Surányi György: a közgazdaságtan mint tudomány vége  

Az infláció alakulásáról, a monetáris politikáról, az árfolyamról fejtette ki nézeteit Surányi György, az MNB volt elnöke, a Banca Intesa közép-európai elnöke a Népszabadság hasábjain. A neves szakember szerint "ha egy kormány felelős minisztere, gazdasági ideológusa azt állíthatja, hogy egy nyitott, kis gazdaságban a belföldi kereslet - költségvetési kiadásokon keresztüli erőteljes növelésével tartós, önfenntartó növekedés idézhető elő, az a közgazdaságtan mint tudomány végét jelzi. Ha ezt az eszmét egy kormány zászlajára tűzi és a gyakorlatban meg is valósítja, az a fenntartható gazdasági növekedés végét jelenti. Ha egy jegybank ennek a gazdaságpolitikának a veszélyeire csak egy kormányváltást követően ébred rá, akkor hitelessége és függetlensége kérdőjeleződik meg."

Surányi György egyetért azokkal a nézetekkel, miszerint az alacsony infláció közjót, a társadalom egészét szolgálja. Ugyanakkor hogy ez pontosan mikor milyen szintet is jelent, illetve hogyan érhető el, az már korántsem egyértelmű. Az átalakuló országok esetében a reális szint minden bizonnyal legalább két százalékkal a legfejlettebb, a már megállapodott szerkezetű gazdaságokban mért infláció fölött lehet – állítja az MNB volt elnöke.

Surányi György szerint a sikeres dezinfláció egyik legnagyobb akadálya Magyarországon, hogy a gazdaságpolitika nem összehangoltan működik. Ezáltal maga az infláció csökkentésének szándéka is hiteltelenné válik. Így olyan növekedési, foglalkoztatási, versenyképességi veszteséget, külső és belső pénzügyi egyensúlyromlást okoz, ami lényegesen meghaladja az ilyen körülmények között már erőltetetté váló, s ezért középtávon fenntarthatatlan inflációcsökkenés jóléti és növekedési előnyeit.

A költségvetési politika expanziója jóval meghaladta a ciklikusan indokolhatónak vélt szintet. Ez olyan időszakban történt, amikor a belső finanszírozási források részben a lakossági hitelexpanzió miatt csökkentek. Ezzel az expanzív költségvetési és jövedelempolitikával teljesen ellentétesen és meglepetésszerűen döntött a kormány és a jegybank az erőteljes dezinfláció mellett – írja Surányi.

A rövid lejáratú belföldi reálkamatok a megelőző időszak szokásos egy-kétszázalékos szintjéről négy-öt százalékra emelkedtek. Az ugyancsak rövid lejáratú forint-, illetve euró- és dollárbetéteken elérhető kamatok (hozamok) különbsége a korábbi évek általában két-háromszázalékos szintjéről nagyjából hat-hét százalékra emelkedett. Surányi szerint nehéz lenne azt állítani, hogy a kamatkülönbözet szélesebbé válása a piac leértékelési várakozása vagy a piac által elvárt kockázati prémium növekedése miatt ment végbe. Az ok a jegybank kamatpolitikája, mely a piaccal szemben haladva egy olyan kamatkülönbözetet tart fenn, amely messze meghaladja a piac igényét.

Surányi szerint a kedvezőtlen változások alapvetően a gazdaságpolitika 2000-ben végiggondolt és 2001–2002-ben gondosan végre is hajtott irányváltásával köthetőek össze. Az új stratégia letért a fenntartható, külső kereslet- és beruházásvezérelt növekedési pályáról, és áttért egy fenntarthatatlan, belső keresletvezérelt, a költségvetési osztogatáson és a teljesítményektől elszakadó fogyasztáson alapuló növekedési pályára. Ez a pálya az ideológusok szándéka ellenére nemhogy gyorsítaná, de tartósan lassítja a gazdasági növekedés lehetőségét.

Surányi élesen kritizálja a jegybankot, hogy egy ilyen időszakban nem volt elég körültekintő, és a veszélyekre túlzottan későn hívta fel e figyelmet. "Meglehet, tévedek, s a jegybank a választások előtt is felelősen kiállt az egyensúlyi növekedés és a fenntartható dezinfláció érdekében konzisztens fiskális és monetáris politikáért. Ennek ellentmond azonban az, hogy a jegybank elnöke pénzügyminiszterként a gazdasági miniszterrel párban társszerzője és beterjesztője volt a fordulatot jelző kétéves költségvetésnek. De a választásokat megelőző időszak nyolc kamatcsökkentése és a Monetáris Tanács közleményei sem erre utalnak."- állítja Surányi György.

Surányi szerint ha a gazdaságpolitikai stratégiaváltás egyensúlyrontó hatása nem volna elégséges, akkor a jegybank még "rásegít" a maga monetáris politikájával, erőltetett dezinflációs céljával. Ez persze látszólag összhangban áll törvényi feladatával, ugyanakkor a jelenlegi dezinflációs politika nem tud tartósan alacsony inflációt teremteni. A dezinflációs küzdelem eszköze a nagy kamatkülönbözetre beáramló külföldi pénzek árfolyamfelhajtó hatása. Történik ez amellett, hogy a gazdaságpolitika - monetáris politikán kívül álló - minden eleme az egyensúly, és különösen a külső egyensúly romlásán keresztül az árfolyam leértékelődését, és így az infláció növekedését vetítené előre.

A jegybank másfél éve próbál hősiesen eleget tenni dezinflációs kötelezettségének, miközben dacol a költségvetési és jövedelempolitikával , vagyis az árral szemben szeretne haladni - állítja Surányi. Ám azt, hogy az árral szemben halad - nyilván véletlenül -, a választások után két héttel vette észre, és hozta a közvélemény tudomására. Először szóban, majd egy héttel később kamatemelés formájában. Előtte másfél évig a kedvezőtlen folyamatok elkerülték a független jegybank figyelmét.

A fiskális, jövedelmi és monetáris politika tehát igen inkonzisztens gazdaságpolitikai keveréket alkot. Ennek következménye a gazdasági egyensúly – és különösen a külső egyensúly – nagymértékű romlása, melynek az infláció a beceneve. Ezt az inflációs feszültséget - megint csak mérték kérdése - korlátozni lehet és kell, de elnyomni, elfojtani, sőt a visszájára fordítani, a gazdasági törvényszerűségeket figyelmen kívül hagyni nem - írja Surányi. Ha a szereplők nagy része felelőtlenül gázt ad, egy másik része pedig veszettül nyomja a féket, attól még nem nyerik vissza az uralmat a kocsi felett, hanem felborítják azt.

A jegybank felelőssége – igaz, nem egyedüli szereplőként, de kitüntetetten – nem a rövid távú dezinfláció, hanem a közép- és hosszú távú árstabilitás elősegítése. A tarthatatlan felértékelődés értelmetlenül tovább rontja a versenyképességet, további egyensúlyvesztést okoz, és növeli a jövőbeni infláció veszélyét. Vagyis a jegybanki politika éppen eredeti célját, a tartós árstabilitást nem éri el.