Mese a pénzről, a hitelről, és a bankról
KerekesZS|2009. aug. 3. 1:04|40 komment, szólj hozzá te is!
| Egyéb
A pénz
A pénz egy önmagában értéktelen jel, mely kifejezi két, vagy több dolog csereértékét, egy mérőszám, mely azt mutatja meg, hány szál gyufát kell adni egy pár cipőért, egy kabátért, egy autóért.
Egy egyezmény, hogy a gyufaszálban kifejezett arányokat mindenki elfogadja, és a gyufaszálban, mint általános egyenértékesben kifejezett arány arányában elcserélődik a kabát a cipőre.
Ha egy kabát 20 gyufaszál és egy cipő meg 10, akkor egy kabátért vagy 20 gyufaszálat, vagy 2 cipőt kell adni.
Ha egy unciányi aranyakból érmeket verünk, akkor minden érme egyforma értékkel bír, és meghatározott számú, de mindegyikért azonos számú gyufaszálat adunk. Ha az aranyérmekre azt írjuk, hogy ő most egy gyufaszál, és egy másik egy unciányi aranyra, hogy ő most 1000 gyufaszál, attól magának az 1 unciányi aranynak továbbra is egy unciányi arany értéke lesz, az egyikért mégis 1 gyufaszálat adunk a másikért meg 1000-t, miközben az egy unciányi jelöletlen aranyért meg mondjuk 100-t.
Ugyanezek a számokat egy darab papírra is ráírhatjuk, ráírhatjuk, hogy szál gyufát adtunk érte cserébe. A papírnak nincs saját értéke, pontosan annyi kabátot, cipőt fogunk érte kapni, mintha magát a gyufát adnánk. Amiért 20 szálat kellett volna adni, azt egy olyan papírdarabért, amire 20 van írva.
Könnyen belátható, hogy sokkal egyszerűbb egy repülőgépért egy darab papírt adni, egy ígérvényt, mely 100 millió gyufaszál, vagy vele egyenértékű dolgokra való cserére jogosít, mint 100 millió gyufaszálat.
Ez a jel, bármi is testesítse meg, mindig megtestesít valami konkrét tárgyat, 1 gyufaszálat, 1 kabátot, 1 cipőt, 1 repülőgépet, bármit, de mindig valami konkrét dolgot, mely emberi szükséglet kielégítésére alkalmas. Értéke mindig attól függ, amit éppen megtestesít.
Ez az egyezmény a pénz, mellyel az ember elhárította a csere fizikális korlátait.
<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->
A pénzről használat közben kiderült, hogy nem csak azon a módon könnyíti meg a cserét, hogy kifejezi az arányokat két tetszőleges dolog között, és könnyen mozgatható, hanem eme tulajdonságainak köszönhetően a valódi csere időben szétválasztható, nem kell azonnal dönteni. Ha megtaláltam azt, akinek gyufaszálra van szüksége, nem kell azonnal eldöntenem, hogy mit szeretnék kapni érte cserébe, kapok egy elismervényt, hogy jogosult vagyok 1 gyufaszálnyi munkát bármikor bárki egy gyufaszálnyi munkájára cserélni.
Az ígérvényre való cserével, és a termelőerők fejlődésének köszönhetően – melynek következtében a saját létfenntartási szükségleteinket meghaladó mennyiségű termék előállítására lettünk képesek, képesek lettünk fel nem használt, el nem cserélt munkánkat egy bármikor beválható ígérvény formájában összegyűjteni, tartalékolni.
Ennek az egyezménynek köszönhetően, az egyezmény fennállása alatt az idő, mint korlát, megszűnik, mivel a munka és tárgya elváltak egymástól: a munka tárgya –esetünkben a gyufa- elvileg már évezredek ezelőtt elpusztulhatott, miközben az ígérvény a cserére még él.
Az ember ezzel a fikcióval képessé vált eltenni a munkáját, más szavakkal képesé vált konzerválni azt.
Azaz a pénz nem más, mint konzervált emberi munka.
<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->
A hitel
Fentiekből kiderül, hogy pénze az eredeti felállásban csak annak van, aki munkát végzett, és munkatárgyát nem egy másik munkatárgyra, hanem egy szabadon bármikor bármire cserélhető ígérvényre cserélte.
Mivel a különböző emberi közösségek mást-mást tekintettek egyenértékesnek, -a mi példánkban a gyufaszál volt az, -volt, ahol 1 kg só, vagy 1 shekel búza, vagy 1 uncia arany, vagy 3 halpikkely, különböző egyenértékeshez arányokat rögzítő ígérvények voltak forgalomban.
Már az ókorban létrejöttek emiatt pénzváltó helyek, ahol mivel az arányok ismertek voltak –hány szál gyufa ér 1 shekel búzát- az ígérvényeket elcserélték ebben az arányban.
A pénzváltó munkát végzett, és ezért neki ellenérték járt, ha 1 shekel búza 1000 szál gyufát ért, akkor mondjuk az 1 shekelnyi búzát megtestesítő ígérvényért csak 990 szálnyi gyufát megtestesítő ígérvényt adott, az ő munkája ezáltal10 szál gyufára cserélődőtt.
Mivel a pénz lényege, hogy bármikor bármilyen dologra szabadon elcserélhető, és könnyen mozgatható, ezért a pénztulajdonosoknak, akik kivártak a cserével vigyázniuk kellett rá, mert ha elvesztették, a megtaláló is ugyanolyan szabadon cserélhette bármire, mint az, aki munkát adott érte.
Volt, hogy biztonságba szerették volna helyezni, nem magukkal vinni kalandos utakra.
A pénzváltók találtattak általánosan megbízhatónak erre a feladatra, emiatt a pénzváltók egy idő után nem csak pénzváltók, hanem pénzt őrzők is lettek.
Az átvett pénzről elismervényt adtak, mely elismervény felmutatójának kötelesek voltak a pénzt visszaadni.
A kalandos utakról azonban a pénztulajdonosok sokszor nem jöttek vissza, vagy csak olyan hosszú idő elteltével, hogy már nem is nagyon volt remény a visszatérésükre.
De nem csak pénztulajdonosok voltak (munkakonzervvel rendelkezők), és pénzt őrzők, hanem olyanok is, akik adott pillanatban nagyobb mennyiségű-értékű munkát szerettek volna felhasználni, mint amennyit ők addig elvégeztek, de reményük volt, hogy a jövőben előállítják a munkafedezetet. A pénz áthágva a munka és munka közötti csere idejét, arra is alkalmas, hogy egy olyan ígérvény legyen, hogy az én elvégzett munkámért valaki majd a jövőben végez munkát, a munka és munka közötti csere létrejön, és más cserélje el az én munkámat, egy harmadik munkájára.
A múltban elvégzett fel nem használt munka a pénz, a jövőben elvégzendő munka a hitel.
Ehhez a tartozáshoz szükség volt arra, hogy a tartozónak hitele legyen, azaz elhiggyék, hogy el fogja végezni a munkát. A munkával való tartozást ezért hívjuk hitelnek.
A pénzőrzőknél egyre több pénz gyűlt, és gyakran örökre maradt a kalandokból nem visszatérés miatt, és kölcsön kérni meg onnan lehet, ahol van, az emberek oda fordultak kölcsönért. A pénzt őrző meg más munkakonzervét adta kölcsön, és neki el kellett számolni a tulajdonossal. Azt a kockázatot vállalva, hogy ha a pénz tulajdonosa idő előtt visszaér, akkor a sajátjából kell odaadnia. Ezért a kockázatért tartalékot kellett gyűjtenie, 10 gyufaszálért 11-t kért vissza, és így ha minden 11 kölcsönt kérő közül egyről kiderült, hogy nem volt hitelképes – nem adta vissza a pénzt- akkor is összegyűlt újra a 10 gyufaszál, aminek az őrző az őrzésére vállalkozott.
A rendszer rentábilisnak mutatkozott, talán a pénzt őrzők jó ítélőképességű emberek lehettek, vagy képesek voltak kellő nyomást gyakorolni az adósokra, de nem csak a 10 gyufaszálnyi pénz gyűlt vissza, hanem még 10 gyufaszálnyi, ami a pénzt őrző kockázatának ára volt.
Eleinte a pénz őrzése volt maga a munka, a pénzt őrzésre bízók adtak a sajátjukból az őrnek. De az őrök felismerték, hogy jobban járnak, ha nem az őrzés ellenértékét kérik el, hanem a kockázat ellenértékét, és minél többen bízzák rájuk a pénzüket, annál inkább több kölcsönt tudnak adni, és a saját kockázatuk ellenértékéből átengedve a pénztulajdonosnak megszületett a betéti és a hitelkamat, és mindenki legnagyobb előnyére és megelégedésére megszületett a bank.
forrás: link
Csak Csajok