na ha már a múltkor nagyon lehordtam egy színdarabot, akkor nem maradok csendben akkor sem , ha valami nagyon tetszett...
Az Operettszínház Szép nyári nap c. musical-jét mindenkinek ajánlom, aki szereti a Neoton slágereit!
Nagyon szépen éneklik fiatal szép hangú színészek.
És bár eleinte egyszerű "butyuta" kis musicalnek tűnik én mint egykor irodalomban gyengélkedő egyén mégis láttam mögöttes mondanivalót a darabban...
Tudniillik itt a főhős azon vivódik, hogy a határközeli építőtáborból disszidáljon-e Jugoszláviába (60-as évek), hiszen ott kint jó élet várna rá, itt meg mint 56-os forradalmár disszidens gyermeke nem tud bejutni az egyetemre, bármilyen tehetséges is. Egy dolog van ami itt tartaná, a szerelme...
És a darab miközben fiatalságunk neotonszámai pengetik lelkünk húrjait, közben elmondják, hogy ha minden tehetséges fiatal elhagyja az országot, akkor vége az országnak és ezt nem szabad hagyni (ugye -hallottunk már olyat is, hogy el lehet menni innen)...
És bemutatják a szerelmes fiatalokat anélkül hogy a színészeknek öncélúan meztelenkedniük kellene, nincs benne az oly trendi buzulás, viszont ötletes párbeszédekkel történetekkel fűzik össze a Santa Maria-tól a 220 felettig az összes nagy Neoton slágert!
Az Operettszínház Szép nyári nap c. musical-jét mindenkinek ajánlom, aki szereti a Neoton slágereit!
Nagyon szépen éneklik fiatal szép hangú színészek.
És bár eleinte egyszerű "butyuta" kis musicalnek tűnik én mint egykor irodalomban gyengélkedő egyén mégis láttam mögöttes mondanivalót a darabban...
Tudniillik itt a főhős azon vivódik, hogy a határközeli építőtáborból disszidáljon-e Jugoszláviába (60-as évek), hiszen ott kint jó élet várna rá, itt meg mint 56-os forradalmár disszidens gyermeke nem tud bejutni az egyetemre, bármilyen tehetséges is. Egy dolog van ami itt tartaná, a szerelme...
És a darab miközben fiatalságunk neotonszámai pengetik lelkünk húrjait, közben elmondják, hogy ha minden tehetséges fiatal elhagyja az országot, akkor vége az országnak és ezt nem szabad hagyni (ugye -hallottunk már olyat is, hogy el lehet menni innen)...
És bemutatják a szerelmes fiatalokat anélkül hogy a színészeknek öncélúan meztelenkedniük kellene, nincs benne az oly trendi buzulás, viszont ötletes párbeszédekkel történetekkel fűzik össze a Santa Maria-tól a 220 felettig az összes nagy Neoton slágert!
Multi - Kulti
"Az Egyesült Államokban pl. az Alkotmány rendelkezései szerint a politikai
hatalom központja a megválasztott Kongresszus (azaz a Képviselőház és a
Szenátus tagjai), az ugyancsak megválasztott elnök, valamint az
alkotmányosság felett is őrködő pártatlan és független Legfelsőbb Bíróság.
Az amerikai polgároknak ma is azt tanítják, hogy a politikai hatalmat a
végrehajtó hatalom élén álló elnök és kormánya, valamint a törvényhozó
hatalommal rendelkező Kongresszus az Alkotmány keretei között a
választópolgárok akaratának megfelelően gyakorolja. A valóságos helyzet
azonban igen messze van ettől a feltételezéstől. A választópolgárok már
régóta gyanították, mostanra azonban már tudják is, hogy a választási
ígéretek betartása nem kötelező és a különböző választási programok csupán
üres ígéretek. Az amerikaiak szinte már beletörődtek, hogy a mellébeszélés
és a hazudozás a politikai színjáték szerves része. Hatalmas áldozatokat
követelő háborúk indulnak és fejeződnek be anélkül, hogy az érintettek
elfogadható magyarázatot kapnának.
A politikai retorika szinte már köszönőviszonyban sincs a politikai
döntésekkel és tettekkel. Mindez miért alakult így? Nyilvánvalóan azért,
mert a politikai hatalom központja nem a látható politikai szféra
megválasztott intézményeinél van még a világ legnagyobb és leghatalmasabb
demokráciájában sem. Azaz Amerikában sem az alkotmányosan kijelölt
Kongresszus, illetve az elnök hozza az érdemi döntéseket, hanem egy
rejtőzködő hatalmi elit, amely saját külön érdekekkel és stratégiával
rendelkezik, amelyek eltérőek vagy egyenesen összeegyeztethetetlenek a
társadalom egészének a céljaival és alapvető érdekeivel. Az Egyesült
Államokban a New York-i székhelyű pénzoligarchia, azaz a nemzetközi
bankárok zárt csoportja, a pénzvagyon felett rendelkező olyan magán
bankházak, mint a J. P. Morgan és a Rockefeller ellenőrzés alatt álló
Citicorp, a Warburg- és Rothschild-érdekeltségekbe tartozó pénzintézetek és
korporációk, de mindenek előtt a Federal Reserve System ? az Egyesült
Államok központi bankjának szerepét betöltő magántulajdonú pénzkartell ?
alkotják a tényleges hatalom, az érdemi döntéshozatal központját.
Ezért az elfogulatlan kutató kénytelen megállapítani, hogy a létező, de
egyben meggyengült és kijátszott amerikai Alkotmány lehetővé tette egy már
sok tekintetben totálisnak minősíthető állam kifejlődését. Ez nem azt
jelenti, hogy nyílt diktatúra működne Egyesült Államokban, de a tényleges
hatalommal rendelkező pénzoligarchia ? formális és informális
intézményrendszerén keresztül ? erőteljes nyomást tud gyakorolni uralmának
kritikusaira. Hatalmi eszközként be tudja vetni az ellenőrzése alatt álló
adóhivatalt, hogy kritikusait megfegyelmezze (lásd a neves amerikai
közgazdász és politikus, Lyndon H. LaRouche és munkatársai adócsalás koholt
vádjával történő koncepciós elítélését), a bírósági karba beépített
emberein keresztül pedig folyamatosan átértelmezteti, s olyan irányban
manipulálja az Egyesült Államok alkotmányát, hogy az a hatalmi elit
politikáját szolgálja.
A nemzetközi pénzoligarchiának az ellenőrzése alatt álló magánpénzrendszer
működtetéséhez fűződő érdekei teszik szükségessé a politikai hatalom
centralizálását és koncentrálását. A hatalom központosítását a függő
helyzetbe kényszerített társadalommal lehet a legkönnyebben elfogadtatni. A
cél tehát olyan társadalmi szerkezet kialakítása, ahol a tényleges hatalom
a pénzoligarchia és integrált politikai elitje kezében van, míg a
társadalom többi tagja függő helyzetű, bérből és fizetésből élő
alkalmazott, vagy állami segélyezésre szoruló, eltartott személy. Mindkét
réteg ki van szolgáltatva az uralkodó hatalmi elitnek. Ennek a modellnek
egyik változata volt a reálszocializmus, közelebbről a bolsevik típusú
diktatúra Oroszországban és a szovjet birodalom más államaiban, ahol a
pártállami elité volt a politikai hatalom és ennek révén a gazdasági
hatalom, míg a társadalom túlnyomó többsége bérből és fizetésből élő függő
helyzetű alattvaló volt.
Egy másik változat volt a nemzeti szocialista Németország, ahol az államot
kisajátító pártelit gyakorolta ? az őt kiszolgáló nagytőkével együttműködve
? diktatórikus hatalmát. Itt is egy szűk politikai-, katonai- és tőkéselit
állt szemben a társadalom függő helyzetbe került, önálló cselekvéstől
megfosztott túlnyomó részével. Ennek a kétpólusú rendszernek a
fábiánizmusnak nevezett szocialista változata valósult meg az Egyesült
Államokban. A pénzoligarchia kisajátítva a maga számára az Egyesült Államok
pénzrendszerét, kiterjesztette hatalmát a termelő tőkére is, és a lakosság
túlnyomó részét függő helyzetű alkalmazotti és bérmunkási státuszba
kényszerítette, illetve milliókat marginalizált, úgy hogy csak
közsegélyekből tudtak megélni. Végeredményben mind a három uralmi rendszer
mögött ugyanaz az elituralom húzódik meg, különböző megjelenési formákban.
Ahogy az idő múlásával egyre több adat kerül napvilágra, úgy válik ez a
feltételezés egyre inkább beigazolódott valósággá. A hivatalos történetírás
azonban mellőzi az új szempontokat és összefüggéseket feltáró ún.
revizionista történetírás eredményeit.
A 20. század elejétől az amerikai Federal Reserve System (amelyik nem áll a
washingtoni törvényhozás ellenőrzése alatt, s amelyet állami könyvvizsgálók
nem ellenőriznek, s nem számoltatnak el, és amelynek joga van, hogy a
bankóprést működtetve pénzt bocsásson ki, hiteleket nyújtson és
meghatározza a hivatalos kamatlábat) ténylegesen magánkartellként gyakorol
monopolhatalmat az amerikai gazdasági élet egésze felett. Az Egyesült
Államok külpolitikáját a pénzoligarchia olyan tudományos magántársaságnak
álcázott, a valóságban döntéshozó hatalommal rendelkező, koordináló
intézménye dolgozza ki és gyakorolja, mint a New York-i Council on Foreign
Relations, CFR, (Külföldi Kapcsolatok Tanácsa). Még a tudományos kutatók,
egyetemi tanárok, üzletemberek és politikusok ártatlan fórumának
feltűntetett intézmény egyes tagjai előtt is rejtvemarad, hogy a CFR ?
elsőrangú hatalmi központként ? már 1921 óta meghatározza az Egyesült
Államok külpolitikáját. A New Yorkban lévő Pratt House-ban székelő CFR-nek
megalakulásától kezdve új piacok megszerzése, továbbá a pénzkartell vezető
bankházai által ellenőrzött multinacionális vállalatbirodalmak, valamint
azok gazdasági befolyásának világszintű kiterjesztése volt a külpolitikai
célja.
A pénzoligarchia, amikor 1913-ban magántulajdonába vette az Egyesült
Államok pénzrendszerét, előzőleg arról is gondoskodott, hogy a központi
bank szerepét betöltő FED segítségével eladósítandó állam megfelelő
adóbevételekkel rendelkezzen a jövőbeni államadósság kamatainak fizetésére.
Ezért keresztülvitték a jövedelemadó bevezetését, hogy legyen az államnak
megfelelő pénzbevétele a kamatjáradék fizetésére. Korábban az amerikaiak
jövedelemadót nem fizettek. A pénzoligarchia azonban ki akarta vonni magát
az adózás alól, ezért több ezer magánalapítvány létrehozásával vagyonának
jelentős részét adómentes alapítványi vagyonná alakította át. Ez a vagyon
továbbra is a rendelkezésére áll, de nem kell érte adóznia. A
pénzoligarchia a mai napig ezeken az alapítványokon keresztül finanszírozza
saját privát intézményrendszerét és a neki dolgozó szellemi elitet. Ezek a
kutatók lehetnek ,,konzervatívok? vagy ,,liberálisok?, objektíve azonban a
pénzoligarchia hatalmi apparátusának részét képezik, s annak stratégiai
céljait valósítják meg. A pénzügyi oligarchia hálózata által ellenőrzött
könyvkiadók a velük szemben kritikus könyveket nem jelentetik meg, míg a
hasznosnak ítélt könyveket jelentős támogatásban részesítik. A nagy kiadók
és könyvforgalmazó hálózatok által mellőzött művek rendszerint csak kis
példányszámban jelenhetnek meg, emiatt tudatformáló hatásuk is elmarad.
Ugyanez a helyzet az írott és elektronikus tömegtájékoztatással is. A
pénzoligarchia által felbérelt és kinevelt szellemi elit irányító pozícióba
helyezett tagjai gondoskodnak arról, hogy mi legyen vezetőtéma, miről
folyjék irányított társadalmi párbeszéd, s mi legyen gondosan elhallgatva.
A társadalom manipulálása csaknem 90 éve tart. A pénzoligarchia nemcsak
eladósította a vezető ipari államokat, köztük az Egyesült Államokat is, de
kiépítette a nemzetközi szervezetek és intézmények olyan hálózatát, amelyek
fokozatosan a nemzeti alkotmányok helyébe lépnek. Amerikában az alkotmány
egyes rendelkezéseit úgy cserélik ki, hogy elsőbbséget biztosítanak az
általuk létrehozott nemzetközi szervezetek ugyancsak általuk jóváhagyatott
alapokmányainak, s az akaratukat tartalmazó különböző nemzetközi
szerződéseknek. A demokrácia formális működésének a biztosítása azonban
fontos érdekük. Kedvenc modelljük a fiktív demokrácia működtetésére az
átlátszó kétpártrendszer, ahol mesterséges különbségeket kreálnak, pl. a
választási konvenciók cirkuszi mutatványainak a lebonyolítására. Az ún.
,,kétpárti külpolitika? semmi egyéb, mint annak szépítő kifejezése, hogy a
pénzoligarchia számára fontos kérdésekben semmilyen különbség nem lehet a
kiválasztott politikai elit ,,A? és ,,B? csapata között. Ez a körülmény
vezetett pl. 2000-ben ahhoz a patthelyzethez, amelynek az amerikai
társadalom az elnökválasztási procedúra kapcsán tanúja lehetett. Olyannyira
nem volt semmilyen különbség a pénzügyi oligarchia és koordináló
szervezete, a New York-i CFR által kiválasztott két elnökjelölt között,
hogy a választók csak ,,ugyanaz? és ,,majdnem ugyanaz? között dönthettek.