Sarpac le van ragadva párszáz évet. De nem csoda, hogy ha nem ért hozzá és kizárólag ilyen Lenhardt féle meg ennél is rosszabb bugyutaságok alapján tájékozódik.
Mindez egy gazdasági fórumon. Brrr.
Mindez egy gazdasági fórumon. Brrr.
Lenhardt Balázs: Mikor dől el a dominó?
Európai vezető hatalmai büszkén húzzák ki magukat, hogy sikerült jó megoldást találjanak a gyakorlatilag már finanszírozhatatlan görög adósságválságra. Látszólag a piacok is elégedetten nyugtázták a döntést, javult az euró és a forint árfolyama is, mindenki boldog. De vajon tényleg sikerült rendezni a saját GDP-jük 150%-át meghaladó görög államadósság legalább középtávú finanszírozhatóságát, ahogyan azt Angela Merkel és Nicholas Sarkozy hangoztatja? Álláspontom szerint egyáltalán nem, a gyors tűzoltás csak a katasztrófa elodázására volt elegendő, a világméretű gazdasági-pénzügyi összeomlás már feltartóztathatatlan.
A probléma gyökere az egész globális pénzügyi rendszerben gyökerezik, amely a spekuláció általánossá válásával teljességgel elszakadt a reálgazdaságtól, és felfoghatatlan mennyiségű virtuális pénz áramlik benne. Csak az ún. derívatív (származtatott) értékpapírok piacán mintegy 7.000 milliárd USD-nek megfelelő deviza forog, amelynek eredőjét már nem lehet kibogozni. A 2008-as ún. pénzügyi válság is az ilyen származtatott termékekből indult el, ugyanis a bankok, befektetési társaságok az amerikai ingatlanpiacon szerzett, valójában fedezet nélküli papírjaikat egymás között adták-vették, bedöntve vele többszáz éves, patináns bankházak tucatjait. Ez a krízis fél év alatt végigsöpört a világon, hiába hangoztatták az európai vagy ázsiai kormányok, hogy őket nem fogja érinteni, hiszen a liberalizált multiglobalizációban a bizonyos lepkeszárny lebbenése is cunamiszerű visszhangot válhat ki a többi kontinensen. A 2008-as események csak szerény prelude-öt (előhang) jelentenek abban a pokoli szimfóniában, amelyet a féktelen emberi kapzsiság olajozta pénzügyi rendszer összeroppanása fog okozni. Ez a rendszer mára egy olyan hatalmas méretű buborékká vált, amelybe még folyamatosan pumpálják a levegőt, mert látszólag bármennyit elbír, miközben egy elszabadult léghajóra emlékeztet, ahol a kosárban mi mindnyájan, a földi lakosok himbálóznak az irányítás visszaszerzésének legkisebb esélye nélkül. Rossz hírem van. Nem is fogjuk tudni kézbe venni a dolgokat, amíg a lufi az ősrobbanást idézve szét nem pukkan felettünk, elindítva egy olyan láncreakciót, amelynek végkifejlete a legsötétebb utópiákat valósíthatja meg. Oswald Spengler már száz évvel ezelőtt a Nyugat alkonyáról írt, de most eljöhet az egész ipari civilizáció alkonya is.
Miért vagyok ennyire pesszimista? Hiszen látjuk, bajban ismerszik meg a barát: az EU, az IMF és a nagyobb bankok majdnem 150 milliárd euróval segítik ki az államcsődben vergődő Görögországot, aki cserébe egy komoly konvergencia (magyarul megszorító) csomagot vállal, amivel stabilizálja a tarthatatlan költségvetését, és tovább tudja fizetni az állami alkalmazottakat és intézményeket. Zárójelben tegyük hozzá, a görögöket nem is kell annyira sajnáljunk, mert míg a magyar orvos, tanár vagy vasutas megalázó éhbére közismert, addig a jól élni szerető mediterránok olyan elképesztő pluszjuttatásokat zsebelhettek be a béreken felül, ami világszinten is példátlan. Csak néhány példa: volt aki a kézmosásra, más aktacipelésre vehetett fel pótlékot, de a pontos munkakezdésért vagy a munkaruha viseléséért is járt. Arra azonban már nem látszik garancia, hogy 2014 után mi fog történni az akkor is irdatlan mennyiségű lejáró görög államadóssággal.
A német-francia tengely mindenesetre rendkívül eltökélt, még a nyáron új javaslatokat nyújtanak be az euróövezeti pénzügyi stabilitás növelésére és a tagországok közötti együttműködés fokozására. Létrejöhet egy új, az IMF-hez hasonló Európai Valutalap, amely a intézményesítetten lenne hivatott a bajban levő országok támogatására. Ne legyen kétségünk, bajba jutott ország lesz bőven a közeljövőben, miközben nem sikerült Írország, Portugália, Spanyolország vagy Olaszország adósságproblémáira sem megfelelő megoldást találni. Ezekben az országokban bármelyik pillanatban elkezdődhet ugyanúgy a görög játszma, és a nemzetközi spekuláció célkeresztjébe kerülhet szinte bármelyik ország. Az államadósságot ugyanis semelyik állam nem képes magától visszafizetni, csupán befektetői hangulat és nagyrészt spekuláció, hogy melyikről hiszik ezt el, és melyikre mutat rá a végzet csontos ujja, hitelminősítői értékelésbe csomagolva a felszámolói parancsot. Magyarország is csak látszólagosan lélegezhet kicsit szabadabban, mert hiába a hazug kormányzati propaganda, a gazdasági szuverenitásunkat nem sikerült visszaszerezni, az EU és az IMF csak meglazította a nyakunkon a fojtóhurkot, de bármikor meghúzhatják. Ezért kellenek a strukturális reformok, a Széll Kálmán tervnek nevezett megszorító csomag, mert folyamatosan pénzt kell kipumpálni a már amúgy is végzetesen meggyöngült magyar társadalomból, hogy a nemzetközi tőke megkaphassa állandó jussát, mindnyájunk egy font húsát.
A probléma lényege a kamatos kamat rendszere, amit a zsidó pénzváltók találtak ki az ókorban, majd a középkorban a Rotschildok, Fuggerek és más vérszívók olyan tökéletesre fejlesztettek, hogy birodalmak sorsa az ő kezükben volt, mert a pénzüktől függtek és szabadon dönthettek háború vagy béke kérdésében. Volt akinek szúrták már akkor is a szemét, Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella a XV. század végén nem csupán a móroktól szabadította fel Hispániát, de a velük szoros szimbiózisban élő zsidó kereskedőknek is tudomásukra hozták, hogy kívül tágasabb. Persze ettől és számtalan a hitelezési anomáliákra felhívó figyelmeztetés ellenére a rendszer működött tovább, és ott tartunk most, a XXI. század elején, hogy a világ nagy része el van adósodva. Az adósságot és az érte fizetendő kamatot pedig a gazdaság bővüléséből kellene kigazdálkodniuk. Ezért vált varázsszóvá a GDP (bruttó hazai termék), amelynek évről-évre növekednie kellene, hogy sikerüljön kifizetni a folytonosan emelkedő terheket, de ez már a gazdaság ciklikusságából következően is lehetetlen feladat. Mégis a neoliberális gazdaságpolitika jelszava az állandó növekedés, ami józan paraszti ésszel is megvalósíthatatlan. Ehhez minden évben többet kell termelni és fogyasztani, tekintet nélkül a fennálló természetes korlátokra. Ezért hiába dübörgött a csúcsra a fogyasztói hajsza, amibe sikerült a nyugati világ mellett egyre nagyobb ázsiai tömegeket bevonni, a rendszerben automatikusan kódolva van a fenntarthatatlanság. Miközben az emberi kapcsolatok teljesen elsekélyesednek, a mammon mohó istene egyre többet és többet követel. Az egész világ, az államok és a lakosság is az adósságrabszolgaság jármában húzza az igát. A haszonélvező pedig a spekuláns, aki arc nélkül húzódik meg a luxuslimuzinok sötétített golyóálló üvege, és hatalmas felhőkarcolók hosszú, fekete asztalai mögött, ahová évente egyszer-kétszer összegyűlnek dönteni élet és halál fölött.
Tusnádfürdőn már Orbán is arról beszélt, hogy korszakváltás határán állunk, amelyben a régi rendszer össze fog dőlni, ugyanis a nyugati világban az államadósság olyan mértékűvé válik, hogy a tartozásokat már nem lehet visszafizetni. Eddig rendben, ezt mondja a Jobbik évek óta. De erre mondta eddig következetesen "vezénylő tábornok úr" a parlamentben, sőt önellentmondását fokozva a tusványosi táborban is, hogy Magyarországnak vissza kell fizetnie az adósságát. Amit persze már sokszorosan visszafizetett és mégis folyamatosan nő! Mert egyszerűen nem lehet visszafizetni, sőt soha nem is próbálja senki visszafizetni, mert a lejáró kötvényeket mindig újak kibocsátásával váltják ki, görgetve maguk előtt a gigászi adóssághegyet. Egyetlen számadatot mondok: 2011-ben hazánk 2850 milliárd forintot kell kifizessen csupán az adósság kamataira! Többet, mint amit egészségügyre és oktatásra tudunk fordítani összesen, a húszéves verkli mégis forog tovább: az adósságot vissza kell fizetni akkor is, ha beledöglünk! Miközben már Orbán is kimondja a nyilvánosság előtt, hogy nem lehet visszafizetni, és mégis sorra lesöprik a jobbikos javaslatokat, amelyek az országot tönkretevő hitelezési feltételek, kondíciók újratárgyalására vonatkoznak. Vona Gábor pontosan fogalmazott, amikor arról beszélt a héten, hogy történelmi lehetőséget szalasztott el a Fidesz kormányra kerülése után az államadósság újratárgyalására. 1990-ben el lehetett engedni Lengyelország és Bulgária tartozásának felét, öt évvel ezelőtt a nem EU tag Szerbia kapott jelentős könnyítést, és most a görög államkötvények jelentős részéről mondanak le ingyen és mosolyogva a nagy bankházak. Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank (EKB) elnöke ki is mondta, hogy a Görögország számára kidolgozott program egyszeri és kivételes, nem vonatkozik más országokra és jövőbeni problémákra. Mi pedig bátran kimondhatjuk: hagyják már abba a hülyítésünket, a megalázásunkat és kizsákmányolásunkat! Ahelyett, hogy minket is felkérjenek a görög (és a majd sorban következő többi) mentőcsomagban való részvételre, adják meg nekünk is a többieknek jóváhagyott engedményeket! Európa senki által meg nem becsült védőbástyái már többször voltunk, most hagy legyünk végre egyenlő felek, és nem harmadosztályú tagállam.
A rendszer, a szisztéma fenntarthatatlan, mégis lapátoljuk a szenet a süllyedő Titanic kazánjába. A pénzügyi rendszer eresztékei recsegnek-ropognak, sorban mondják ki a korábban neoliberális profétáknak számító közgazdász guruk, mint Soros, Stiglitz vagy Nouriel Roubini, hogy nem sikerült kilábalni a gazdasági krízisből, az igazi válság csak most következik. A magyar kormány mégis reálpolitikaként értelmezett kényszerből teljesíti a hitelezői elvárásokat, rendületlenül fizetve a számlákat, még akkor is, ha újabb családok tízezrei süllyednek le a mélyszegénység visszautat lehetetlenné tevő szintjére. Meg kellene állítani ezt az örültséget: miközben a húst vágjuk le magunkról a pénzuralom feneketlen bendőjű szörnyetege ellenállás nélkül nyeli el a környező világot, és senki nem húzza meg a vészféket! A globális kapitalizmus már megbukott, de nincs aki kellő határozottsággal kimondja ezt, a rendszer pedig saját súlyánál és tehetetlenségénél fogva görög tovább maga alá temetve népeket, nemzeteket. A közeledő pénzügyi és gazdasági összeomlás olyan lesz mint a dominó, szép sorban bedől a most stabilnak hitt rendszer összes eleme, ahogy az előző elem rázuhan. Vegyük már észre, egy pokolgépen ülünk, csak az emberek többsége bedugja a fülét, hogy ne hallja a robbanószerkezet egyre hangosabb ketyegését!
Lenhardt Balázs
barikad.hu
A szerző közgazdász, a Jobbik országgyűlési képviselője