“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Az a baj, hogy Trianon idejében a Romániához csatolt részen 30 % magyar és 10 % német volt, jelenleg viszont szászok már gyakorlatilag nincsenek és a magyarok is 20 % alatt vannak.
Nyugi srácok, még egy két ilyen év, ahol a román GDP úgy száguld mint most, és a hazai is tartja a "hihetetlen" ütemét, egyetlen erdélyinek se jut eszébe, hogy magyar akar lenni. Jobban jártak ők Romániával.
"Trianon leggonoszabb következménye az, hogy sok millió emberrel hitette el, külön-külön is van esélye Közép-Európa népeinek, és egész véletlenül újra ez a nagyhatalmi érdek. Látható, hogy a Negyedik Német Birodalom ügyvezetése milyen lelkesen igyekszik ellehetetleníti a Visegrádi Négyek együttműködését. " link
ezek mégis csonkolnák link és "átpasszolnák" további darabjait a szerbeknek, románoknak, ukránoknak, szlovákoknak, osztrákoknak, szlovéneknek és horvátoknak.
Majdnem úgy, ahogy trianon előtt akarták: link
hazaárulók 2.0
-4
Látom ide is jutott végül 4 olyan lény, aki még tovább csonkolná a saját anyaföldjét! :-(
(vagy talán nem Magyarország a szülőföldjük azoknak, akik így kezet emelnek rá?)
"Rövid, indulatos poszt a baloldal Trianon-képéről
szerző
Keszthelyi András
publikálva
2015. jún. 07., 10:00
Most nem a jobboldalról lesz szó. Nem azt elemezzük, milyen rémesen vicceseket mondtak a Trianon-emléknapon a Fidesz és a Jobbik szónokai – arra ott a Narancs Szüret rovata, majd jövő héten olvashatjuk. És kivételesen azt sem mérlegeljük, hogy mi a magyarországi jobboldal általános felelőssége abban, hogy a trianoni döntés gyászmunkája a mai napig sem végeztetett el. Most tehát nem horthyzunk, nem wassalbertozunk, nem csurkázunk, bár lenne rá indok és késztetés egyaránt.
Beszéljünk most a baloldalról. Három dolgot kellene megérteni Trianon kapcsán.
Egy: Trianon nem a jobboldalé, hanem mindannyiunké, akik magyarnak vallják magukat. Nem egy kellemetlen vidéki rokon, akit elnézően megtűrünk és óvatosan kerülgetünk, ha feljön Budapestre. Nem lehet óvatosan kerülgetni, itt van bennünk, ha akarjuk, ha nem.
Kettő: az empatikus beszéd, azaz annak a ténynek az elfogadó megértése, hogy Trianon sokaknak fáj, nem jelenti automatikusan sem a revizionizmust, sem az irredentizmust, és különösen nem a demokratikus értékek általában vett tagadását – noha az összefüggések világosak.
Három: Trianon fáj. Függetlenül attól, hogy egy elhibázott politika logikus következményének, vagy a nagyhatalmak összeesküvésének, a magyar nép érdemtelen büntetésének tekintjük. Ahogyan az összefirkált falért vagy az összetört vázáért járó pofon akkor is fáj, ha bizonyos pedagógiai elvek szerint megérdemeltük azt.
Kezdetnek talán annyi is elég volna, ha ez utóbbit a baloldal észrevenné. Ha legalább addig eljutna, hogy „Ez minden magyarnak fáj. Nincs olyan magyar, akinek jólesne, hogy Nagyvárad Romániához tartozik. Nincs olyan magyar, aki ne sajgó szívvel gondolna arra, hogy Kolozsvár Románia egyik tartományának a fővárosa.” Nem, nem Vona Gábor szavai ezek, de még csak nem is Prohászka Ottokáré, hanem Révai Józsefé.
Ha idáig sikerülne eljutni, akkor az is világossá válna, hogy a fájdalomra nem jó válasz a népek közötti megbékélés, a határok spiritualizálása, és végképp nem jó az európai unióra való hivatkozás. Ezek mind szükségesek, de egyfelől Trianontól függetlenül, másfelől pedig csak azután, hogy megértettük, mi az, és miért az, ami fáj.
Kezdetnek elég volna, ha észrevennék, de még nem tartunk itt. Az MSZP például idén az európai minimálbérrel igyekezett tematizálni, míg a Demokratikus Koalíció az európai ügyészség felállítását követelte sajtótájékoztatóján.
Aztán délutánra a szocialisták valószínűleg észrevették, hogy ciki, amit csinálnak, mert sebtében ketten is megszólaltak Trianon ügyében is – egy meglehetősen általános elnöki tweettel, illetve egy Tisza Istvánt ekéző közleménnyel („mi Ady oldalán álltunk és állunk”). A feladatot jobban teljesítette az Együtt és a PM, az LMP pedig konferenciát is szervezett Trianonról – nekik legalább eszükbe jutott, hogy Trianon évfordulója van." link
A likvidálás nem a megfelelő szó részedről, mert akkor tudod azt is kinek volt útjában FF.
Azt, hogy a TÖRTÉNELMI MAGYAR ÁLLAM négy évvel élte túl a világégés közepette, nem a történelmi felfogásod szerint értelmezhető!
Jók a történelmi linkjeid, de a következtetéseket másképp is lehet értelmezni!
Ezt ne vedd személyed megítélésének!
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára