Nagy barna mackó
Köves József Tibor - 2008.04.10 09:05
Évtizedekkel ezelőtt írtam. De jó, hogy megtaláltam!
Kék, szürke, fekete autók robognak. Fénylik az úttesten a tócsa, tükrözi a kocsik alját. Piros villanyrendőr, mint egy távoltartó kar.
A házak vállamra dőlnek. Nehéz, elviselhetetlen minden. Úgy mozog a világ, mintha hintázna. Előre-hátra, előre-hátra. Meg kell kapaszkodnom a falnál, nehogy elessek.
- Mi az, rosszul van? - Ijedt, mély férfihang kérdezi.
Idegesít. Szeretném elzavarni, hogy nem, semmi baj, menjen csak nyugodtan a dolgára, de szólni nem tudok.
- Mi az, rosszul van? - A hang emelkedik, már-már éles, rosszindulatú. Vagy csak megrettent?
Csak a kezemmel intek. Értse, ahogy akarja. Megfogja a vállam. Számban érzem a gyomromat.
- Mi az, rosszul van? - A nővér arca meleg, anyáskodó.
Balra fordítom picit a fejem. Mosolyogni próbálok.
- Semmi, nővérke..
- Feljajdult...!
- Azt hiszem, álmodtam.
Zsóka nővér megsimogatja a fejem, és az egyes ágyhoz megy a lázmérővel. Délután jön Laci, addigra össze kell szednem magam.
Már nem haragszom Lacira. Megbékéltem. Nagy mafla fiú, talán ő a gyerekem. A gyerekférjem. Ezt még nem mertem mondani sem neki, sem másoknak. Laci megsértődne, mások meg kinevetnének.
Részeg voltam? Olyan lehetett ez, mint a részegség? Részegen mindig kimondja az ember az igazat, azt szokták mondani. De nem gyűlölöm. Hiányzik. Most már szeretném vállára tenni a fejem. Ha érezhetném, hogy süt a teste. Reggel mindig csak úgy tudok aludni, ha a vállán van a fejem. Ez az apró érintés talán jobban összekapcsol vele, mint a szeretkezéseink. Ilyenkor egy áramkörre vagyunk kapcsolva, melegít a két szál, és valami hallatlan nyugalmat ad. Laci átkarolja a nyakam, így alszunk, és ilyenkor talán nem is volna szabad fölébredni.
Most már mindenen túl vagyok. Az az álom! Mintha az álmot álmodtam volna. Távoli, űrnyi folyosó, a végében homályosan Laci. De nem ő, hanem valami áttetsző mása. Olyan, mintha a levegő sűrűsödött volna Laci-formájúvá.
Akkor hazasiettem. Laci tanult. Lehajoltam, megcsókoltam a homlokát.
- Mi van? - kérdezte ahogy szokta, gépiesen is, őszintén is.
- Most már biztos. - Igyekeztem közönyösnek látszani. - Rosszul lettem az utcán. Hánytam.
Tétován rám nézett. Én is bizonytalan voltam, bár nem mutattam, nem akartam mutatni. A szemében örömöt és rémületet láttam, a kettő piros folttá keveredett az arcán.
- Megtartjuk? - kérdezte.
Átkaroltam, sima arcára hajoltam.
- Ugye, meg? Meg kell tartani!
Tervezgettünk. Ha a két heverőt kicserélnénk egy fiókos rekamiéra, talán elférne a gyerekágy is.
- De fiú legyen...! - mondta Laci.
Nevettem.
- Persze, hogy fiú lesz! Egy édes kisfiú lesz. Fiút szülök neked, jó?
- Nagyon jó! Akkor majd én nevelem. Irtó vagány lesz... Én zavarom el focizni, verekedni... - Láttam, furcsán csillog a szeme. - Tudod mit? Amint nagyobb lesz, minden reggel együtt fogunk tornázni... - Elfordult, szégyellte az örömét.
- Hát igen, most már egészen bizonyos - mondta az orvos. A műszerek közt babrált, a fehér oldalú üvegszekrényben. Élesen csattant egy fém az üveglapon. - Remélem, most megtartja...
- Szeretném, doktor úr...
Egyszerre megváltozott. Fölnézett, mosolygott. Most először nézett igazán a szemembe, mióta ismerem. Apáskodó volt a tekintete.
- Gratulálok - mondta.
Úgy vittem haza a terheskönyvet, boldog örömmel, hogy rám bámultak az utcán. Olyan lesz, mint Laci... Olyan lesz, mint Laci! - mondogattam magamban, de kiabálni szerettem volna. Elővettem a füzetkét, megbámultam százszor is. Már belebetegedtem a vágyba, annyira akartam!
A második után elhatároztam, hogy nem várok tovább, legközelebb megszülöm. Aztán másfél évig semmi. Egyszer elpanaszoltam Lacinak:
- Te, én úgy félek, hogy meddő lettem.
- Nevetett:
- Bolond vagy! - De láttam, egy kicsit ő is megijedt.
- Na, fiatalasszony, hogy érzi magát? - Sovány, hosszú ember az orvos. Ő csinálta. Lehajol az ágyam előtt, az arcomat fürkészi.
- Köszönöm, doktor úr!
Körülnéz, megakad a szeme az éjjeliszekrényen.
- Nagy barna mackó. A magáé?
- Igen, doktor úr.
Megfogja a maci fejét, fölemeli. A hátát cirógatja.
- Finom - mosolyog még a szeme is. - Hogy hívják?
- Maci-Laci, doktor úr! - És már én is nevetek. Kedves, hogy észrevette.
- No, jól van!
Átlép a hármashoz, a mackót visszarakja a helyére.
Egy este gyermekruha üzlet előtt mentem el. Megálltam, bámultam a kirakatot. Égtem a vágytól, hogy vegyek valamit. Sok pénz volt nálam, aznap kaptam fizetést. Bementem, sokáig válogattam, végül fölemeltem egy halványkék pólyát.
- Nézd, mit vettem! - mutattam otthon Lacinak. - A kisfiad első darabja. Szép?
Laci kezébe vette a pólyát, üres arccal nézte.
- Szép. - És letette az asztalra. Haragudtam rá, az reméltem, jobban fog örülni.
Pál doktor minden alkalommal megnézi a nagy barna mackómat. Másodszor úgy jött be nagy vidáman, hogy megkérdezte: hogy van a Maci-Laci anyukája. Ránéztem, a többiek vigyorogtak. Megpróbáltam följebb ülni az ágyban, és elbőgtem magam. Pál doktor nem értette, mi bajom van.
A nővéreknek drasztikus humoruk van.
- A kettes készítse a pennáját! - kiáltott Zsóka nővér. Vagyis én jövök. Mosdás, rendbe szedem magam, gyerünk a műtőbe. Féltem most is, mint mindig. Azt mondják, az ember erős, idővel mindenhez hozzászokik. De a természetellenes dolgokhoz soha. Megfogtam a macit, magammal akartam vinni.
- Kabalának - magyaráztam. - Ha simogathatom, kevésbé félek.
- Ne nevettesse ki magát a doktor úr előtt! - mosolygott a nővér.
Mérgesen visszacsaptam Maci-Lacit az éjjeliszekrényre.
- Mehetünk - mondtam, és hirtelen olyan dühös lettem a férjemre, hogy imádkoztam: ne jöjjön be látogatóba. Később, azt mondják, kiabáltam is.
Az emeletről lehallatszik a gyereksírás. A hármas meg a négyes mindig fölkel, és az emeletre sétál. Amikor lejönnek, mesélnek. "Van ott egy kisfiú, hosszú fekete hajjal született... Egészen rózsaszínű a bőre." Ilyenkor elfordulok, olvasni próbálok. Nem megy. Maci-Laci az ölemben fekszik, görcsösen markolászom a lábát, és nagyon utálom a két szobatársamat. Különösen a hármast. Nyafogós hangja van, ócska kurva, már kilencedszer van itt, pedig nincs huszonnégy éves. Reggel azzal hencegett, hogy ez az utolsó félvér lett volna, mert egy szudáni palitól van, akivel a Nagyszállóban ismerkedett össze. És hogy a pasas el akarta vinni magával, de ő nem akart menni.
Délután jön Laci. Most már örülök neki. Biztosan igaza volt, és én mégis haragudtam rá.
Egy este, mit sem sejtve, majdnem vidáman mentem haza. Laci sápadt volt, fátyolos hangon köszönt.
- Mi baj? - kérdeztem.
Csak rázta a fejét.
- Vacsorázz, azután majd elmondom!
Leültem, de egy falatot sem tudtam enni.
- Összekaptatok? - Fejemmel intettem a belső szoba felé.
- Nem - mondta Laci. - Csak... Jövő héten lesz az esküvő.
Erre nem számítottunk. Rózsi néni azzal adta ki nekünk a szobát, hogy az unokájáé lesz, ha majd férjhez megy. De nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Még nincs tizenkilenc éves!
- És? - néztem Lacira, de ő elfordult. - És most?
- Nem tudom - mondta. - Holnap bemegyünk a Tanácshoz.
A barna mackó a párnámon pihen. Olyan szomorú a szeme, mintha értené.
- Sajnálom - mondta az osztályvezető. - Van, aki pincében lakik.
Azt sem mondta, hogy üljünk le. Félszegen toporogtunk az íróasztala előtt.
- A feleségem gyereket vár - mondta Laci csöndesen, kétségbeesetten.
Az osztályvezető a ceruzáját forgatta.
- Elhiszem - mondta -, bár még nem látni. - Mosolygott. - De higgyék el, laknak három gyerekkel is albérletben.
- Igen, de nekünk el kell jönnünk - mondtam -, és nem költözhetünk a híd alá.
- Nem teszik ki magukat, nyugodjanak meg - mondta az osztályvezető. - Nálunk senkit nem lakoltatnak ki.
Ez bennünket nem vigasztal! - csattant föl Laci.
Az osztályvezető felvonja a vállát. Most már két kézzel forgatta a ceruzát.
- Sajnálom, higgyék el, őszintén sajnálom.
- Papagáj! - mondtam odakint. Szipogtam. Laci átkarolta a vállam, nem is próbált vigasztalni.
Otthon:
- Most mi lesz?
- El kell vetetni.
- Nem, azt nem engedem! Elég volt... Meg akarom szülni!
Laci mellém ült, a kezemet simogatta:
- Nyugodj meg, hallod?! Értsd meg, én nem tehetek róla! De nekünk sincs biztosítva a szobánk, hogy akarsz most szülni?
- Meg akarom tartani - makacskodtam.
- Nem, nem lehet.
Arcom a takaróba temettem, napokig nem bírtam Lacira nézni.
Pál doktor most tűnt el az ajtóban. A barna mackót simogatom, s valahonnan távolról verssor repül az emlékezetembe: "... de bánt a fiam élete, ki vágyaimból már kilépett." Alig bírom lenyelni gyülekező könnyeimet.
A bizottság hosszú asztal mögött ült. Egy nő beszélt.
- Fel kell hívnom a figyelmét a veszélyekre - és darálta, mint egy gép. - Ezt töltse ki, és jöjjön vissza, ha meggondolta.
- Meggondoltam - mondtam. - A lakáskörülményeink...
Szerettem volna elmesélni, de nem engedte.
- Igeeen - mondta, és legyintett. - Nagy probléma. De mi öten voltunk testvérek, és csak egy szobánk volt...
- Az régen volt! - vágtam közbe. - Én egészséges gyereket akarok.
Megmerevedett.
Menjen, gondolkozzék a dolgon - mondta majdnem zárt szájjal. - Jöjjön vissza szerdán!
Szerdán jelentkeztem. Már nem próbáltak lebeszélni. Azonnal engedélyezték.
Laci félszegen áll az ajtóban. Intek, belép. Buta kisfiú, fehér virágot markol, nem illik a kezébe.
Meg kell őrülni: liliom!
Lehajol, megcsókol. Elveszem a virágot, nevetek.
- Hát ez hogy jutott eszedbe?
Vérvörös az arca, zavarban van.
- Micsoda?
- Buta, tudod, milyen virág ez?
- Nem tudom, de szép... Ez volt!
Muszáj nevetni, pedig most megsértem.
- Liliom, te buta! - S hogy ne haragudjon nagyon, megsimogatom a fejét. - Segíts nekem! Fel akarok kelni.
Esetlenül támogatja a derekam. Piros, azt hiszi, mindenki őt figyeli. Ölbe veszem a mackót, kisétálunk a folyosóra.
- Mikor jöhetsz haza? - Csak azért kérdi, mert nem tud mit mondani.
- Talán már holnap.
Fönt hangosan sírnak a csecsemők.
- Szeretnék fölmenni! - mondom hirtelen.
- Nem kell...
- Akarom!
Nem mer ellenkezni. Rémülten kísér.
Széles kocsin tolják az újszülötteket. Vörös az arcuk az ordítástól.
Megmerevedek, Laci karjába kapaszkodom.
- Menjünk vissza! Kibírhatatlan ez a ricsaj - sziszegem.
A lépcsőn megállok. Már ráz a zokogás.
- Ne sírj, hallod, Vera?! - Kedveskedve az arcomhoz szorítja Maci-Lacit.
Felordítok, már nem tudok magamról. Körmeimet a mackó pofájába akasztom.
- Nem kell! - és lecsapom a földre. - Nem kell! Hagyjatok nekem békét...! Hagyjatok!
Laci nem mer szólni, riadtan fogja a vállam. A mackó a hátán fekszik, hasadt pofájából kilóg a kóc...
Tíz év alatt egy gyerek, nem hogy komunikálni, de írni, olvasni, számolni is megtanul! Ezzel tíz év óta próbálkozik a Phylaxia! Bár Ő iskolába is 86 évesen került.
Törölt felhasználó2008. 06. 02. 13:41
#68430
A hírek ellenére a könyvet nem tépik szét ,lehet ma lesz a legkevesebb a forgalom.
Maci!
Az idézetet Budfox hozzászólására írtam,
Csak nem a saját szavaimat használtam.
Meg kell még tanulni a Phyla vezetésének a tözsdei szereplést az tuti!
Sziasztok.
Érdekesen alakul a könyv.
Felfelé nincs teletömve mint 25 felett.
Bármikor visszaránthatják névértékig.
Lefelé 18-ig ua.
Nehéz most okosnak lenni és kereskedni is más mint 25 felett.
Egy két Ft benne lehet még le és utána viszont közép és hosszú távon én nagyon sokat várok ettől a papírtól.
Ezért a nagy részét nem adom el.
A maradékkal meg adok veszek.
Kell egy kis izgaom is.
Jó kereskedést mindenkinek!
lényeg hogy ha megfordult a könyv állása, akor talán már nem fogunk tovább esni, hanem elkezd emelekdni. erre vártunk.
T.P. azt mondta hogy egykét nagybefektető jelöltnek akkor , korábban nem tettszett a könyv... Na most már biztos tettszik. jöhetnek a befektetők, tárt karokkal várjuk. Nyomatják a híreket is... meglesz a hatása az 100 %.
Erősödő Phylaxia