Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terült asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett -
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tábla,
Harminc ezüstért kínálta,
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a Karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mi végre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték ?
Mért nem várta csendben a végét ?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: “Elég volt”.
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger ?
Miért remegtek világrendek ?
Egy nép kiálltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt ?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt ?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság ?….
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik -
Akkor az Ég, Föld mind sirattak!
Némán gyászoltak temetők,
mert akik akkor értünk haltak,
jeltelen sirba szálltak ők!
Novembert irtunk. S úgy járt köztünk
vigyorgó képpel a Halál,
tudta, suhint a Nagy Kaszával,
prédát mindig bőven talál!
Holtak feküdtek szerteszéjjel,
vértől iszamos volt a kút.
Tankok taroltak, orvul lőttek,
Biztos halálba vitt az út!
Győzelmes, boldog októberre
szörnyű November 4 virradt!
Nem volt kegyelem! Irgalom sem –
nem volt papir és vádirat,
bitófát ácsolt fürge hóhér,
- Pilátus nem mosott kezet –
csak ítéletet irt a biró,
áldozat máris érkezett…..
Az apja után sirt a gyermek,
Gyermekét siratta apa,
Nem az áldott földet túrta,
Csak sirt ásott ásó-kapa!
Jaj Mért szültetek magyar anyák?!
Fiatok, lánytok elveszett!
A jövőjüket sir nyelte el –
szép arcuk az emlékezet…..
Gyászolt a város! Százak sirtak
ártatlanoknak tetemén,
rettegés sötét árnyékában
csatát vesztett a jó remény!
Bünteleneknek piros vére
Vádlón az egekig kiált –
s az Igazság győzelmes szobra
megszégyenült. Zokogva állt….
Lehet, megfagy egyszer a könnyünk –
de nem felejthetünk soha!
Legyen a sorsunk talán könnyebb,
akár kegyetlen, mostoha –
a temetőink ott kisértnek!
Sirjukon mindig lesz virág!
Néma ajkakon, igaz szivből
mindig szállnak értük imák!
Az emlékezés szent tüzében
a nemzet új életre kel –
s e vérrel megváltott ifjuság
egy szebb jövendőt érdemel!
októberi pillanatképek 1956
Golyószaggatta, romos utcák…
Patakként ömlik most a vér !
Jaj ! Gyorsan ! Merre van egy mentő ?-
Tán még időben ideér…
És jönnek, jönnek. Fiuk, lányok –
Golyózáporban jönnek ők !
Szent tűzben égve, elszántan-bátran,
mint titkos összeesküvők,
és jön a diák, jön a munkás –
barát lett mindenki ! Rokon.
Egy szent eszmében ölelkeznek
testvérként itt a romokon,
és leomlanak mind a falak,
a Fal, mely évezredig állt,
hogy összemossa most a vérük,
és kikacagják a Halált !
Nem forrt még össze így a nemzet !
Nem volt Zápolya és Mohács-
mint vészharang, utolsót kongott
a Sarló és a Kalapács !
A Turul ébredt mély álmából
és utoljára felrepült,
s örök álmában is mosolygott
aki harcban elszenderült –
béke volt ! Öröm ! Tennivágyás !
Erő, elszántság, akarat !
Hittük, hogy a harcunk végetért már,
s országunk szabad lett ! SZABAD !
Dávid legyőzte Góliátot !
Európa csodált csodát –
úgy tisztelték kis nemzetünket,
mint hajdan Isten Ostorát !
… mégis akadtak hitvány cenkek,
kiknek oltár, haza sem szent !
Az áruló éljent kiáltott,
s alattomban Moszkvába ment…
Véres hajnalon tankok jöttek,
legázolva, mi megmaradt –
hosszú évekig ezrek voltak
börtönben, bitófák alatt !
Ifjuságunk fiatal életét
rendre kaszálta a Halál,
nem tudtuk, ki a „szerencsés” –
Kit megtalál, vagy nem talál?!
Síró anyák nem ölelhették
halott gyermekük tetemét,
a gödröt, ahova bedobták
szemét titkolta el ! Szemét…
Ha októberben erre jársz majd
Vándor ! mondj értük egy imát !
Mert aki akkor, és ott halt meg,
örökre egy hazát imád!
Halálukkal ők váltották meg
szomorú, golgotás utunk,
mert mint Krisztus az Ő keresztjén-
mi sem halunk meg ! Feltámadunk !
Rajháthy Júlia