ÓDA A NYUGATI SZÉLHEZ
Nyugati szél, ősz sóhaja, vad, Te láthatatlan,
jössz és mintha mord varázsló űzne szellemrajt
szalad a sárga, éjszín, láz piros csoport
a pestises lombok holt népe, Te, kinek szekere
téli sutba hord sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le
aludni, mint a test, mely sírba dől, míg azúr húgod,
a tavasz szele megint kürtjébe fúj, s riad a föld
és édes bimbónyáj legel a napon,
s völgyet hegyet szín s illat lelke tölt
Vad szellem, szálló, élő mozgalom
Ki rontasz és óvsz, ó halld dalom
folyt talán köv, majd
A Nemzetközi PINAPOT üdvözöljük a mértéktartó Verlaine A lila budoárban c. verssel
Istennek hála, este lett,
mutasd meg barna testedet,
mert itt az alkalom,
amelyre várva vártam
e lila budoárban,
a sárga pamlagon.
S félig meztelenre
vetkőztél, add kezembe
kis, kurta válladat,
míg mellbimbód, szerelmem,
kemény, hegyes, eperszem,
ha ajkad rátapad.
Ingecskédet, lehúzom,
és egyre lejjebb csúszom
hasadon, köldököd
porcelán csészéjéhez,
s aztán lágyékod édes
hajában fölnyögök.
- "Még, még, még, még, még" - mondod,
mikor szétnyíló combod
nyakamba öleled.
- "Még, még, még, még" - zihálod,
ahogy elémbe tárod,
megringatod s riszálod
felborzolt öledet.
S mert rám is gondolsz néha,
finom, keskeny és léha
kezeddel, asszonyom,
áldást osztón, szerényen
oda kapsz, hol szemérmem
ágaskodik kevélyen,
mint egy vörös torony.
Kultúrest