Bruck András:
Szorongok, tehát vagyok
Igazi tragédia a MoMa honlapján.
„Zsebre dugott kézzel, egyedül toporogva állt miniszterelnökünk az Európai Tanács tárgyalótermében. Hosszan mutatták ezt a jelenetet a külföldi adók. Légüres tér, néha egy köszönés, talán vállveregetés.”
Egy nemzet kidobott, odalett negyedszázada pár másodpercben.
Nem láttam a jelenetet, de szükségtelen is, mert ez nem is történhetett másképp. Ami a külföldi nézőknek egy rövidke csodálkozás, az nekünk hat év megrendítő tapasztalat.
A jelentéktelenség óriása, aki győzelmet kizárólag a saját nemzete ellen tud felmutatni.
Így akarta, ezt akarta – és ez a pár magányos másodperc a bizonyíték rá, hogy megkapta.
Jóllehet, tucatnyi nyomós érv szólt amellett, hogy Magyarország két kézzel kapaszkodjon bele az EU-tagság nyújtotta lehetőségekbe, ő az ingyen eurómilliárdokon kívül mindet elutasította. Ahelyett, hogy védett kikötőkbe vezetett volna egy ezer sebből vérző, egyetlen téren sem kiemelkedő, rajtunk kívül senkinek nem fontos országot, tízmillió embert belökött a sötétbe.
És most senki nem tudja, mit hoz a holnap.
Senki nem tudja, túléli- e a kórházat, nem tudja, hogy hazaérve nem éppen csomagolás közben találja-e gyerekét, nem tudja, lesz-e nyugdíja, legalább annyi, hogy ne a kukából kelljen majd enni neki is.
A szorongók országává tette Magyarországot.
Mert persze a saját hívei is szoronganak, de őket védi egy rögeszme, amely ellentétes az értelemmel és a gondolkodással. Már ők is tudják, hogy amikor a Jegybank elnöke és a miniszterelnök bizalmasa azt mondja: „Történelmi célunk Ausztria utolérése, ami reálissá vált az elmúlt öt év teljesítménye alapján”, akkor egy megháborodott bűnöző hangját hallják, de a rögeszme nem enged, a Fidesz-hit falán nem nyílik rés. Ugyanolyan páncél, mint amit a bolsevik és náci hívek is viseltek.
Becsaphatod, áltathatod magad, pozitívgondolkodás-tanfolyamra járhatsz, lejöhetsz a netről, a konnektorból kihúzhatod lakásod összes zsinórját, hogy ne láss, ne hallj híreket, akkor sem tudsz nem szorongani ott, ahol egy ország trappol a semmibe.
Ez a nyugtalanság olyan, mint a vakolat alatt terjedő penész – a felszín látszólag rendben, alatta meg benned nő.
Ahol egy országot a saját kormánya kirángat a barátai közül, onnan, ahova a többség utazni szeret, akiknek könyveit olvassa, a tárgyait, autóit használja, akiknek magabiztos életformáját szeretné magának is, és mindezek helyébe zűrös, veszélyes társaságba tervezi lökni őket, oda, ahol nincs semmi, és ahol száz évvel ezelőtt megállt az idő: jogban, morálban, technikában, ott nincs mód arra, hogy a nemzeti közösség tagjaként bárki is jól, biztonságban érezhesse magát.
...
Szorongok, tehát vagyok
Igazi tragédia a MoMa honlapján.
„Zsebre dugott kézzel, egyedül toporogva állt miniszterelnökünk az Európai Tanács tárgyalótermében. Hosszan mutatták ezt a jelenetet a külföldi adók. Légüres tér, néha egy köszönés, talán vállveregetés.”
Egy nemzet kidobott, odalett negyedszázada pár másodpercben.
Nem láttam a jelenetet, de szükségtelen is, mert ez nem is történhetett másképp. Ami a külföldi nézőknek egy rövidke csodálkozás, az nekünk hat év megrendítő tapasztalat.
A jelentéktelenség óriása, aki győzelmet kizárólag a saját nemzete ellen tud felmutatni.
Így akarta, ezt akarta – és ez a pár magányos másodperc a bizonyíték rá, hogy megkapta.
Jóllehet, tucatnyi nyomós érv szólt amellett, hogy Magyarország két kézzel kapaszkodjon bele az EU-tagság nyújtotta lehetőségekbe, ő az ingyen eurómilliárdokon kívül mindet elutasította. Ahelyett, hogy védett kikötőkbe vezetett volna egy ezer sebből vérző, egyetlen téren sem kiemelkedő, rajtunk kívül senkinek nem fontos országot, tízmillió embert belökött a sötétbe.
És most senki nem tudja, mit hoz a holnap.
Senki nem tudja, túléli- e a kórházat, nem tudja, hogy hazaérve nem éppen csomagolás közben találja-e gyerekét, nem tudja, lesz-e nyugdíja, legalább annyi, hogy ne a kukából kelljen majd enni neki is.
A szorongók országává tette Magyarországot.
Mert persze a saját hívei is szoronganak, de őket védi egy rögeszme, amely ellentétes az értelemmel és a gondolkodással. Már ők is tudják, hogy amikor a Jegybank elnöke és a miniszterelnök bizalmasa azt mondja: „Történelmi célunk Ausztria utolérése, ami reálissá vált az elmúlt öt év teljesítménye alapján”, akkor egy megháborodott bűnöző hangját hallják, de a rögeszme nem enged, a Fidesz-hit falán nem nyílik rés. Ugyanolyan páncél, mint amit a bolsevik és náci hívek is viseltek.
Becsaphatod, áltathatod magad, pozitívgondolkodás-tanfolyamra járhatsz, lejöhetsz a netről, a konnektorból kihúzhatod lakásod összes zsinórját, hogy ne láss, ne hallj híreket, akkor sem tudsz nem szorongani ott, ahol egy ország trappol a semmibe.
Ez a nyugtalanság olyan, mint a vakolat alatt terjedő penész – a felszín látszólag rendben, alatta meg benned nő.
Ahol egy országot a saját kormánya kirángat a barátai közül, onnan, ahova a többség utazni szeret, akiknek könyveit olvassa, a tárgyait, autóit használja, akiknek magabiztos életformáját szeretné magának is, és mindezek helyébe zűrös, veszélyes társaságba tervezi lökni őket, oda, ahol nincs semmi, és ahol száz évvel ezelőtt megállt az idő: jogban, morálban, technikában, ott nincs mód arra, hogy a nemzeti közösség tagjaként bárki is jól, biztonságban érezhesse magát.
...
Orbán meghátrált.