányérzék hülyült meg, emilt elküldtem, lassan szundi lesz

Puff, egyest húztam :-)

Most akkor magázódunk? Nem Maga mondta, hogy öri-hari oka lészen?
:-))))))

Most akkor mégis magázódunk? Nem Maga mondta, hogy öri-hari oka lészen?
:-)))))))