tőzsdejátékos is nyerni. Amikor az árfolyam szinte folyamatosan
emelkedik, akkor a rövid távú tranzakciókkal is többször lehet fellendülést
kifogni, mint hullámvölgyet. Azért nem szabad elbízniuk magukat.
A legtöbb hazardőr eredményei egész biztos sokkal rosszabbak,
mint amilyenek abban az esetben lehetnének, ha a kezdetben
vásárolt papírokat évekig megtartotta volna.
Meg vagyok győződve arról, hogy a gazdaság alapvetően növekedni
akar, mert a növekedés mozgatórugója az, hogy az emberek egyre
magasabb életszínvonalra törekednek. És ha a gazdagok jóllakottan
eltunyulnak, akkor mindig jönnek mások, akik fel akarnak törni, és
gondoskodnak a további növekedésről. Ez a világ menete.
Néha azonban vannak olyan akadályok, melyek gátat vetnek ennek
a törekvésnek, és megakadályozzák abban, hogy kibontakozhasson.
Ha a spekuláns észrevesz egy ilyesfajta gátló tényezőt, vagy aggódik,
hogy ilyesmi felbukkanhat a jövőben, akkor alaposan gondoljon
át minden nagyobb részvénytranzakciót. A legjobb esetben oldalirányú
kilengéssel kell számolnia. Ilyenkor a lehető legügyesebben
kell cselekedni, és pontosan lemérni minden kis fellendülést és
hullámvölgyet, hogy időben tudjon lépni.
A gazdasági növekedés egyik lehetséges kerékkötője az elhibázott
adópolitika, amely mindenféle teljesítményre negatívan hat. Ha
például, mint egykor Svédországban, le kell adózni a jövedelem 90
százalékát, akkor az embernek egy idő után elmegy a kedve attól,
hogy bármire is vállalkozzon, hogy beruházzon, és napi tizennégy
órát szinte csak az állam számára dolgozzon. Hasonlóképpen akadályozhatják
a gazdaságot az előírások, az engedélyezési eljárások
és a túlszabályozás. De ezek általában csak egyes ágazatokban és
egyes szakmákban fordulnak elő. Németországban évekig üldözték
a géntechnológiát, ezért mára már az összes ilyen profilú vállalat áttette
a székhelyét Amerikába. A legnagyobb átok azonban a nem
megfelelő készpénzellátottság. A gazdaságot egyetlen mondattal jellemezhetjük.
Ahogy a magyar cigányprímás mondja: „Ha nincs
pénz, akkor nincs muzsika!"
Aki azonosul ezzel a nézettel, az többet tud a gazdaságról, mint a
legtanultabb közgazdász. Pénz nélkül a gazdaság nem képes a növekedésre.
80
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
81
Az aranyra épülő valutarendszer, az úgynevezett aranystandard
évtizedekig akadályozta a megfelelő készpénzellátottságot. Akkoriban
a gazdaság igen vontatottan fejlődött. Elég gyakran írtam az
aranystandard rendszeréről, vehemensen tiltakozva ellene. Mivel
az aranystandard megszüntetése a világbéke mellett a második oka
annak, hogy miért voltam az utóbbi években optimista és miért vagyok
az a jövőre nézve is, és mivel sajnos mindig vannak olyan politikusok
és közgazdászok, akik minél jobban ingadoznak a devizaárfolyamok,
annál hevesebben követelik az aranystandard újbóli
bevezetését, még egyszer el szeretném magyarázni, hogy miről is
van szó, és miért volt ez olyan káros az egész világra nézve. Az
aranystandardot olyan ostobaságnak tartom, hogy a „Mi a véleménye
az aranystandardról?" kérdéssel szoktam tesztelni, mennyire
ismerik ki magukat a gazdaságban a közgazdászok és egyéb
szakemberek.
Az aranystandard állítólag olyan valutamechanizmus, mely kiegyenlíti
a gazdasági keresletet és kínálatot, mégpedig mind nemzeti,
mind nemzetközi szinten. A követendő cél - hívei szerint - az,
hogy a fizetési mérlegeket aranyban szabályozzák, és ez majd a devizák
rögzített paritását eredményezi.
A dolog pontosabban így néz ki: minden egyes valuta értékét
aranyban határozzák meg. Például egy dollár x gramm aranynak felel
meg. A jegybanknak előírják, hogy a mindenkor forgalomban
lévő pénz arányában mekkora aranytartalékkal kell rendelkeznie.
Köteles meghatározott áron - a vételi és az eladási árfolyam közötti
kis árréssel - saját valutáját arany ellenében felvásárolni, vagy fordítva,
aranyat vásárolni és a saját valutáját adni érte. Ha bármely valutát
külföldön nagyobb mennyiségben vételre ajánlanak, azért,
mert az adott ország kereskedelmi vagy fizetési mérlege hiányt mutat,
akkor a jegybank köteles a valutájában jelentkező túlkínálatot
arany ellenében felvásárolni a piacról. Hogy a fennálló deficit kiegyenlítődjön,
és a saját aranytartalékok ne emésztődjenek fel, a
jegybanknak növelnie kell a tőkeimportot. Ezt a kamatok emelésével
és a költségek leszorításával, a hitelek csökkentésével, illetve az
adók növelésével éri el. Egyszóval radikális deflációs politikát követ.
A gazdaságra nézve ez szörnyű következményekkel jár. A pénzt
kiveszik mind a fogyasztók, mind a vállalkozások zsebéből, a kereslet visszaesik, a munkanélküliség nő - és mindez csak azért, hogy az
aranytartalékot szinten lehessen tartani.
Fordított esetben azonban, ha az adott ország kereskedelmi mérlege
többletet mutat, akkor növekszik a valuta iránti kereslet, és a
jegybank aranytartalékait valuta ellenében ismét feltöltik. A kamatokat
és az adókat csökkenteni lehet, újra pénz áramlik a gazdaságba,
az növekedésnek indul, és a munkanélküliség is csökken. Ez tehát
az aranystandard, melynek állítólag az a feladata, hogy az állam
pénzügyeit rendbe hozza. Hát ennyit a száraz elméletről.
A valóságban az aranystandard soha nem működött, és soha nem
is fog. Nincs olyan kormány, amely valaha is hajlandó lenne ilyen
szélsőséges deflációs politikát folytatni, mint ahogy azt az aranystandard
rendszere megkövetelné. Olyan negatív társadalmi következményekkel
járna, hogy a mindenkori kormány a legközelebbi
választásokon alulmaradna, és joggal.
Néhány évvel ezelőtt vitát folytattam erről Jacques Rueff-fel (De
Gaulle tábornok valutaszakértőjével). Annyira belebolondult az
aranystandardba, hogy ha róla beszéltek, legtöbbször az „Aranystandard
úr" gúnynéven emlegették. Egy televíziós vita során, ahol
egymással szemben foglaltunk helyet, az aranyat független uralkodónak
nevezte, aki a világgazdaság rendje fölött őrködik. „De hol
van az uralkodó hadserege, amely arra kényszerítheti a kormányt,
hogy végrehajtsa a radikális deflációt?" - tettem fel a provokatív
kérdést.
1932-ben Rueff a Sorbonne-on tartott egyik előadása során az
aranystandard rendszerét dicsőítette. A legnevetségesebb az a példája
volt, mellyel a rendszer gyakorlati sikereit akarta bizonyítani.
Példaként azt a deflációs politikát hozta fel, melyet a weimari köztársaságban
a Brüning/Luther-kormány gyakorolt. A súlyos gazdasági
válság ellenére növelték az aranytartalékokat, jelentette ki tiszteletteljes
csodálattal. Ma már tudjuk, mennyire volt sikeres ez a politika.
Hitler egy évvel később magához ragadta a hatalmat.
Ha továbbszőjük ezt a gondolatot, kínos dolgokra bukkanunk.
Lehet, hogy Hitler soha nem jutott volna hatalomra, soha nem jött
volna létre a Harmadik Birodalom, a második világháború és a
holokauszt, ha nem lett volna az aranystandard. Ugyanis amint átmenetileg
csillapodott a gazdasági válság, amely Németországot ak-
82
A HOSSZÚ TAVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
koriban sújtotta, azonnal csökkent az NSDAP szavazótábora is.
A gazdasági helyzet és a választási eredmények között fennálló
Összefüggést nem lehet vitatni. Mindig akkor töt ki forradalom, ha
ja emberek sora rosszul megy.
Rueff később a világsajtóban még jobban blamálta magát. Cikksorozatában
a világgazdaság összeomlásától óvott, amely bekövetkezik,
amennyiben nem térünk vissza azonnal a klasszikus aranystandardhoz
(ez a dollár százszázalékos aranyfedezetét jelenti).
Mint tudjuk, intelmeit nem szívlelték meg, jelenleg mégis jobb a világgazdaság
helyzete, mint bármikor korábban.
Egyébként az infláció leküzdéséhez nincs szükség az aranystandard
rendszerére. Nem az a lényeg, hogy van-e a valutáknak aranyfedezete
vagy hogy szabadon lebegnek, hanem a hatalom és a bizalom a döntő,
amelyet az adott demokratikus országban a kormány élvez. Ezt bizonyítja
az a deflációs politika, melyet Ronald Reagan röviddel hatalomrakerülése
után kezdett gyakorolni. Először is radikálisan megemelte a
kamatokat, még jobban kiélezve ezzel azt a gazdasági válságot, melyet
még Cartertől örökölt, azután pedig az infláció sikeres leküzdését követően
olcsó pénzzel beindította a gazdaságot.
És fordítva sem működött soha az aranystandard. Így például
olyan országoknak, mint a Német Szövetségi Köztársaság és Svájc,
melyek valutája a felértékelődés folyamatos nyomása alatt állt, nem
lett volna szabad interveniálnia a pénzpiacon, hogy a pénzük iránti
keresletet kielégítsék. Ennek magasabb aranyimport és felfújt pénzmennyiség
lett volna a következménye - mely állapot a Bundesbanknak
nemigen volt valaha is az ínyére. Ehelyett ezek az országok
felértékelték a valutájukat, és közben egy ideig negatív kamatokat
fizettek a bankbetétekre.
De hogy érdemelné meg ez a rendszer a nevét, ha az érintettek
nem tartják magukat a szabályokhoz? Ha állandó a le- és felértékelés,
akkor már nyugodtan akár lebegtethetik is a valutákat.
Ez az egész a ravasz és tapasztalt Grün szavaira emlékeztet, amikor
a kávéházban ülve bejelenti barátainak, hogy nagyon kedvező
áron sikerült egy hajórakomány búzát vennie.
Jogilag is rendben van a szerződés?" - kérdezik a kollégák. „Minek
az? - válaszol Grün. - Ha nő a búza ára, akkor úgysem szállítanak.
Ha csökken, akkor meg én nem veszem átAz aranystandard a második világháború óta nem működik. Korunk
nagy problémáinak megoldása úgyis meghaladná az erejét.
Kudarca egy téves feltételezésre vezethető vissza. A rendszer hívei
azt képzelik, hogy egy valuta minősége az aranytartaléktól függ,
melyet Őrzője, vagyis a jegybank a pincében tárol. Ez teljes képtelenség.
Egy valuta erős vagy gyenge volta elsősorban az adott ország
gazdasági erejétől, másodsorban az állam pénzügyi vezetésétől függ.
Valahogy úgy, mint ahogy az egészséges testnek egy nátha nem árthat,
de a beteges embert még a legkitűnőbb orvosi kezelés sem varázsolhatja
makkegészségessé. Az arany akkor áramlik be egy országba,
ha az emberek szorgalmasak, és az erények győzedelmeskednek.
Amennyiben a negatív tulajdonságok kerekednek felül, a világ
összes aranya sem elég a fizetőeszközük megmentéséhez.
A Deutsche Bundesbank, melyet az elmúlt években épp eleget
kritizáltam - de ez nem mindig volt így nulla aranyfedezettel kezdett,
és a márkának mégis sikerült néhány év alatt a világ egyik legstabilabb
valutájának a státuszát elérnie.
De Gaulle kormánya 1968-ig gigantikus méretű aranytartalékot
halmozott fel a Banque de France-ban, mely aztán az akkori
politikai válság alatt tizennégy napon belül úgy olvadt el, mint
vaj a napon.
A legzseniálisabb definíciót Bismarck hercegnek sikerült megfogalmaznia,
bár - vagy talán éppen azért - nem volt gazdasági szakértő.
„Az aranytartalék olyan, mint amikor két ember takarózik egy
takaróval, és mindkettő megpróbálja a takarót magára húzni."
Az aranystandard bevezetése mai körülmények között még lehetetlenebb,
mint korábban. A devizaáramlat oly hatalmasra duzzadt,
hogy a rendszer még tehetetlenebb lenne, mint bármikor korábban.
A XIX. században bizonyos mértékig még működött. De össze lehet
hasonlítani az előző évszázad gazdasági rendjét a maival? Egy a zenéből
vett példa jut eszembe. Amikor a gyermek zongorázni tanul,
ott áll előtte a metronóm, hogy a tiktak segítse ütemben tartani a játékát.
Egy nagyzenekari mű előadásához (mondjuk, Gustav Mahler
Nyolcadik szimfóniájához) azonban már egy zseniális karmester
szükségeltetik, a metronóm ott nem elég.
A jelenlegi gazdasági rendszernek - mintegy a pénzügyi piacok
karmestereiként - jó jegybanki vezetőkre van szüksége, nem pedig
84
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
az aranystandardra. Alan Greenspan, az USA jegybankjának, a
Federal Reserve Banknak az elnöke nagyon jó karmester. Pénzt bocsát
a gazdaság rendelkezésére, ha erre szükség van, és csökkenti a
mennyiséget, ha túl sok pénz van forgalomban. Mint ahogy a Bibliában
áll: „Az Úr adta, az Úr elvette."
A Deutsche Bundesbank, egészen addig, amíg az Európai Központi
Bank a helyére nem lépett, a valutarendszer miatt ránehezedő
nyomás nélkül is deflációs politikát képviselt, amely megakadályozta,
hogy az újraegyesítés után megvalósuljon a második német gazdasági
csoda. Stabilitás, stabilitás és harmadszor is stabilitás - hangzott
a mottója, célul pedig a nullaszázalékos inflációt tűzte ki. Az
amerikai dollár évek óta alulértékelt a márkával szemben. Így a
nyersanyagimport egyre olcsóbb lett, végül is a jegybank ezt akarta
elérni. Egy olyan országban, amely termékeinek negyven százalékát
exportálja, és folyamatosan többletet mutat a kereskedelmi mérlege,
az effajta politika munkahelyek százezreit semmisíti meg. A versenyhelyzet
miatt szüntelenül növekvő nyomás alatt a vállalatok folyamatosan
racionalizáló intézkedésekre kényszerülnek, vagy arra,
hogy külföldre helyezzék át a termelést, ahogy azt sok német cég
már meg is tette.
A stabilitás öncélúvá vált, de a stabilitás nem lehet követendő
életcél. Életcél csak a béke és a jólét lehet. Csak így lehet megakadályozni
a bal- és jobboldali politikai szélsőségesek és populista szédelgők
térnyerését. A legfontosabb cél a politikai stabilitás legyen,
és ne a pénzügyi stabilitás. Ahogy Helmut Schmidt is igen helyesen
fogalmazott: „Inkább legyen ötszázalékos infláció, mint ötszázalékos
munkanélküliség!" Egy kismértékű infláció nem árt a gazdaságnak-
Ferenc József császár egyszer a magyar vidéken utazgatott, és
megkérdezte az egyik polgármestert: „Na, milyen volt idén a termés?"
A jóember így válaszolt: „Nagyon jó, Felség, de egy csepp
uzsora nélkül nem is tudnánk élni..." Így van ez a csepp inflációval
is: hiányában a gazdaság nem tud növekedni.
Ráadásul az abszolút stabilitás csak illúzió. Az energia-, a nyersanyag-
és az élelmiszerárak, de még a munkaerőpiac is folyamatos
változásnak van kitéve. Számos árucikk árának alakulása a természettől
függ: egyszer elfagy a narancstermés, máskor a kávétermést
emészti el a hőség, és így tovább. Az áruk és a javak ára a szabad gazdaságban folyamatosan emelkedik és csökken. Az események és a
közönség pszichológiai reakciója is hat rájuk. Hogy lehet ebben a
környezetben teljes körű stabilitást elérni?
Egy ilyesfajta politika katasztrofális következményekkel járna.
Majdnem tíz éve a munkanélküliség aránya mintegy tíz százalék.
A pénzmennyiség bővülése túl csekély ahhoz, hogy föllendítse a
gazdaságot. Visszafogták a fogyasztást és a beruházásokat, mert a
kisbefektetőket és a beruházókat arra szocializálták, hogy szent
márkájukat istenítsék. A Bundesbank pénzpolitikáját évek óta
gyanakvással szemlélik Franciaországban és más európai országokban
is. A márkának az európai valutarendszerben betöltött
horgonyfunkciója miatt azonban mégis arra kényszerültek, hogy
elfogadják a Bundesbank kamatpolitikai lépéseit. Az euró bevezetésével
a franciákat elsősorban egy cél vezérelte: a Bundesbank
trónfosztása. Az Európai Központi Bank elnöki posztjáért egy évvel
ezelőtt folyó vita ezt még nyilvánvalóbbá tette. Jacques
Chirac minden erővel megpróbálta keresztülvinni, hogy a francia
jelölt, Jean-Claude Trichet legyen a befutó. Végül kudarcot vallott
az Európai Unió stabilitáshíves miatt, akik a maastrichti
szerződéssel és a stabilitás abban lefektetett kritériumaival is
győzelmet arattak. Ez a szerződés akadályozza a konjunktúrát,
mert arra kényszeríti a tagországokat, hogy deflációs politikát
folytassanak.
A következő években megmutatkozik, hogy az Európai Központi
Bank olyan okos pénzpolitikát fog-e képviselni, mint a
Federal Reserve Amerikában, vagy ugyanolyan mániákusan stabilitáspárti
lesz, mint a Bundesbank. Nem merek jóslatokba bocsátkozni,
de remélem, hogy a franciák és az olaszok latba vetik a hatalmukat
annak érdekében, hogy beinduljon a gazdaság. Az EKB
berkeiben dúló belviszály kimenetelétől függ majd Európa gazdasági
fejlődése is. Ha a stabilitáspártiak győznek, akkor nem számíthatunk
gazdasági növekedésre, és a munkanélküliség felszámolására
sem. A recessziót csak úgy lehet megakadályozni, ha Amerika
továbbra is az eddigiekhez hasonlóan mozdonyként húzza a világkonjunktúrát.
Az európai konszernek között valószínűleg csak a
nemzetközi piacokon jelen lévőknek van esélye, a kisebb, csak a
hazai piacon tevékenykedő vállalatoknak ellenben nincs. Ha az
86
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
EKB mégis visszatalál ahhoz a politikához, amely nem csak a pénzmennyiséget,
hanem a gazdaságot is szem előtt tartja, akkor látok
esélyt a konjunktúrára. Akkor elhárulna minden akadály az útból,
és a tőzsdék - a már most is meglehetősen magas árfolyamszint ellenére
- hosszú távon tovább emelkednének.
rollotomasi
Jelzés a moderátornak
(#517159) Re: beteges PARANOIA
Értékelés: 0
előzmény (#517142: Mad_Max) | válasz erre | Ma, 12:42
tőzsdejátékos is nyerni. Amikor az árfolyam szinte folyamatosan
emelkedik, akkor a rövid távú tranzakciókkal is többször lehet fellendülést
kifogni, mint hullámvölgyet. Azért nem szabad elbízniuk magukat.
A legtöbb hazardőr eredményei egész biztos sokkal rosszabbak,
mint amilyenek abban az esetben lehetnének, ha a kezdetben
vásárolt papírokat évekig megtartotta volna.
Meg vagyok győződve arról, hogy a gazdaság alapvetően növekedni
akar, mert a növekedés mozgatórugója az, hogy az emberek egyre
magasabb életszínvonalra törekednek. És ha a gazdagok jóllakottan
eltunyulnak, akkor mindig jönnek mások, akik fel akarnak törni, és
gondoskodnak a további növekedésről. Ez a világ menete.
Néha azonban vannak olyan akadályok, melyek gátat vetnek ennek
a törekvésnek, és megakadályozzák abban, hogy kibontakozhasson.
Ha a spekuláns észrevesz egy ilyesfajta gátló tényezőt, vagy aggódik,
hogy ilyesmi felbukkanhat a jövőben, akkor alaposan gondoljon
át minden nagyobb részvénytranzakciót. A legjobb esetben oldalirányú
kilengéssel kell számolnia. Ilyenkor a lehető legügyesebben
kell cselekedni, és pontosan lemérni minden kis fellendülést és
hullámvölgyet, hogy időben tudjon lépni.
A gazdasági növekedés egyik lehetséges kerékkötője az elhibázott
adópolitika, amely mindenféle teljesítményre negatívan hat. Ha
például, mint egykor Svédországban, le kell adózni a jövedelem 90
százalékát, akkor az embernek egy idő után elmegy a kedve attól,
hogy bármire is vállalkozzon, hogy beruházzon, és napi tizennégy
órát szinte csak az állam számára dolgozzon. Hasonlóképpen akadályozhatják
a gazdaságot az előírások, az engedélyezési eljárások
és a túlszabályozás. De ezek általában csak egyes ágazatokban és
egyes szakmákban fordulnak elő. Németországban évekig üldözték
a géntechnológiát, ezért mára már az összes ilyen profilú vállalat áttette
a székhelyét Amerikába. A legnagyobb átok azonban a nem
megfelelő készpénzellátottság. A gazdaságot egyetlen mondattal jellemezhetjük.
Ahogy a magyar cigányprímás mondja: „Ha nincs
pénz, akkor nincs muzsika!"
Aki azonosul ezzel a nézettel, az többet tud a gazdaságról, mint a
legtanultabb közgazdász. Pénz nélkül a gazdaság nem képes a növekedésre.
80
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
81
Az aranyra épülő valutarendszer, az úgynevezett aranystandard
évtizedekig akadályozta a megfelelő készpénzellátottságot. Akkoriban
a gazdaság igen vontatottan fejlődött. Elég gyakran írtam az
aranystandard rendszeréről, vehemensen tiltakozva ellene. Mivel
az aranystandard megszüntetése a világbéke mellett a második oka
annak, hogy miért voltam az utóbbi években optimista és miért vagyok
az a jövőre nézve is, és mivel sajnos mindig vannak olyan politikusok
és közgazdászok, akik minél jobban ingadoznak a devizaárfolyamok,
annál hevesebben követelik az aranystandard újbóli
bevezetését, még egyszer el szeretném magyarázni, hogy miről is
van szó, és miért volt ez olyan káros az egész világra nézve. Az
aranystandardot olyan ostobaságnak tartom, hogy a „Mi a véleménye
az aranystandardról?" kérdéssel szoktam tesztelni, mennyire
ismerik ki magukat a gazdaságban a közgazdászok és egyéb
szakemberek.
Az aranystandard állítólag olyan valutamechanizmus, mely kiegyenlíti
a gazdasági keresletet és kínálatot, mégpedig mind nemzeti,
mind nemzetközi szinten. A követendő cél - hívei szerint - az,
hogy a fizetési mérlegeket aranyban szabályozzák, és ez majd a devizák
rögzített paritását eredményezi.
A dolog pontosabban így néz ki: minden egyes valuta értékét
aranyban határozzák meg. Például egy dollár x gramm aranynak felel
meg. A jegybanknak előírják, hogy a mindenkor forgalomban
lévő pénz arányában mekkora aranytartalékkal kell rendelkeznie.
Köteles meghatározott áron - a vételi és az eladási árfolyam közötti
kis árréssel - saját valutáját arany ellenében felvásárolni, vagy fordítva,
aranyat vásárolni és a saját valutáját adni érte. Ha bármely valutát
külföldön nagyobb mennyiségben vételre ajánlanak, azért,
mert az adott ország kereskedelmi vagy fizetési mérlege hiányt mutat,
akkor a jegybank köteles a valutájában jelentkező túlkínálatot
arany ellenében felvásárolni a piacról. Hogy a fennálló deficit kiegyenlítődjön,
és a saját aranytartalékok ne emésztődjenek fel, a
jegybanknak növelnie kell a tőkeimportot. Ezt a kamatok emelésével
és a költségek leszorításával, a hitelek csökkentésével, illetve az
adók növelésével éri el. Egyszóval radikális deflációs politikát követ.
A gazdaságra nézve ez szörnyű következményekkel jár. A pénzt
kiveszik mind a fogyasztók, mind a vállalkozások zsebéből, a kereslet visszaesik, a munkanélküliség nő - és mindez csak azért, hogy az
aranytartalékot szinten lehessen tartani.
Fordított esetben azonban, ha az adott ország kereskedelmi mérlege
többletet mutat, akkor növekszik a valuta iránti kereslet, és a
jegybank aranytartalékait valuta ellenében ismét feltöltik. A kamatokat
és az adókat csökkenteni lehet, újra pénz áramlik a gazdaságba,
az növekedésnek indul, és a munkanélküliség is csökken. Ez tehát
az aranystandard, melynek állítólag az a feladata, hogy az állam
pénzügyeit rendbe hozza. Hát ennyit a száraz elméletről.
A valóságban az aranystandard soha nem működött, és soha nem
is fog. Nincs olyan kormány, amely valaha is hajlandó lenne ilyen
szélsőséges deflációs politikát folytatni, mint ahogy azt az aranystandard
rendszere megkövetelné. Olyan negatív társadalmi következményekkel
járna, hogy a mindenkori kormány a legközelebbi
választásokon alulmaradna, és joggal.
Néhány évvel ezelőtt vitát folytattam erről Jacques Rueff-fel (De
Gaulle tábornok valutaszakértőjével). Annyira belebolondult az
aranystandardba, hogy ha róla beszéltek, legtöbbször az „Aranystandard
úr" gúnynéven emlegették. Egy televíziós vita során, ahol
egymással szemben foglaltunk helyet, az aranyat független uralkodónak
nevezte, aki a világgazdaság rendje fölött őrködik. „De hol
van az uralkodó hadserege, amely arra kényszerítheti a kormányt,
hogy végrehajtsa a radikális deflációt?" - tettem fel a provokatív
kérdést.
1932-ben Rueff a Sorbonne-on tartott egyik előadása során az
aranystandard rendszerét dicsőítette. A legnevetségesebb az a példája
volt, mellyel a rendszer gyakorlati sikereit akarta bizonyítani.
Példaként azt a deflációs politikát hozta fel, melyet a weimari köztársaságban
a Brüning/Luther-kormány gyakorolt. A súlyos gazdasági
válság ellenére növelték az aranytartalékokat, jelentette ki tiszteletteljes
csodálattal. Ma már tudjuk, mennyire volt sikeres ez a politika.
Hitler egy évvel később magához ragadta a hatalmat.
Ha továbbszőjük ezt a gondolatot, kínos dolgokra bukkanunk.
Lehet, hogy Hitler soha nem jutott volna hatalomra, soha nem jött
volna létre a Harmadik Birodalom, a második világháború és a
holokauszt, ha nem lett volna az aranystandard. Ugyanis amint átmenetileg
csillapodott a gazdasági válság, amely Németországot ak-
82
A HOSSZÚ TAVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
koriban sújtotta, azonnal csökkent az NSDAP szavazótábora is.
A gazdasági helyzet és a választási eredmények között fennálló
Összefüggést nem lehet vitatni. Mindig akkor töt ki forradalom, ha
ja emberek sora rosszul megy.
Rueff később a világsajtóban még jobban blamálta magát. Cikksorozatában
a világgazdaság összeomlásától óvott, amely bekövetkezik,
amennyiben nem térünk vissza azonnal a klasszikus aranystandardhoz
(ez a dollár százszázalékos aranyfedezetét jelenti).
Mint tudjuk, intelmeit nem szívlelték meg, jelenleg mégis jobb a világgazdaság
helyzete, mint bármikor korábban.
Egyébként az infláció leküzdéséhez nincs szükség az aranystandard
rendszerére. Nem az a lényeg, hogy van-e a valutáknak aranyfedezete
vagy hogy szabadon lebegnek, hanem a hatalom és a bizalom a döntő,
amelyet az adott demokratikus országban a kormány élvez. Ezt bizonyítja
az a deflációs politika, melyet Ronald Reagan röviddel hatalomrakerülése
után kezdett gyakorolni. Először is radikálisan megemelte a
kamatokat, még jobban kiélezve ezzel azt a gazdasági válságot, melyet
még Cartertől örökölt, azután pedig az infláció sikeres leküzdését követően
olcsó pénzzel beindította a gazdaságot.
És fordítva sem működött soha az aranystandard. Így például
olyan országoknak, mint a Német Szövetségi Köztársaság és Svájc,
melyek valutája a felértékelődés folyamatos nyomása alatt állt, nem
lett volna szabad interveniálnia a pénzpiacon, hogy a pénzük iránti
keresletet kielégítsék. Ennek magasabb aranyimport és felfújt pénzmennyiség
lett volna a következménye - mely állapot a Bundesbanknak
nemigen volt valaha is az ínyére. Ehelyett ezek az országok
felértékelték a valutájukat, és közben egy ideig negatív kamatokat
fizettek a bankbetétekre.
De hogy érdemelné meg ez a rendszer a nevét, ha az érintettek
nem tartják magukat a szabályokhoz? Ha állandó a le- és felértékelés,
akkor már nyugodtan akár lebegtethetik is a valutákat.
Ez az egész a ravasz és tapasztalt Grün szavaira emlékeztet, amikor
a kávéházban ülve bejelenti barátainak, hogy nagyon kedvező
áron sikerült egy hajórakomány búzát vennie.
Jogilag is rendben van a szerződés?" - kérdezik a kollégák. „Minek
az? - válaszol Grün. - Ha nő a búza ára, akkor úgysem szállítanak.
Ha csökken, akkor meg én nem veszem átAz aranystandard a második világháború óta nem működik. Korunk
nagy problémáinak megoldása úgyis meghaladná az erejét.
Kudarca egy téves feltételezésre vezethető vissza. A rendszer hívei
azt képzelik, hogy egy valuta minősége az aranytartaléktól függ,
melyet Őrzője, vagyis a jegybank a pincében tárol. Ez teljes képtelenség.
Egy valuta erős vagy gyenge volta elsősorban az adott ország
gazdasági erejétől, másodsorban az állam pénzügyi vezetésétől függ.
Valahogy úgy, mint ahogy az egészséges testnek egy nátha nem árthat,
de a beteges embert még a legkitűnőbb orvosi kezelés sem varázsolhatja
makkegészségessé. Az arany akkor áramlik be egy országba,
ha az emberek szorgalmasak, és az erények győzedelmeskednek.
Amennyiben a negatív tulajdonságok kerekednek felül, a világ
összes aranya sem elég a fizetőeszközük megmentéséhez.
A Deutsche Bundesbank, melyet az elmúlt években épp eleget
kritizáltam - de ez nem mindig volt így nulla aranyfedezettel kezdett,
és a márkának mégis sikerült néhány év alatt a világ egyik legstabilabb
valutájának a státuszát elérnie.
De Gaulle kormánya 1968-ig gigantikus méretű aranytartalékot
halmozott fel a Banque de France-ban, mely aztán az akkori
politikai válság alatt tizennégy napon belül úgy olvadt el, mint
vaj a napon.
A legzseniálisabb definíciót Bismarck hercegnek sikerült megfogalmaznia,
bár - vagy talán éppen azért - nem volt gazdasági szakértő.
„Az aranytartalék olyan, mint amikor két ember takarózik egy
takaróval, és mindkettő megpróbálja a takarót magára húzni."
Az aranystandard bevezetése mai körülmények között még lehetetlenebb,
mint korábban. A devizaáramlat oly hatalmasra duzzadt,
hogy a rendszer még tehetetlenebb lenne, mint bármikor korábban.
A XIX. században bizonyos mértékig még működött. De össze lehet
hasonlítani az előző évszázad gazdasági rendjét a maival? Egy a zenéből
vett példa jut eszembe. Amikor a gyermek zongorázni tanul,
ott áll előtte a metronóm, hogy a tiktak segítse ütemben tartani a játékát.
Egy nagyzenekari mű előadásához (mondjuk, Gustav Mahler
Nyolcadik szimfóniájához) azonban már egy zseniális karmester
szükségeltetik, a metronóm ott nem elég.
A jelenlegi gazdasági rendszernek - mintegy a pénzügyi piacok
karmestereiként - jó jegybanki vezetőkre van szüksége, nem pedig
84
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
az aranystandardra. Alan Greenspan, az USA jegybankjának, a
Federal Reserve Banknak az elnöke nagyon jó karmester. Pénzt bocsát
a gazdaság rendelkezésére, ha erre szükség van, és csökkenti a
mennyiséget, ha túl sok pénz van forgalomban. Mint ahogy a Bibliában
áll: „Az Úr adta, az Úr elvette."
A Deutsche Bundesbank, egészen addig, amíg az Európai Központi
Bank a helyére nem lépett, a valutarendszer miatt ránehezedő
nyomás nélkül is deflációs politikát képviselt, amely megakadályozta,
hogy az újraegyesítés után megvalósuljon a második német gazdasági
csoda. Stabilitás, stabilitás és harmadszor is stabilitás - hangzott
a mottója, célul pedig a nullaszázalékos inflációt tűzte ki. Az
amerikai dollár évek óta alulértékelt a márkával szemben. Így a
nyersanyagimport egyre olcsóbb lett, végül is a jegybank ezt akarta
elérni. Egy olyan országban, amely termékeinek negyven százalékát
exportálja, és folyamatosan többletet mutat a kereskedelmi mérlege,
az effajta politika munkahelyek százezreit semmisíti meg. A versenyhelyzet
miatt szüntelenül növekvő nyomás alatt a vállalatok folyamatosan
racionalizáló intézkedésekre kényszerülnek, vagy arra,
hogy külföldre helyezzék át a termelést, ahogy azt sok német cég
már meg is tette.
A stabilitás öncélúvá vált, de a stabilitás nem lehet követendő
életcél. Életcél csak a béke és a jólét lehet. Csak így lehet megakadályozni
a bal- és jobboldali politikai szélsőségesek és populista szédelgők
térnyerését. A legfontosabb cél a politikai stabilitás legyen,
és ne a pénzügyi stabilitás. Ahogy Helmut Schmidt is igen helyesen
fogalmazott: „Inkább legyen ötszázalékos infláció, mint ötszázalékos
munkanélküliség!" Egy kismértékű infláció nem árt a gazdaságnak-
Ferenc József császár egyszer a magyar vidéken utazgatott, és
megkérdezte az egyik polgármestert: „Na, milyen volt idén a termés?"
A jóember így válaszolt: „Nagyon jó, Felség, de egy csepp
uzsora nélkül nem is tudnánk élni..." Így van ez a csepp inflációval
is: hiányában a gazdaság nem tud növekedni.
Ráadásul az abszolút stabilitás csak illúzió. Az energia-, a nyersanyag-
és az élelmiszerárak, de még a munkaerőpiac is folyamatos
változásnak van kitéve. Számos árucikk árának alakulása a természettől
függ: egyszer elfagy a narancstermés, máskor a kávétermést
emészti el a hőség, és így tovább. Az áruk és a javak ára a szabad gazdaságban folyamatosan emelkedik és csökken. Az események és a
közönség pszichológiai reakciója is hat rájuk. Hogy lehet ebben a
környezetben teljes körű stabilitást elérni?
Egy ilyesfajta politika katasztrofális következményekkel járna.
Majdnem tíz éve a munkanélküliség aránya mintegy tíz százalék.
A pénzmennyiség bővülése túl csekély ahhoz, hogy föllendítse a
gazdaságot. Visszafogták a fogyasztást és a beruházásokat, mert a
kisbefektetőket és a beruházókat arra szocializálták, hogy szent
márkájukat istenítsék. A Bundesbank pénzpolitikáját évek óta
gyanakvással szemlélik Franciaországban és más európai országokban
is. A márkának az európai valutarendszerben betöltött
horgonyfunkciója miatt azonban mégis arra kényszerültek, hogy
elfogadják a Bundesbank kamatpolitikai lépéseit. Az euró bevezetésével
a franciákat elsősorban egy cél vezérelte: a Bundesbank
trónfosztása. Az Európai Központi Bank elnöki posztjáért egy évvel
ezelőtt folyó vita ezt még nyilvánvalóbbá tette. Jacques
Chirac minden erővel megpróbálta keresztülvinni, hogy a francia
jelölt, Jean-Claude Trichet legyen a befutó. Végül kudarcot vallott
az Európai Unió stabilitáshíves miatt, akik a maastrichti
szerződéssel és a stabilitás abban lefektetett kritériumaival is
győzelmet arattak. Ez a szerződés akadályozza a konjunktúrát,
mert arra kényszeríti a tagországokat, hogy deflációs politikát
folytassanak.
A következő években megmutatkozik, hogy az Európai Központi
Bank olyan okos pénzpolitikát fog-e képviselni, mint a
Federal Reserve Amerikában, vagy ugyanolyan mániákusan stabilitáspárti
lesz, mint a Bundesbank. Nem merek jóslatokba bocsátkozni,
de remélem, hogy a franciák és az olaszok latba vetik a hatalmukat
annak érdekében, hogy beinduljon a gazdaság. Az EKB
berkeiben dúló belviszály kimenetelétől függ majd Európa gazdasági
fejlődése is. Ha a stabilitáspártiak győznek, akkor nem számíthatunk
gazdasági növekedésre, és a munkanélküliség felszámolására
sem. A recessziót csak úgy lehet megakadályozni, ha Amerika
továbbra is az eddigiekhez hasonlóan mozdonyként húzza a világkonjunktúrát.
Az európai konszernek között valószínűleg csak a
nemzetközi piacokon jelen lévőknek van esélye, a kisebb, csak a
hazai piacon tevékenykedő vállalatoknak ellenben nincs. Ha az
86
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
EKB mégis visszatalál ahhoz a politikához, amely nem csak a pénzmennyiséget,
hanem a gazdaságot is szem előtt tartja, akkor látok
esélyt a konjunktúrára. Akkor elhárulna minden akadály az útból,
és a tőzsdék - a már most is meglehetősen magas árfolyamszint ellenére
- hosszú távon tovább emelkednének.
rollotomasi
Jelzés a moderátornak
(#517157) Re: beteges PARANOIA
Értékelés: 0
előzmény (#517142: Mad_Max) | válasz erre | Ma, 12:42
tőzsdejátékos is nyerni. Amikor az árfolyam szinte folyamatosan
emelkedik, akkor a rövid távú tranzakciókkal is többször lehet fellendülést
kifogni, mint hullámvölgyet. Azért nem szabad elbízniuk magukat.
A legtöbb hazardőr eredményei egész biztos sokkal rosszabbak,
mint amilyenek abban az esetben lehetnének, ha a kezdetben
vásárolt papírokat évekig megtartotta volna.
Meg vagyok győződve arról, hogy a gazdaság alapvetően növekedni
akar, mert a növekedés mozgatórugója az, hogy az emberek egyre
magasabb életszínvonalra törekednek. És ha a gazdagok jóllakottan
eltunyulnak, akkor mindig jönnek mások, akik fel akarnak törni, és
gondoskodnak a további növekedésről. Ez a világ menete.
Néha azonban vannak olyan akadályok, melyek gátat vetnek ennek
a törekvésnek, és megakadályozzák abban, hogy kibontakozhasson.
Ha a spekuláns észrevesz egy ilyesfajta gátló tényezőt, vagy aggódik,
hogy ilyesmi felbukkanhat a jövőben, akkor alaposan gondoljon
át minden nagyobb részvénytranzakciót. A legjobb esetben oldalirányú
kilengéssel kell számolnia. Ilyenkor a lehető legügyesebben
kell cselekedni, és pontosan lemérni minden kis fellendülést és
hullámvölgyet, hogy időben tudjon lépni.
A gazdasági növekedés egyik lehetséges kerékkötője az elhibázott
adópolitika, amely mindenféle teljesítményre negatívan hat. Ha
például, mint egykor Svédországban, le kell adózni a jövedelem 90
százalékát, akkor az embernek egy idő után elmegy a kedve attól,
hogy bármire is vállalkozzon, hogy beruházzon, és napi tizennégy
órát szinte csak az állam számára dolgozzon. Hasonlóképpen akadályozhatják
a gazdaságot az előírások, az engedélyezési eljárások
és a túlszabályozás. De ezek általában csak egyes ágazatokban és
egyes szakmákban fordulnak elő. Németországban évekig üldözték
a géntechnológiát, ezért mára már az összes ilyen profilú vállalat áttette
a székhelyét Amerikába. A legnagyobb átok azonban a nem
megfelelő készpénzellátottság. A gazdaságot egyetlen mondattal jellemezhetjük.
Ahogy a magyar cigányprímás mondja: „Ha nincs
pénz, akkor nincs muzsika!"
Aki azonosul ezzel a nézettel, az többet tud a gazdaságról, mint a
legtanultabb közgazdász. Pénz nélkül a gazdaság nem képes a növekedésre.
80
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
81
Az aranyra épülő valutarendszer, az úgynevezett aranystandard
évtizedekig akadályozta a megfelelő készpénzellátottságot. Akkoriban
a gazdaság igen vontatottan fejlődött. Elég gyakran írtam az
aranystandard rendszeréről, vehemensen tiltakozva ellene. Mivel
az aranystandard megszüntetése a világbéke mellett a második oka
annak, hogy miért voltam az utóbbi években optimista és miért vagyok
az a jövőre nézve is, és mivel sajnos mindig vannak olyan politikusok
és közgazdászok, akik minél jobban ingadoznak a devizaárfolyamok,
annál hevesebben követelik az aranystandard újbóli
bevezetését, még egyszer el szeretném magyarázni, hogy miről is
van szó, és miért volt ez olyan káros az egész világra nézve. Az
aranystandardot olyan ostobaságnak tartom, hogy a „Mi a véleménye
az aranystandardról?" kérdéssel szoktam tesztelni, mennyire
ismerik ki magukat a gazdaságban a közgazdászok és egyéb
szakemberek.
Az aranystandard állítólag olyan valutamechanizmus, mely kiegyenlíti
a gazdasági keresletet és kínálatot, mégpedig mind nemzeti,
mind nemzetközi szinten. A követendő cél - hívei szerint - az,
hogy a fizetési mérlegeket aranyban szabályozzák, és ez majd a devizák
rögzített paritását eredményezi.
A dolog pontosabban így néz ki: minden egyes valuta értékét
aranyban határozzák meg. Például egy dollár x gramm aranynak felel
meg. A jegybanknak előírják, hogy a mindenkor forgalomban
lévő pénz arányában mekkora aranytartalékkal kell rendelkeznie.
Köteles meghatározott áron - a vételi és az eladási árfolyam közötti
kis árréssel - saját valutáját arany ellenében felvásárolni, vagy fordítva,
aranyat vásárolni és a saját valutáját adni érte. Ha bármely valutát
külföldön nagyobb mennyiségben vételre ajánlanak, azért,
mert az adott ország kereskedelmi vagy fizetési mérlege hiányt mutat,
akkor a jegybank köteles a valutájában jelentkező túlkínálatot
arany ellenében felvásárolni a piacról. Hogy a fennálló deficit kiegyenlítődjön,
és a saját aranytartalékok ne emésztődjenek fel, a
jegybanknak növelnie kell a tőkeimportot. Ezt a kamatok emelésével
és a költségek leszorításával, a hitelek csökkentésével, illetve az
adók növelésével éri el. Egyszóval radikális deflációs politikát követ.
A gazdaságra nézve ez szörnyű következményekkel jár. A pénzt
kiveszik mind a fogyasztók, mind a vállalkozások zsebéből, a kereslet visszaesik, a munkanélküliség nő - és mindez csak azért, hogy az
aranytartalékot szinten lehessen tartani.
Fordított esetben azonban, ha az adott ország kereskedelmi mérlege
többletet mutat, akkor növekszik a valuta iránti kereslet, és a
jegybank aranytartalékait valuta ellenében ismét feltöltik. A kamatokat
és az adókat csökkenteni lehet, újra pénz áramlik a gazdaságba,
az növekedésnek indul, és a munkanélküliség is csökken. Ez tehát
az aranystandard, melynek állítólag az a feladata, hogy az állam
pénzügyeit rendbe hozza. Hát ennyit a száraz elméletről.
A valóságban az aranystandard soha nem működött, és soha nem
is fog. Nincs olyan kormány, amely valaha is hajlandó lenne ilyen
szélsőséges deflációs politikát folytatni, mint ahogy azt az aranystandard
rendszere megkövetelné. Olyan negatív társadalmi következményekkel
járna, hogy a mindenkori kormány a legközelebbi
választásokon alulmaradna, és joggal.
Néhány évvel ezelőtt vitát folytattam erről Jacques Rueff-fel (De
Gaulle tábornok valutaszakértőjével). Annyira belebolondult az
aranystandardba, hogy ha róla beszéltek, legtöbbször az „Aranystandard
úr" gúnynéven emlegették. Egy televíziós vita során, ahol
egymással szemben foglaltunk helyet, az aranyat független uralkodónak
nevezte, aki a világgazdaság rendje fölött őrködik. „De hol
van az uralkodó hadserege, amely arra kényszerítheti a kormányt,
hogy végrehajtsa a radikális deflációt?" - tettem fel a provokatív
kérdést.
1932-ben Rueff a Sorbonne-on tartott egyik előadása során az
aranystandard rendszerét dicsőítette. A legnevetségesebb az a példája
volt, mellyel a rendszer gyakorlati sikereit akarta bizonyítani.
Példaként azt a deflációs politikát hozta fel, melyet a weimari köztársaságban
a Brüning/Luther-kormány gyakorolt. A súlyos gazdasági
válság ellenére növelték az aranytartalékokat, jelentette ki tiszteletteljes
csodálattal. Ma már tudjuk, mennyire volt sikeres ez a politika.
Hitler egy évvel később magához ragadta a hatalmat.
Ha továbbszőjük ezt a gondolatot, kínos dolgokra bukkanunk.
Lehet, hogy Hitler soha nem jutott volna hatalomra, soha nem jött
volna létre a Harmadik Birodalom, a második világháború és a
holokauszt, ha nem lett volna az aranystandard. Ugyanis amint átmenetileg
csillapodott a gazdasági válság, amely Németországot ak-
82
A HOSSZÚ TAVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
koriban sújtotta, azonnal csökkent az NSDAP szavazótábora is.
A gazdasági helyzet és a választási eredmények között fennálló
Összefüggést nem lehet vitatni. Mindig akkor töt ki forradalom, ha
ja emberek sora rosszul megy.
Rueff később a világsajtóban még jobban blamálta magát. Cikksorozatában
a világgazdaság összeomlásától óvott, amely bekövetkezik,
amennyiben nem térünk vissza azonnal a klasszikus aranystandardhoz
(ez a dollár százszázalékos aranyfedezetét jelenti).
Mint tudjuk, intelmeit nem szívlelték meg, jelenleg mégis jobb a világgazdaság
helyzete, mint bármikor korábban.
Egyébként az infláció leküzdéséhez nincs szükség az aranystandard
rendszerére. Nem az a lényeg, hogy van-e a valutáknak aranyfedezete
vagy hogy szabadon lebegnek, hanem a hatalom és a bizalom a döntő,
amelyet az adott demokratikus országban a kormány élvez. Ezt bizonyítja
az a deflációs politika, melyet Ronald Reagan röviddel hatalomrakerülése
után kezdett gyakorolni. Először is radikálisan megemelte a
kamatokat, még jobban kiélezve ezzel azt a gazdasági válságot, melyet
még Cartertől örökölt, azután pedig az infláció sikeres leküzdését követően
olcsó pénzzel beindította a gazdaságot.
És fordítva sem működött soha az aranystandard. Így például
olyan országoknak, mint a Német Szövetségi Köztársaság és Svájc,
melyek valutája a felértékelődés folyamatos nyomása alatt állt, nem
lett volna szabad interveniálnia a pénzpiacon, hogy a pénzük iránti
keresletet kielégítsék. Ennek magasabb aranyimport és felfújt pénzmennyiség
lett volna a következménye - mely állapot a Bundesbanknak
nemigen volt valaha is az ínyére. Ehelyett ezek az országok
felértékelték a valutájukat, és közben egy ideig negatív kamatokat
fizettek a bankbetétekre.
De hogy érdemelné meg ez a rendszer a nevét, ha az érintettek
nem tartják magukat a szabályokhoz? Ha állandó a le- és felértékelés,
akkor már nyugodtan akár lebegtethetik is a valutákat.
Ez az egész a ravasz és tapasztalt Grün szavaira emlékeztet, amikor
a kávéházban ülve bejelenti barátainak, hogy nagyon kedvező
áron sikerült egy hajórakomány búzát vennie.
Jogilag is rendben van a szerződés?" - kérdezik a kollégák. „Minek
az? - válaszol Grün. - Ha nő a búza ára, akkor úgysem szállítanak.
Ha csökken, akkor meg én nem veszem átAz aranystandard a második világháború óta nem működik. Korunk
nagy problémáinak megoldása úgyis meghaladná az erejét.
Kudarca egy téves feltételezésre vezethető vissza. A rendszer hívei
azt képzelik, hogy egy valuta minősége az aranytartaléktól függ,
melyet Őrzője, vagyis a jegybank a pincében tárol. Ez teljes képtelenség.
Egy valuta erős vagy gyenge volta elsősorban az adott ország
gazdasági erejétől, másodsorban az állam pénzügyi vezetésétől függ.
Valahogy úgy, mint ahogy az egészséges testnek egy nátha nem árthat,
de a beteges embert még a legkitűnőbb orvosi kezelés sem varázsolhatja
makkegészségessé. Az arany akkor áramlik be egy országba,
ha az emberek szorgalmasak, és az erények győzedelmeskednek.
Amennyiben a negatív tulajdonságok kerekednek felül, a világ
összes aranya sem elég a fizetőeszközük megmentéséhez.
A Deutsche Bundesbank, melyet az elmúlt években épp eleget
kritizáltam - de ez nem mindig volt így nulla aranyfedezettel kezdett,
és a márkának mégis sikerült néhány év alatt a világ egyik legstabilabb
valutájának a státuszát elérnie.
De Gaulle kormánya 1968-ig gigantikus méretű aranytartalékot
halmozott fel a Banque de France-ban, mely aztán az akkori
politikai válság alatt tizennégy napon belül úgy olvadt el, mint
vaj a napon.
A legzseniálisabb definíciót Bismarck hercegnek sikerült megfogalmaznia,
bár - vagy talán éppen azért - nem volt gazdasági szakértő.
„Az aranytartalék olyan, mint amikor két ember takarózik egy
takaróval, és mindkettő megpróbálja a takarót magára húzni."
Az aranystandard bevezetése mai körülmények között még lehetetlenebb,
mint korábban. A devizaáramlat oly hatalmasra duzzadt,
hogy a rendszer még tehetetlenebb lenne, mint bármikor korábban.
A XIX. században bizonyos mértékig még működött. De össze lehet
hasonlítani az előző évszázad gazdasági rendjét a maival? Egy a zenéből
vett példa jut eszembe. Amikor a gyermek zongorázni tanul,
ott áll előtte a metronóm, hogy a tiktak segítse ütemben tartani a játékát.
Egy nagyzenekari mű előadásához (mondjuk, Gustav Mahler
Nyolcadik szimfóniájához) azonban már egy zseniális karmester
szükségeltetik, a metronóm ott nem elég.
A jelenlegi gazdasági rendszernek - mintegy a pénzügyi piacok
karmestereiként - jó jegybanki vezetőkre van szüksége, nem pedig
84
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
az aranystandardra. Alan Greenspan, az USA jegybankjának, a
Federal Reserve Banknak az elnöke nagyon jó karmester. Pénzt bocsát
a gazdaság rendelkezésére, ha erre szükség van, és csökkenti a
mennyiséget, ha túl sok pénz van forgalomban. Mint ahogy a Bibliában
áll: „Az Úr adta, az Úr elvette."
A Deutsche Bundesbank, egészen addig, amíg az Európai Központi
Bank a helyére nem lépett, a valutarendszer miatt ránehezedő
nyomás nélkül is deflációs politikát képviselt, amely megakadályozta,
hogy az újraegyesítés után megvalósuljon a második német gazdasági
csoda. Stabilitás, stabilitás és harmadszor is stabilitás - hangzott
a mottója, célul pedig a nullaszázalékos inflációt tűzte ki. Az
amerikai dollár évek óta alulértékelt a márkával szemben. Így a
nyersanyagimport egyre olcsóbb lett, végül is a jegybank ezt akarta
elérni. Egy olyan országban, amely termékeinek negyven százalékát
exportálja, és folyamatosan többletet mutat a kereskedelmi mérlege,
az effajta politika munkahelyek százezreit semmisíti meg. A versenyhelyzet
miatt szüntelenül növekvő nyomás alatt a vállalatok folyamatosan
racionalizáló intézkedésekre kényszerülnek, vagy arra,
hogy külföldre helyezzék át a termelést, ahogy azt sok német cég
már meg is tette.
A stabilitás öncélúvá vált, de a stabilitás nem lehet követendő
életcél. Életcél csak a béke és a jólét lehet. Csak így lehet megakadályozni
a bal- és jobboldali politikai szélsőségesek és populista szédelgők
térnyerését. A legfontosabb cél a politikai stabilitás legyen,
és ne a pénzügyi stabilitás. Ahogy Helmut Schmidt is igen helyesen
fogalmazott: „Inkább legyen ötszázalékos infláció, mint ötszázalékos
munkanélküliség!" Egy kismértékű infláció nem árt a gazdaságnak-
Ferenc József császár egyszer a magyar vidéken utazgatott, és
megkérdezte az egyik polgármestert: „Na, milyen volt idén a termés?"
A jóember így válaszolt: „Nagyon jó, Felség, de egy csepp
uzsora nélkül nem is tudnánk élni..." Így van ez a csepp inflációval
is: hiányában a gazdaság nem tud növekedni.
Ráadásul az abszolút stabilitás csak illúzió. Az energia-,
emelkedik, akkor a rövid távú tranzakciókkal is többször lehet fellendülést
kifogni, mint hullámvölgyet. Azért nem szabad elbízniuk magukat.
A legtöbb hazardőr eredményei egész biztos sokkal rosszabbak,
mint amilyenek abban az esetben lehetnének, ha a kezdetben
vásárolt papírokat évekig megtartotta volna.
Meg vagyok győződve arról, hogy a gazdaság alapvetően növekedni
akar, mert a növekedés mozgatórugója az, hogy az emberek egyre
magasabb életszínvonalra törekednek. És ha a gazdagok jóllakottan
eltunyulnak, akkor mindig jönnek mások, akik fel akarnak törni, és
gondoskodnak a további növekedésről. Ez a világ menete.
Néha azonban vannak olyan akadályok, melyek gátat vetnek ennek
a törekvésnek, és megakadályozzák abban, hogy kibontakozhasson.
Ha a spekuláns észrevesz egy ilyesfajta gátló tényezőt, vagy aggódik,
hogy ilyesmi felbukkanhat a jövőben, akkor alaposan gondoljon
át minden nagyobb részvénytranzakciót. A legjobb esetben oldalirányú
kilengéssel kell számolnia. Ilyenkor a lehető legügyesebben
kell cselekedni, és pontosan lemérni minden kis fellendülést és
hullámvölgyet, hogy időben tudjon lépni.
A gazdasági növekedés egyik lehetséges kerékkötője az elhibázott
adópolitika, amely mindenféle teljesítményre negatívan hat. Ha
például, mint egykor Svédországban, le kell adózni a jövedelem 90
százalékát, akkor az embernek egy idő után elmegy a kedve attól,
hogy bármire is vállalkozzon, hogy beruházzon, és napi tizennégy
órát szinte csak az állam számára dolgozzon. Hasonlóképpen akadályozhatják
a gazdaságot az előírások, az engedélyezési eljárások
és a túlszabályozás. De ezek általában csak egyes ágazatokban és
egyes szakmákban fordulnak elő. Németországban évekig üldözték
a géntechnológiát, ezért mára már az összes ilyen profilú vállalat áttette
a székhelyét Amerikába. A legnagyobb átok azonban a nem
megfelelő készpénzellátottság. A gazdaságot egyetlen mondattal jellemezhetjük.
Ahogy a magyar cigányprímás mondja: „Ha nincs
pénz, akkor nincs muzsika!"
Aki azonosul ezzel a nézettel, az többet tud a gazdaságról, mint a
legtanultabb közgazdász. Pénz nélkül a gazdaság nem képes a növekedésre.
80
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
81
Az aranyra épülő valutarendszer, az úgynevezett aranystandard
évtizedekig akadályozta a megfelelő készpénzellátottságot. Akkoriban
a gazdaság igen vontatottan fejlődött. Elég gyakran írtam az
aranystandard rendszeréről, vehemensen tiltakozva ellene. Mivel
az aranystandard megszüntetése a világbéke mellett a második oka
annak, hogy miért voltam az utóbbi években optimista és miért vagyok
az a jövőre nézve is, és mivel sajnos mindig vannak olyan politikusok
és közgazdászok, akik minél jobban ingadoznak a devizaárfolyamok,
annál hevesebben követelik az aranystandard újbóli
bevezetését, még egyszer el szeretném magyarázni, hogy miről is
van szó, és miért volt ez olyan káros az egész világra nézve. Az
aranystandardot olyan ostobaságnak tartom, hogy a „Mi a véleménye
az aranystandardról?" kérdéssel szoktam tesztelni, mennyire
ismerik ki magukat a gazdaságban a közgazdászok és egyéb
szakemberek.
Az aranystandard állítólag olyan valutamechanizmus, mely kiegyenlíti
a gazdasági keresletet és kínálatot, mégpedig mind nemzeti,
mind nemzetközi szinten. A követendő cél - hívei szerint - az,
hogy a fizetési mérlegeket aranyban szabályozzák, és ez majd a devizák
rögzített paritását eredményezi.
A dolog pontosabban így néz ki: minden egyes valuta értékét
aranyban határozzák meg. Például egy dollár x gramm aranynak felel
meg. A jegybanknak előírják, hogy a mindenkor forgalomban
lévő pénz arányában mekkora aranytartalékkal kell rendelkeznie.
Köteles meghatározott áron - a vételi és az eladási árfolyam közötti
kis árréssel - saját valutáját arany ellenében felvásárolni, vagy fordítva,
aranyat vásárolni és a saját valutáját adni érte. Ha bármely valutát
külföldön nagyobb mennyiségben vételre ajánlanak, azért,
mert az adott ország kereskedelmi vagy fizetési mérlege hiányt mutat,
akkor a jegybank köteles a valutájában jelentkező túlkínálatot
arany ellenében felvásárolni a piacról. Hogy a fennálló deficit kiegyenlítődjön,
és a saját aranytartalékok ne emésztődjenek fel, a
jegybanknak növelnie kell a tőkeimportot. Ezt a kamatok emelésével
és a költségek leszorításával, a hitelek csökkentésével, illetve az
adók növelésével éri el. Egyszóval radikális deflációs politikát követ.
A gazdaságra nézve ez szörnyű következményekkel jár. A pénzt
kiveszik mind a fogyasztók, mind a vállalkozások zsebéből, a kereslet visszaesik, a munkanélküliség nő - és mindez csak azért, hogy az
aranytartalékot szinten lehessen tartani.
Fordított esetben azonban, ha az adott ország kereskedelmi mérlege
többletet mutat, akkor növekszik a valuta iránti kereslet, és a
jegybank aranytartalékait valuta ellenében ismét feltöltik. A kamatokat
és az adókat csökkenteni lehet, újra pénz áramlik a gazdaságba,
az növekedésnek indul, és a munkanélküliség is csökken. Ez tehát
az aranystandard, melynek állítólag az a feladata, hogy az állam
pénzügyeit rendbe hozza. Hát ennyit a száraz elméletről.
A valóságban az aranystandard soha nem működött, és soha nem
is fog. Nincs olyan kormány, amely valaha is hajlandó lenne ilyen
szélsőséges deflációs politikát folytatni, mint ahogy azt az aranystandard
rendszere megkövetelné. Olyan negatív társadalmi következményekkel
járna, hogy a mindenkori kormány a legközelebbi
választásokon alulmaradna, és joggal.
Néhány évvel ezelőtt vitát folytattam erről Jacques Rueff-fel (De
Gaulle tábornok valutaszakértőjével). Annyira belebolondult az
aranystandardba, hogy ha róla beszéltek, legtöbbször az „Aranystandard
úr" gúnynéven emlegették. Egy televíziós vita során, ahol
egymással szemben foglaltunk helyet, az aranyat független uralkodónak
nevezte, aki a világgazdaság rendje fölött őrködik. „De hol
van az uralkodó hadserege, amely arra kényszerítheti a kormányt,
hogy végrehajtsa a radikális deflációt?" - tettem fel a provokatív
kérdést.
1932-ben Rueff a Sorbonne-on tartott egyik előadása során az
aranystandard rendszerét dicsőítette. A legnevetségesebb az a példája
volt, mellyel a rendszer gyakorlati sikereit akarta bizonyítani.
Példaként azt a deflációs politikát hozta fel, melyet a weimari köztársaságban
a Brüning/Luther-kormány gyakorolt. A súlyos gazdasági
válság ellenére növelték az aranytartalékokat, jelentette ki tiszteletteljes
csodálattal. Ma már tudjuk, mennyire volt sikeres ez a politika.
Hitler egy évvel később magához ragadta a hatalmat.
Ha továbbszőjük ezt a gondolatot, kínos dolgokra bukkanunk.
Lehet, hogy Hitler soha nem jutott volna hatalomra, soha nem jött
volna létre a Harmadik Birodalom, a második világháború és a
holokauszt, ha nem lett volna az aranystandard. Ugyanis amint átmenetileg
csillapodott a gazdasági válság, amely Németországot ak-
82
A HOSSZÚ TAVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
koriban sújtotta, azonnal csökkent az NSDAP szavazótábora is.
A gazdasági helyzet és a választási eredmények között fennálló
Összefüggést nem lehet vitatni. Mindig akkor töt ki forradalom, ha
ja emberek sora rosszul megy.
Rueff később a világsajtóban még jobban blamálta magát. Cikksorozatában
a világgazdaság összeomlásától óvott, amely bekövetkezik,
amennyiben nem térünk vissza azonnal a klasszikus aranystandardhoz
(ez a dollár százszázalékos aranyfedezetét jelenti).
Mint tudjuk, intelmeit nem szívlelték meg, jelenleg mégis jobb a világgazdaság
helyzete, mint bármikor korábban.
Egyébként az infláció leküzdéséhez nincs szükség az aranystandard
rendszerére. Nem az a lényeg, hogy van-e a valutáknak aranyfedezete
vagy hogy szabadon lebegnek, hanem a hatalom és a bizalom a döntő,
amelyet az adott demokratikus országban a kormány élvez. Ezt bizonyítja
az a deflációs politika, melyet Ronald Reagan röviddel hatalomrakerülése
után kezdett gyakorolni. Először is radikálisan megemelte a
kamatokat, még jobban kiélezve ezzel azt a gazdasági válságot, melyet
még Cartertől örökölt, azután pedig az infláció sikeres leküzdését követően
olcsó pénzzel beindította a gazdaságot.
És fordítva sem működött soha az aranystandard. Így például
olyan országoknak, mint a Német Szövetségi Köztársaság és Svájc,
melyek valutája a felértékelődés folyamatos nyomása alatt állt, nem
lett volna szabad interveniálnia a pénzpiacon, hogy a pénzük iránti
keresletet kielégítsék. Ennek magasabb aranyimport és felfújt pénzmennyiség
lett volna a következménye - mely állapot a Bundesbanknak
nemigen volt valaha is az ínyére. Ehelyett ezek az országok
felértékelték a valutájukat, és közben egy ideig negatív kamatokat
fizettek a bankbetétekre.
De hogy érdemelné meg ez a rendszer a nevét, ha az érintettek
nem tartják magukat a szabályokhoz? Ha állandó a le- és felértékelés,
akkor már nyugodtan akár lebegtethetik is a valutákat.
Ez az egész a ravasz és tapasztalt Grün szavaira emlékeztet, amikor
a kávéházban ülve bejelenti barátainak, hogy nagyon kedvező
áron sikerült egy hajórakomány búzát vennie.
Jogilag is rendben van a szerződés?" - kérdezik a kollégák. „Minek
az? - válaszol Grün. - Ha nő a búza ára, akkor úgysem szállítanak.
Ha csökken, akkor meg én nem veszem átAz aranystandard a második világháború óta nem működik. Korunk
nagy problémáinak megoldása úgyis meghaladná az erejét.
Kudarca egy téves feltételezésre vezethető vissza. A rendszer hívei
azt képzelik, hogy egy valuta minősége az aranytartaléktól függ,
melyet Őrzője, vagyis a jegybank a pincében tárol. Ez teljes képtelenség.
Egy valuta erős vagy gyenge volta elsősorban az adott ország
gazdasági erejétől, másodsorban az állam pénzügyi vezetésétől függ.
Valahogy úgy, mint ahogy az egészséges testnek egy nátha nem árthat,
de a beteges embert még a legkitűnőbb orvosi kezelés sem varázsolhatja
makkegészségessé. Az arany akkor áramlik be egy országba,
ha az emberek szorgalmasak, és az erények győzedelmeskednek.
Amennyiben a negatív tulajdonságok kerekednek felül, a világ
összes aranya sem elég a fizetőeszközük megmentéséhez.
A Deutsche Bundesbank, melyet az elmúlt években épp eleget
kritizáltam - de ez nem mindig volt így nulla aranyfedezettel kezdett,
és a márkának mégis sikerült néhány év alatt a világ egyik legstabilabb
valutájának a státuszát elérnie.
De Gaulle kormánya 1968-ig gigantikus méretű aranytartalékot
halmozott fel a Banque de France-ban, mely aztán az akkori
politikai válság alatt tizennégy napon belül úgy olvadt el, mint
vaj a napon.
A legzseniálisabb definíciót Bismarck hercegnek sikerült megfogalmaznia,
bár - vagy talán éppen azért - nem volt gazdasági szakértő.
„Az aranytartalék olyan, mint amikor két ember takarózik egy
takaróval, és mindkettő megpróbálja a takarót magára húzni."
Az aranystandard bevezetése mai körülmények között még lehetetlenebb,
mint korábban. A devizaáramlat oly hatalmasra duzzadt,
hogy a rendszer még tehetetlenebb lenne, mint bármikor korábban.
A XIX. században bizonyos mértékig még működött. De össze lehet
hasonlítani az előző évszázad gazdasági rendjét a maival? Egy a zenéből
vett példa jut eszembe. Amikor a gyermek zongorázni tanul,
ott áll előtte a metronóm, hogy a tiktak segítse ütemben tartani a játékát.
Egy nagyzenekari mű előadásához (mondjuk, Gustav Mahler
Nyolcadik szimfóniájához) azonban már egy zseniális karmester
szükségeltetik, a metronóm ott nem elég.
A jelenlegi gazdasági rendszernek - mintegy a pénzügyi piacok
karmestereiként - jó jegybanki vezetőkre van szüksége, nem pedig
84
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
az aranystandardra. Alan Greenspan, az USA jegybankjának, a
Federal Reserve Banknak az elnöke nagyon jó karmester. Pénzt bocsát
a gazdaság rendelkezésére, ha erre szükség van, és csökkenti a
mennyiséget, ha túl sok pénz van forgalomban. Mint ahogy a Bibliában
áll: „Az Úr adta, az Úr elvette."
A Deutsche Bundesbank, egészen addig, amíg az Európai Központi
Bank a helyére nem lépett, a valutarendszer miatt ránehezedő
nyomás nélkül is deflációs politikát képviselt, amely megakadályozta,
hogy az újraegyesítés után megvalósuljon a második német gazdasági
csoda. Stabilitás, stabilitás és harmadszor is stabilitás - hangzott
a mottója, célul pedig a nullaszázalékos inflációt tűzte ki. Az
amerikai dollár évek óta alulértékelt a márkával szemben. Így a
nyersanyagimport egyre olcsóbb lett, végül is a jegybank ezt akarta
elérni. Egy olyan országban, amely termékeinek negyven százalékát
exportálja, és folyamatosan többletet mutat a kereskedelmi mérlege,
az effajta politika munkahelyek százezreit semmisíti meg. A versenyhelyzet
miatt szüntelenül növekvő nyomás alatt a vállalatok folyamatosan
racionalizáló intézkedésekre kényszerülnek, vagy arra,
hogy külföldre helyezzék át a termelést, ahogy azt sok német cég
már meg is tette.
A stabilitás öncélúvá vált, de a stabilitás nem lehet követendő
életcél. Életcél csak a béke és a jólét lehet. Csak így lehet megakadályozni
a bal- és jobboldali politikai szélsőségesek és populista szédelgők
térnyerését. A legfontosabb cél a politikai stabilitás legyen,
és ne a pénzügyi stabilitás. Ahogy Helmut Schmidt is igen helyesen
fogalmazott: „Inkább legyen ötszázalékos infláció, mint ötszázalékos
munkanélküliség!" Egy kismértékű infláció nem árt a gazdaságnak-
Ferenc József császár egyszer a magyar vidéken utazgatott, és
megkérdezte az egyik polgármestert: „Na, milyen volt idén a termés?"
A jóember így válaszolt: „Nagyon jó, Felség, de egy csepp
uzsora nélkül nem is tudnánk élni..." Így van ez a csepp inflációval
is: hiányában a gazdaság nem tud növekedni.
Ráadásul az abszolút stabilitás csak illúzió. Az energia-, a nyersanyag-
és az élelmiszerárak, de még a munkaerőpiac is folyamatos
változásnak van kitéve. Számos árucikk árának alakulása a természettől
függ: egyszer elfagy a narancstermés, máskor a kávétermést
emészti el a hőség, és így tovább. Az áruk és a javak ára a szabad gazdaságban folyamatosan emelkedik és csökken. Az események és a
közönség pszichológiai reakciója is hat rájuk. Hogy lehet ebben a
környezetben teljes körű stabilitást elérni?
Egy ilyesfajta politika katasztrofális következményekkel járna.
Majdnem tíz éve a munkanélküliség aránya mintegy tíz százalék.
A pénzmennyiség bővülése túl csekély ahhoz, hogy föllendítse a
gazdaságot. Visszafogták a fogyasztást és a beruházásokat, mert a
kisbefektetőket és a beruházókat arra szocializálták, hogy szent
márkájukat istenítsék. A Bundesbank pénzpolitikáját évek óta
gyanakvással szemlélik Franciaországban és más európai országokban
is. A márkának az európai valutarendszerben betöltött
horgonyfunkciója miatt azonban mégis arra kényszerültek, hogy
elfogadják a Bundesbank kamatpolitikai lépéseit. Az euró bevezetésével
a franciákat elsősorban egy cél vezérelte: a Bundesbank
trónfosztása. Az Európai Központi Bank elnöki posztjáért egy évvel
ezelőtt folyó vita ezt még nyilvánvalóbbá tette. Jacques
Chirac minden erővel megpróbálta keresztülvinni, hogy a francia
jelölt, Jean-Claude Trichet legyen a befutó. Végül kudarcot vallott
az Európai Unió stabilitáshíves miatt, akik a maastrichti
szerződéssel és a stabilitás abban lefektetett kritériumaival is
győzelmet arattak. Ez a szerződés akadályozza a konjunktúrát,
mert arra kényszeríti a tagországokat, hogy deflációs politikát
folytassanak.
A következő években megmutatkozik, hogy az Európai Központi
Bank olyan okos pénzpolitikát fog-e képviselni, mint a
Federal Reserve Amerikában, vagy ugyanolyan mániákusan stabilitáspárti
lesz, mint a Bundesbank. Nem merek jóslatokba bocsátkozni,
de remélem, hogy a franciák és az olaszok latba vetik a hatalmukat
annak érdekében, hogy beinduljon a gazdaság. Az EKB
berkeiben dúló belviszály kimenetelétől függ majd Európa gazdasági
fejlődése is. Ha a stabilitáspártiak győznek, akkor nem számíthatunk
gazdasági növekedésre, és a munkanélküliség felszámolására
sem. A recessziót csak úgy lehet megakadályozni, ha Amerika
továbbra is az eddigiekhez hasonlóan mozdonyként húzza a világkonjunktúrát.
Az európai konszernek között valószínűleg csak a
nemzetközi piacokon jelen lévőknek van esélye, a kisebb, csak a
hazai piacon tevékenykedő vállalatoknak ellenben nincs. Ha az
86
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
EKB mégis visszatalál ahhoz a politikához, amely nem csak a pénzmennyiséget,
hanem a gazdaságot is szem előtt tartja, akkor látok
esélyt a konjunktúrára. Akkor elhárulna minden akadály az útból,
és a tőzsdék - a már most is meglehetősen magas árfolyamszint ellenére
- hosszú távon tovább emelkednének.
rollotomasi
Jelzés a moderátornak
(#517159) Re: beteges PARANOIA
Értékelés: 0
előzmény (#517142: Mad_Max) | válasz erre | Ma, 12:42
tőzsdejátékos is nyerni. Amikor az árfolyam szinte folyamatosan
emelkedik, akkor a rövid távú tranzakciókkal is többször lehet fellendülést
kifogni, mint hullámvölgyet. Azért nem szabad elbízniuk magukat.
A legtöbb hazardőr eredményei egész biztos sokkal rosszabbak,
mint amilyenek abban az esetben lehetnének, ha a kezdetben
vásárolt papírokat évekig megtartotta volna.
Meg vagyok győződve arról, hogy a gazdaság alapvetően növekedni
akar, mert a növekedés mozgatórugója az, hogy az emberek egyre
magasabb életszínvonalra törekednek. És ha a gazdagok jóllakottan
eltunyulnak, akkor mindig jönnek mások, akik fel akarnak törni, és
gondoskodnak a további növekedésről. Ez a világ menete.
Néha azonban vannak olyan akadályok, melyek gátat vetnek ennek
a törekvésnek, és megakadályozzák abban, hogy kibontakozhasson.
Ha a spekuláns észrevesz egy ilyesfajta gátló tényezőt, vagy aggódik,
hogy ilyesmi felbukkanhat a jövőben, akkor alaposan gondoljon
át minden nagyobb részvénytranzakciót. A legjobb esetben oldalirányú
kilengéssel kell számolnia. Ilyenkor a lehető legügyesebben
kell cselekedni, és pontosan lemérni minden kis fellendülést és
hullámvölgyet, hogy időben tudjon lépni.
A gazdasági növekedés egyik lehetséges kerékkötője az elhibázott
adópolitika, amely mindenféle teljesítményre negatívan hat. Ha
például, mint egykor Svédországban, le kell adózni a jövedelem 90
százalékát, akkor az embernek egy idő után elmegy a kedve attól,
hogy bármire is vállalkozzon, hogy beruházzon, és napi tizennégy
órát szinte csak az állam számára dolgozzon. Hasonlóképpen akadályozhatják
a gazdaságot az előírások, az engedélyezési eljárások
és a túlszabályozás. De ezek általában csak egyes ágazatokban és
egyes szakmákban fordulnak elő. Németországban évekig üldözték
a géntechnológiát, ezért mára már az összes ilyen profilú vállalat áttette
a székhelyét Amerikába. A legnagyobb átok azonban a nem
megfelelő készpénzellátottság. A gazdaságot egyetlen mondattal jellemezhetjük.
Ahogy a magyar cigányprímás mondja: „Ha nincs
pénz, akkor nincs muzsika!"
Aki azonosul ezzel a nézettel, az többet tud a gazdaságról, mint a
legtanultabb közgazdász. Pénz nélkül a gazdaság nem képes a növekedésre.
80
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
81
Az aranyra épülő valutarendszer, az úgynevezett aranystandard
évtizedekig akadályozta a megfelelő készpénzellátottságot. Akkoriban
a gazdaság igen vontatottan fejlődött. Elég gyakran írtam az
aranystandard rendszeréről, vehemensen tiltakozva ellene. Mivel
az aranystandard megszüntetése a világbéke mellett a második oka
annak, hogy miért voltam az utóbbi években optimista és miért vagyok
az a jövőre nézve is, és mivel sajnos mindig vannak olyan politikusok
és közgazdászok, akik minél jobban ingadoznak a devizaárfolyamok,
annál hevesebben követelik az aranystandard újbóli
bevezetését, még egyszer el szeretném magyarázni, hogy miről is
van szó, és miért volt ez olyan káros az egész világra nézve. Az
aranystandardot olyan ostobaságnak tartom, hogy a „Mi a véleménye
az aranystandardról?" kérdéssel szoktam tesztelni, mennyire
ismerik ki magukat a gazdaságban a közgazdászok és egyéb
szakemberek.
Az aranystandard állítólag olyan valutamechanizmus, mely kiegyenlíti
a gazdasági keresletet és kínálatot, mégpedig mind nemzeti,
mind nemzetközi szinten. A követendő cél - hívei szerint - az,
hogy a fizetési mérlegeket aranyban szabályozzák, és ez majd a devizák
rögzített paritását eredményezi.
A dolog pontosabban így néz ki: minden egyes valuta értékét
aranyban határozzák meg. Például egy dollár x gramm aranynak felel
meg. A jegybanknak előírják, hogy a mindenkor forgalomban
lévő pénz arányában mekkora aranytartalékkal kell rendelkeznie.
Köteles meghatározott áron - a vételi és az eladási árfolyam közötti
kis árréssel - saját valutáját arany ellenében felvásárolni, vagy fordítva,
aranyat vásárolni és a saját valutáját adni érte. Ha bármely valutát
külföldön nagyobb mennyiségben vételre ajánlanak, azért,
mert az adott ország kereskedelmi vagy fizetési mérlege hiányt mutat,
akkor a jegybank köteles a valutájában jelentkező túlkínálatot
arany ellenében felvásárolni a piacról. Hogy a fennálló deficit kiegyenlítődjön,
és a saját aranytartalékok ne emésztődjenek fel, a
jegybanknak növelnie kell a tőkeimportot. Ezt a kamatok emelésével
és a költségek leszorításával, a hitelek csökkentésével, illetve az
adók növelésével éri el. Egyszóval radikális deflációs politikát követ.
A gazdaságra nézve ez szörnyű következményekkel jár. A pénzt
kiveszik mind a fogyasztók, mind a vállalkozások zsebéből, a kereslet visszaesik, a munkanélküliség nő - és mindez csak azért, hogy az
aranytartalékot szinten lehessen tartani.
Fordított esetben azonban, ha az adott ország kereskedelmi mérlege
többletet mutat, akkor növekszik a valuta iránti kereslet, és a
jegybank aranytartalékait valuta ellenében ismét feltöltik. A kamatokat
és az adókat csökkenteni lehet, újra pénz áramlik a gazdaságba,
az növekedésnek indul, és a munkanélküliség is csökken. Ez tehát
az aranystandard, melynek állítólag az a feladata, hogy az állam
pénzügyeit rendbe hozza. Hát ennyit a száraz elméletről.
A valóságban az aranystandard soha nem működött, és soha nem
is fog. Nincs olyan kormány, amely valaha is hajlandó lenne ilyen
szélsőséges deflációs politikát folytatni, mint ahogy azt az aranystandard
rendszere megkövetelné. Olyan negatív társadalmi következményekkel
járna, hogy a mindenkori kormány a legközelebbi
választásokon alulmaradna, és joggal.
Néhány évvel ezelőtt vitát folytattam erről Jacques Rueff-fel (De
Gaulle tábornok valutaszakértőjével). Annyira belebolondult az
aranystandardba, hogy ha róla beszéltek, legtöbbször az „Aranystandard
úr" gúnynéven emlegették. Egy televíziós vita során, ahol
egymással szemben foglaltunk helyet, az aranyat független uralkodónak
nevezte, aki a világgazdaság rendje fölött őrködik. „De hol
van az uralkodó hadserege, amely arra kényszerítheti a kormányt,
hogy végrehajtsa a radikális deflációt?" - tettem fel a provokatív
kérdést.
1932-ben Rueff a Sorbonne-on tartott egyik előadása során az
aranystandard rendszerét dicsőítette. A legnevetségesebb az a példája
volt, mellyel a rendszer gyakorlati sikereit akarta bizonyítani.
Példaként azt a deflációs politikát hozta fel, melyet a weimari köztársaságban
a Brüning/Luther-kormány gyakorolt. A súlyos gazdasági
válság ellenére növelték az aranytartalékokat, jelentette ki tiszteletteljes
csodálattal. Ma már tudjuk, mennyire volt sikeres ez a politika.
Hitler egy évvel később magához ragadta a hatalmat.
Ha továbbszőjük ezt a gondolatot, kínos dolgokra bukkanunk.
Lehet, hogy Hitler soha nem jutott volna hatalomra, soha nem jött
volna létre a Harmadik Birodalom, a második világháború és a
holokauszt, ha nem lett volna az aranystandard. Ugyanis amint átmenetileg
csillapodott a gazdasági válság, amely Németországot ak-
82
A HOSSZÚ TAVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
koriban sújtotta, azonnal csökkent az NSDAP szavazótábora is.
A gazdasági helyzet és a választási eredmények között fennálló
Összefüggést nem lehet vitatni. Mindig akkor töt ki forradalom, ha
ja emberek sora rosszul megy.
Rueff később a világsajtóban még jobban blamálta magát. Cikksorozatában
a világgazdaság összeomlásától óvott, amely bekövetkezik,
amennyiben nem térünk vissza azonnal a klasszikus aranystandardhoz
(ez a dollár százszázalékos aranyfedezetét jelenti).
Mint tudjuk, intelmeit nem szívlelték meg, jelenleg mégis jobb a világgazdaság
helyzete, mint bármikor korábban.
Egyébként az infláció leküzdéséhez nincs szükség az aranystandard
rendszerére. Nem az a lényeg, hogy van-e a valutáknak aranyfedezete
vagy hogy szabadon lebegnek, hanem a hatalom és a bizalom a döntő,
amelyet az adott demokratikus országban a kormány élvez. Ezt bizonyítja
az a deflációs politika, melyet Ronald Reagan röviddel hatalomrakerülése
után kezdett gyakorolni. Először is radikálisan megemelte a
kamatokat, még jobban kiélezve ezzel azt a gazdasági válságot, melyet
még Cartertől örökölt, azután pedig az infláció sikeres leküzdését követően
olcsó pénzzel beindította a gazdaságot.
És fordítva sem működött soha az aranystandard. Így például
olyan országoknak, mint a Német Szövetségi Köztársaság és Svájc,
melyek valutája a felértékelődés folyamatos nyomása alatt állt, nem
lett volna szabad interveniálnia a pénzpiacon, hogy a pénzük iránti
keresletet kielégítsék. Ennek magasabb aranyimport és felfújt pénzmennyiség
lett volna a következménye - mely állapot a Bundesbanknak
nemigen volt valaha is az ínyére. Ehelyett ezek az országok
felértékelték a valutájukat, és közben egy ideig negatív kamatokat
fizettek a bankbetétekre.
De hogy érdemelné meg ez a rendszer a nevét, ha az érintettek
nem tartják magukat a szabályokhoz? Ha állandó a le- és felértékelés,
akkor már nyugodtan akár lebegtethetik is a valutákat.
Ez az egész a ravasz és tapasztalt Grün szavaira emlékeztet, amikor
a kávéházban ülve bejelenti barátainak, hogy nagyon kedvező
áron sikerült egy hajórakomány búzát vennie.
Jogilag is rendben van a szerződés?" - kérdezik a kollégák. „Minek
az? - válaszol Grün. - Ha nő a búza ára, akkor úgysem szállítanak.
Ha csökken, akkor meg én nem veszem átAz aranystandard a második világháború óta nem működik. Korunk
nagy problémáinak megoldása úgyis meghaladná az erejét.
Kudarca egy téves feltételezésre vezethető vissza. A rendszer hívei
azt képzelik, hogy egy valuta minősége az aranytartaléktól függ,
melyet Őrzője, vagyis a jegybank a pincében tárol. Ez teljes képtelenség.
Egy valuta erős vagy gyenge volta elsősorban az adott ország
gazdasági erejétől, másodsorban az állam pénzügyi vezetésétől függ.
Valahogy úgy, mint ahogy az egészséges testnek egy nátha nem árthat,
de a beteges embert még a legkitűnőbb orvosi kezelés sem varázsolhatja
makkegészségessé. Az arany akkor áramlik be egy országba,
ha az emberek szorgalmasak, és az erények győzedelmeskednek.
Amennyiben a negatív tulajdonságok kerekednek felül, a világ
összes aranya sem elég a fizetőeszközük megmentéséhez.
A Deutsche Bundesbank, melyet az elmúlt években épp eleget
kritizáltam - de ez nem mindig volt így nulla aranyfedezettel kezdett,
és a márkának mégis sikerült néhány év alatt a világ egyik legstabilabb
valutájának a státuszát elérnie.
De Gaulle kormánya 1968-ig gigantikus méretű aranytartalékot
halmozott fel a Banque de France-ban, mely aztán az akkori
politikai válság alatt tizennégy napon belül úgy olvadt el, mint
vaj a napon.
A legzseniálisabb definíciót Bismarck hercegnek sikerült megfogalmaznia,
bár - vagy talán éppen azért - nem volt gazdasági szakértő.
„Az aranytartalék olyan, mint amikor két ember takarózik egy
takaróval, és mindkettő megpróbálja a takarót magára húzni."
Az aranystandard bevezetése mai körülmények között még lehetetlenebb,
mint korábban. A devizaáramlat oly hatalmasra duzzadt,
hogy a rendszer még tehetetlenebb lenne, mint bármikor korábban.
A XIX. században bizonyos mértékig még működött. De össze lehet
hasonlítani az előző évszázad gazdasági rendjét a maival? Egy a zenéből
vett példa jut eszembe. Amikor a gyermek zongorázni tanul,
ott áll előtte a metronóm, hogy a tiktak segítse ütemben tartani a játékát.
Egy nagyzenekari mű előadásához (mondjuk, Gustav Mahler
Nyolcadik szimfóniájához) azonban már egy zseniális karmester
szükségeltetik, a metronóm ott nem elég.
A jelenlegi gazdasági rendszernek - mintegy a pénzügyi piacok
karmestereiként - jó jegybanki vezetőkre van szüksége, nem pedig
84
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
az aranystandardra. Alan Greenspan, az USA jegybankjának, a
Federal Reserve Banknak az elnöke nagyon jó karmester. Pénzt bocsát
a gazdaság rendelkezésére, ha erre szükség van, és csökkenti a
mennyiséget, ha túl sok pénz van forgalomban. Mint ahogy a Bibliában
áll: „Az Úr adta, az Úr elvette."
A Deutsche Bundesbank, egészen addig, amíg az Európai Központi
Bank a helyére nem lépett, a valutarendszer miatt ránehezedő
nyomás nélkül is deflációs politikát képviselt, amely megakadályozta,
hogy az újraegyesítés után megvalósuljon a második német gazdasági
csoda. Stabilitás, stabilitás és harmadszor is stabilitás - hangzott
a mottója, célul pedig a nullaszázalékos inflációt tűzte ki. Az
amerikai dollár évek óta alulértékelt a márkával szemben. Így a
nyersanyagimport egyre olcsóbb lett, végül is a jegybank ezt akarta
elérni. Egy olyan országban, amely termékeinek negyven százalékát
exportálja, és folyamatosan többletet mutat a kereskedelmi mérlege,
az effajta politika munkahelyek százezreit semmisíti meg. A versenyhelyzet
miatt szüntelenül növekvő nyomás alatt a vállalatok folyamatosan
racionalizáló intézkedésekre kényszerülnek, vagy arra,
hogy külföldre helyezzék át a termelést, ahogy azt sok német cég
már meg is tette.
A stabilitás öncélúvá vált, de a stabilitás nem lehet követendő
életcél. Életcél csak a béke és a jólét lehet. Csak így lehet megakadályozni
a bal- és jobboldali politikai szélsőségesek és populista szédelgők
térnyerését. A legfontosabb cél a politikai stabilitás legyen,
és ne a pénzügyi stabilitás. Ahogy Helmut Schmidt is igen helyesen
fogalmazott: „Inkább legyen ötszázalékos infláció, mint ötszázalékos
munkanélküliség!" Egy kismértékű infláció nem árt a gazdaságnak-
Ferenc József császár egyszer a magyar vidéken utazgatott, és
megkérdezte az egyik polgármestert: „Na, milyen volt idén a termés?"
A jóember így válaszolt: „Nagyon jó, Felség, de egy csepp
uzsora nélkül nem is tudnánk élni..." Így van ez a csepp inflációval
is: hiányában a gazdaság nem tud növekedni.
Ráadásul az abszolút stabilitás csak illúzió. Az energia-, a nyersanyag-
és az élelmiszerárak, de még a munkaerőpiac is folyamatos
változásnak van kitéve. Számos árucikk árának alakulása a természettől
függ: egyszer elfagy a narancstermés, máskor a kávétermést
emészti el a hőség, és így tovább. Az áruk és a javak ára a szabad gazdaságban folyamatosan emelkedik és csökken. Az események és a
közönség pszichológiai reakciója is hat rájuk. Hogy lehet ebben a
környezetben teljes körű stabilitást elérni?
Egy ilyesfajta politika katasztrofális következményekkel járna.
Majdnem tíz éve a munkanélküliség aránya mintegy tíz százalék.
A pénzmennyiség bővülése túl csekély ahhoz, hogy föllendítse a
gazdaságot. Visszafogták a fogyasztást és a beruházásokat, mert a
kisbefektetőket és a beruházókat arra szocializálták, hogy szent
márkájukat istenítsék. A Bundesbank pénzpolitikáját évek óta
gyanakvással szemlélik Franciaországban és más európai országokban
is. A márkának az európai valutarendszerben betöltött
horgonyfunkciója miatt azonban mégis arra kényszerültek, hogy
elfogadják a Bundesbank kamatpolitikai lépéseit. Az euró bevezetésével
a franciákat elsősorban egy cél vezérelte: a Bundesbank
trónfosztása. Az Európai Központi Bank elnöki posztjáért egy évvel
ezelőtt folyó vita ezt még nyilvánvalóbbá tette. Jacques
Chirac minden erővel megpróbálta keresztülvinni, hogy a francia
jelölt, Jean-Claude Trichet legyen a befutó. Végül kudarcot vallott
az Európai Unió stabilitáshíves miatt, akik a maastrichti
szerződéssel és a stabilitás abban lefektetett kritériumaival is
győzelmet arattak. Ez a szerződés akadályozza a konjunktúrát,
mert arra kényszeríti a tagországokat, hogy deflációs politikát
folytassanak.
A következő években megmutatkozik, hogy az Európai Központi
Bank olyan okos pénzpolitikát fog-e képviselni, mint a
Federal Reserve Amerikában, vagy ugyanolyan mániákusan stabilitáspárti
lesz, mint a Bundesbank. Nem merek jóslatokba bocsátkozni,
de remélem, hogy a franciák és az olaszok latba vetik a hatalmukat
annak érdekében, hogy beinduljon a gazdaság. Az EKB
berkeiben dúló belviszály kimenetelétől függ majd Európa gazdasági
fejlődése is. Ha a stabilitáspártiak győznek, akkor nem számíthatunk
gazdasági növekedésre, és a munkanélküliség felszámolására
sem. A recessziót csak úgy lehet megakadályozni, ha Amerika
továbbra is az eddigiekhez hasonlóan mozdonyként húzza a világkonjunktúrát.
Az európai konszernek között valószínűleg csak a
nemzetközi piacokon jelen lévőknek van esélye, a kisebb, csak a
hazai piacon tevékenykedő vállalatoknak ellenben nincs. Ha az
86
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
EKB mégis visszatalál ahhoz a politikához, amely nem csak a pénzmennyiséget,
hanem a gazdaságot is szem előtt tartja, akkor látok
esélyt a konjunktúrára. Akkor elhárulna minden akadály az útból,
és a tőzsdék - a már most is meglehetősen magas árfolyamszint ellenére
- hosszú távon tovább emelkednének.
rollotomasi
Jelzés a moderátornak
(#517157) Re: beteges PARANOIA
Értékelés: 0
előzmény (#517142: Mad_Max) | válasz erre | Ma, 12:42
tőzsdejátékos is nyerni. Amikor az árfolyam szinte folyamatosan
emelkedik, akkor a rövid távú tranzakciókkal is többször lehet fellendülést
kifogni, mint hullámvölgyet. Azért nem szabad elbízniuk magukat.
A legtöbb hazardőr eredményei egész biztos sokkal rosszabbak,
mint amilyenek abban az esetben lehetnének, ha a kezdetben
vásárolt papírokat évekig megtartotta volna.
Meg vagyok győződve arról, hogy a gazdaság alapvetően növekedni
akar, mert a növekedés mozgatórugója az, hogy az emberek egyre
magasabb életszínvonalra törekednek. És ha a gazdagok jóllakottan
eltunyulnak, akkor mindig jönnek mások, akik fel akarnak törni, és
gondoskodnak a további növekedésről. Ez a világ menete.
Néha azonban vannak olyan akadályok, melyek gátat vetnek ennek
a törekvésnek, és megakadályozzák abban, hogy kibontakozhasson.
Ha a spekuláns észrevesz egy ilyesfajta gátló tényezőt, vagy aggódik,
hogy ilyesmi felbukkanhat a jövőben, akkor alaposan gondoljon
át minden nagyobb részvénytranzakciót. A legjobb esetben oldalirányú
kilengéssel kell számolnia. Ilyenkor a lehető legügyesebben
kell cselekedni, és pontosan lemérni minden kis fellendülést és
hullámvölgyet, hogy időben tudjon lépni.
A gazdasági növekedés egyik lehetséges kerékkötője az elhibázott
adópolitika, amely mindenféle teljesítményre negatívan hat. Ha
például, mint egykor Svédországban, le kell adózni a jövedelem 90
százalékát, akkor az embernek egy idő után elmegy a kedve attól,
hogy bármire is vállalkozzon, hogy beruházzon, és napi tizennégy
órát szinte csak az állam számára dolgozzon. Hasonlóképpen akadályozhatják
a gazdaságot az előírások, az engedélyezési eljárások
és a túlszabályozás. De ezek általában csak egyes ágazatokban és
egyes szakmákban fordulnak elő. Németországban évekig üldözték
a géntechnológiát, ezért mára már az összes ilyen profilú vállalat áttette
a székhelyét Amerikába. A legnagyobb átok azonban a nem
megfelelő készpénzellátottság. A gazdaságot egyetlen mondattal jellemezhetjük.
Ahogy a magyar cigányprímás mondja: „Ha nincs
pénz, akkor nincs muzsika!"
Aki azonosul ezzel a nézettel, az többet tud a gazdaságról, mint a
legtanultabb közgazdász. Pénz nélkül a gazdaság nem képes a növekedésre.
80
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
81
Az aranyra épülő valutarendszer, az úgynevezett aranystandard
évtizedekig akadályozta a megfelelő készpénzellátottságot. Akkoriban
a gazdaság igen vontatottan fejlődött. Elég gyakran írtam az
aranystandard rendszeréről, vehemensen tiltakozva ellene. Mivel
az aranystandard megszüntetése a világbéke mellett a második oka
annak, hogy miért voltam az utóbbi években optimista és miért vagyok
az a jövőre nézve is, és mivel sajnos mindig vannak olyan politikusok
és közgazdászok, akik minél jobban ingadoznak a devizaárfolyamok,
annál hevesebben követelik az aranystandard újbóli
bevezetését, még egyszer el szeretném magyarázni, hogy miről is
van szó, és miért volt ez olyan káros az egész világra nézve. Az
aranystandardot olyan ostobaságnak tartom, hogy a „Mi a véleménye
az aranystandardról?" kérdéssel szoktam tesztelni, mennyire
ismerik ki magukat a gazdaságban a közgazdászok és egyéb
szakemberek.
Az aranystandard állítólag olyan valutamechanizmus, mely kiegyenlíti
a gazdasági keresletet és kínálatot, mégpedig mind nemzeti,
mind nemzetközi szinten. A követendő cél - hívei szerint - az,
hogy a fizetési mérlegeket aranyban szabályozzák, és ez majd a devizák
rögzített paritását eredményezi.
A dolog pontosabban így néz ki: minden egyes valuta értékét
aranyban határozzák meg. Például egy dollár x gramm aranynak felel
meg. A jegybanknak előírják, hogy a mindenkor forgalomban
lévő pénz arányában mekkora aranytartalékkal kell rendelkeznie.
Köteles meghatározott áron - a vételi és az eladási árfolyam közötti
kis árréssel - saját valutáját arany ellenében felvásárolni, vagy fordítva,
aranyat vásárolni és a saját valutáját adni érte. Ha bármely valutát
külföldön nagyobb mennyiségben vételre ajánlanak, azért,
mert az adott ország kereskedelmi vagy fizetési mérlege hiányt mutat,
akkor a jegybank köteles a valutájában jelentkező túlkínálatot
arany ellenében felvásárolni a piacról. Hogy a fennálló deficit kiegyenlítődjön,
és a saját aranytartalékok ne emésztődjenek fel, a
jegybanknak növelnie kell a tőkeimportot. Ezt a kamatok emelésével
és a költségek leszorításával, a hitelek csökkentésével, illetve az
adók növelésével éri el. Egyszóval radikális deflációs politikát követ.
A gazdaságra nézve ez szörnyű következményekkel jár. A pénzt
kiveszik mind a fogyasztók, mind a vállalkozások zsebéből, a kereslet visszaesik, a munkanélküliség nő - és mindez csak azért, hogy az
aranytartalékot szinten lehessen tartani.
Fordított esetben azonban, ha az adott ország kereskedelmi mérlege
többletet mutat, akkor növekszik a valuta iránti kereslet, és a
jegybank aranytartalékait valuta ellenében ismét feltöltik. A kamatokat
és az adókat csökkenteni lehet, újra pénz áramlik a gazdaságba,
az növekedésnek indul, és a munkanélküliség is csökken. Ez tehát
az aranystandard, melynek állítólag az a feladata, hogy az állam
pénzügyeit rendbe hozza. Hát ennyit a száraz elméletről.
A valóságban az aranystandard soha nem működött, és soha nem
is fog. Nincs olyan kormány, amely valaha is hajlandó lenne ilyen
szélsőséges deflációs politikát folytatni, mint ahogy azt az aranystandard
rendszere megkövetelné. Olyan negatív társadalmi következményekkel
járna, hogy a mindenkori kormány a legközelebbi
választásokon alulmaradna, és joggal.
Néhány évvel ezelőtt vitát folytattam erről Jacques Rueff-fel (De
Gaulle tábornok valutaszakértőjével). Annyira belebolondult az
aranystandardba, hogy ha róla beszéltek, legtöbbször az „Aranystandard
úr" gúnynéven emlegették. Egy televíziós vita során, ahol
egymással szemben foglaltunk helyet, az aranyat független uralkodónak
nevezte, aki a világgazdaság rendje fölött őrködik. „De hol
van az uralkodó hadserege, amely arra kényszerítheti a kormányt,
hogy végrehajtsa a radikális deflációt?" - tettem fel a provokatív
kérdést.
1932-ben Rueff a Sorbonne-on tartott egyik előadása során az
aranystandard rendszerét dicsőítette. A legnevetségesebb az a példája
volt, mellyel a rendszer gyakorlati sikereit akarta bizonyítani.
Példaként azt a deflációs politikát hozta fel, melyet a weimari köztársaságban
a Brüning/Luther-kormány gyakorolt. A súlyos gazdasági
válság ellenére növelték az aranytartalékokat, jelentette ki tiszteletteljes
csodálattal. Ma már tudjuk, mennyire volt sikeres ez a politika.
Hitler egy évvel később magához ragadta a hatalmat.
Ha továbbszőjük ezt a gondolatot, kínos dolgokra bukkanunk.
Lehet, hogy Hitler soha nem jutott volna hatalomra, soha nem jött
volna létre a Harmadik Birodalom, a második világháború és a
holokauszt, ha nem lett volna az aranystandard. Ugyanis amint átmenetileg
csillapodott a gazdasági válság, amely Németországot ak-
82
A HOSSZÚ TAVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
koriban sújtotta, azonnal csökkent az NSDAP szavazótábora is.
A gazdasági helyzet és a választási eredmények között fennálló
Összefüggést nem lehet vitatni. Mindig akkor töt ki forradalom, ha
ja emberek sora rosszul megy.
Rueff később a világsajtóban még jobban blamálta magát. Cikksorozatában
a világgazdaság összeomlásától óvott, amely bekövetkezik,
amennyiben nem térünk vissza azonnal a klasszikus aranystandardhoz
(ez a dollár százszázalékos aranyfedezetét jelenti).
Mint tudjuk, intelmeit nem szívlelték meg, jelenleg mégis jobb a világgazdaság
helyzete, mint bármikor korábban.
Egyébként az infláció leküzdéséhez nincs szükség az aranystandard
rendszerére. Nem az a lényeg, hogy van-e a valutáknak aranyfedezete
vagy hogy szabadon lebegnek, hanem a hatalom és a bizalom a döntő,
amelyet az adott demokratikus országban a kormány élvez. Ezt bizonyítja
az a deflációs politika, melyet Ronald Reagan röviddel hatalomrakerülése
után kezdett gyakorolni. Először is radikálisan megemelte a
kamatokat, még jobban kiélezve ezzel azt a gazdasági válságot, melyet
még Cartertől örökölt, azután pedig az infláció sikeres leküzdését követően
olcsó pénzzel beindította a gazdaságot.
És fordítva sem működött soha az aranystandard. Így például
olyan országoknak, mint a Német Szövetségi Köztársaság és Svájc,
melyek valutája a felértékelődés folyamatos nyomása alatt állt, nem
lett volna szabad interveniálnia a pénzpiacon, hogy a pénzük iránti
keresletet kielégítsék. Ennek magasabb aranyimport és felfújt pénzmennyiség
lett volna a következménye - mely állapot a Bundesbanknak
nemigen volt valaha is az ínyére. Ehelyett ezek az országok
felértékelték a valutájukat, és közben egy ideig negatív kamatokat
fizettek a bankbetétekre.
De hogy érdemelné meg ez a rendszer a nevét, ha az érintettek
nem tartják magukat a szabályokhoz? Ha állandó a le- és felértékelés,
akkor már nyugodtan akár lebegtethetik is a valutákat.
Ez az egész a ravasz és tapasztalt Grün szavaira emlékeztet, amikor
a kávéházban ülve bejelenti barátainak, hogy nagyon kedvező
áron sikerült egy hajórakomány búzát vennie.
Jogilag is rendben van a szerződés?" - kérdezik a kollégák. „Minek
az? - válaszol Grün. - Ha nő a búza ára, akkor úgysem szállítanak.
Ha csökken, akkor meg én nem veszem átAz aranystandard a második világháború óta nem működik. Korunk
nagy problémáinak megoldása úgyis meghaladná az erejét.
Kudarca egy téves feltételezésre vezethető vissza. A rendszer hívei
azt képzelik, hogy egy valuta minősége az aranytartaléktól függ,
melyet Őrzője, vagyis a jegybank a pincében tárol. Ez teljes képtelenség.
Egy valuta erős vagy gyenge volta elsősorban az adott ország
gazdasági erejétől, másodsorban az állam pénzügyi vezetésétől függ.
Valahogy úgy, mint ahogy az egészséges testnek egy nátha nem árthat,
de a beteges embert még a legkitűnőbb orvosi kezelés sem varázsolhatja
makkegészségessé. Az arany akkor áramlik be egy országba,
ha az emberek szorgalmasak, és az erények győzedelmeskednek.
Amennyiben a negatív tulajdonságok kerekednek felül, a világ
összes aranya sem elég a fizetőeszközük megmentéséhez.
A Deutsche Bundesbank, melyet az elmúlt években épp eleget
kritizáltam - de ez nem mindig volt így nulla aranyfedezettel kezdett,
és a márkának mégis sikerült néhány év alatt a világ egyik legstabilabb
valutájának a státuszát elérnie.
De Gaulle kormánya 1968-ig gigantikus méretű aranytartalékot
halmozott fel a Banque de France-ban, mely aztán az akkori
politikai válság alatt tizennégy napon belül úgy olvadt el, mint
vaj a napon.
A legzseniálisabb definíciót Bismarck hercegnek sikerült megfogalmaznia,
bár - vagy talán éppen azért - nem volt gazdasági szakértő.
„Az aranytartalék olyan, mint amikor két ember takarózik egy
takaróval, és mindkettő megpróbálja a takarót magára húzni."
Az aranystandard bevezetése mai körülmények között még lehetetlenebb,
mint korábban. A devizaáramlat oly hatalmasra duzzadt,
hogy a rendszer még tehetetlenebb lenne, mint bármikor korábban.
A XIX. században bizonyos mértékig még működött. De össze lehet
hasonlítani az előző évszázad gazdasági rendjét a maival? Egy a zenéből
vett példa jut eszembe. Amikor a gyermek zongorázni tanul,
ott áll előtte a metronóm, hogy a tiktak segítse ütemben tartani a játékát.
Egy nagyzenekari mű előadásához (mondjuk, Gustav Mahler
Nyolcadik szimfóniájához) azonban már egy zseniális karmester
szükségeltetik, a metronóm ott nem elég.
A jelenlegi gazdasági rendszernek - mintegy a pénzügyi piacok
karmestereiként - jó jegybanki vezetőkre van szüksége, nem pedig
84
A HOSSZÚ TÁVÚ BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
az aranystandardra. Alan Greenspan, az USA jegybankjának, a
Federal Reserve Banknak az elnöke nagyon jó karmester. Pénzt bocsát
a gazdaság rendelkezésére, ha erre szükség van, és csökkenti a
mennyiséget, ha túl sok pénz van forgalomban. Mint ahogy a Bibliában
áll: „Az Úr adta, az Úr elvette."
A Deutsche Bundesbank, egészen addig, amíg az Európai Központi
Bank a helyére nem lépett, a valutarendszer miatt ránehezedő
nyomás nélkül is deflációs politikát képviselt, amely megakadályozta,
hogy az újraegyesítés után megvalósuljon a második német gazdasági
csoda. Stabilitás, stabilitás és harmadszor is stabilitás - hangzott
a mottója, célul pedig a nullaszázalékos inflációt tűzte ki. Az
amerikai dollár évek óta alulértékelt a márkával szemben. Így a
nyersanyagimport egyre olcsóbb lett, végül is a jegybank ezt akarta
elérni. Egy olyan országban, amely termékeinek negyven százalékát
exportálja, és folyamatosan többletet mutat a kereskedelmi mérlege,
az effajta politika munkahelyek százezreit semmisíti meg. A versenyhelyzet
miatt szüntelenül növekvő nyomás alatt a vállalatok folyamatosan
racionalizáló intézkedésekre kényszerülnek, vagy arra,
hogy külföldre helyezzék át a termelést, ahogy azt sok német cég
már meg is tette.
A stabilitás öncélúvá vált, de a stabilitás nem lehet követendő
életcél. Életcél csak a béke és a jólét lehet. Csak így lehet megakadályozni
a bal- és jobboldali politikai szélsőségesek és populista szédelgők
térnyerését. A legfontosabb cél a politikai stabilitás legyen,
és ne a pénzügyi stabilitás. Ahogy Helmut Schmidt is igen helyesen
fogalmazott: „Inkább legyen ötszázalékos infláció, mint ötszázalékos
munkanélküliség!" Egy kismértékű infláció nem árt a gazdaságnak-
Ferenc József császár egyszer a magyar vidéken utazgatott, és
megkérdezte az egyik polgármestert: „Na, milyen volt idén a termés?"
A jóember így válaszolt: „Nagyon jó, Felség, de egy csepp
uzsora nélkül nem is tudnánk élni..." Így van ez a csepp inflációval
is: hiányában a gazdaság nem tud növekedni.
Ráadásul az abszolút stabilitás csak illúzió. Az energia-,
OTP részvényesek ide!