Igen, én is így gondolom. Át kell ezt beszélni és megszabni a határokat, hogy ki, mit és hogyan szeretne és fog csinálni a jövőben. Nem lesz könnyű, betartani sem (egyikünknek sem), de jobb későn, mint soha. :))
Sajnos így alakult. Mivel az apjuk több időt töltött kocsmában, mint velünk, így egészes pici korukban, 5 év házasság után elváltunk. Én akkor megfogadtam (az apjuk mindent sajnált a gyerekektől is), hogy több mindenük lesz, mint akiket két szülő nevel. Azt hiszem ezt sikerült is túlteljesítenem. 1991 óta saját vállalkozásban dolgozom, így megtehettem, hogy éjszaka, hétvégén, stb. dolgozom, emellett a gyerekeim egész napos fociján, stb. is ott legyek. Úgy kezdődött, hogy eldöntöttem, hogy soha nem leszek beteg és ez így is volt (hála Istennek). Mindig tisztában voltak a gyerekeim azzal, hogy férjem/barátom akárhány lehet, de számomra ők a világon a legfontosabbak, így nem kérdés, ha választanom kell, kit fogok. Takarítónő járt már a 90-es években is, mert reggel 8-tól este 10-ig dolgoztam, de volt, hogy hajnalig, minden nap (hétvégén is). Egyedül elég nehéz lett volna főzni és takarítani, mert ami szabadidőm volt, azt velük töltöttem. Egyáltalán nem követendő példa, én is másképpen csinálnék sokmindent, csak azért írtam le az előzményeket, hogy megértsd, hogy miért alakult ez így ki. Igen, a kicsi diploma munkáját is átnéztem és javítottam, ha úgy láttam jónak. Oké, ez már tényleg nem normális, de mindig, minden akkor volt jó és tökéletes, ha én csináltam. A lakás/házat is a mesterek mellett a barátommal csináltuk és nem a gyerekekkel, mert ők gyerekek és nem tudják, hiszen nem volt aki tanítsa nekik a szerelést, barkácsolást, stb. Most, hogy nyugdíjas lettem (3 éve), már eü. problémák is előfordulnak, illetve kezdett terhessé válni ez az életük menedzselése, de persze egyik napról a másikra nem lehet változtatni, de most igyekszem egy kicsit visszább venni ebből az én tudom jól dologból. A kicsi boldog párkapcsolatban él évek óta és ő az önállóbb, a nagyobb kicsit a pici fiam marad...
Én is így gondolom. Én 17 évesen is hajtós voltam, meg persze azóta is. Sokan mondják is, hogy erre születni kell. Az én szüleim is (egyszerű melósok voltak), de mindig hajtottak. Ebben nőttem fel, ezt láttam, én is ezt csináltam/csinálom. A gyerekeim hiába abban nőttek föl, hogy az anyjuk mindig hajt, úgy látszik ők ezt a szemléletet nem örökölték (sőt...). Azért ez kicsit bánt, de már úgy sem tudok rajta változtatni. Csak nekem senki ne mondja, hogy olyan lesz a gyerek, amit otthon lát. Ha olyan lenne, akkor a háta közepe is munka lenne.
Nem átruházott vagyon. Az én nevemen van minden, de tudják, hogy végrendeletileg melyik lakás/ház melyik gyereké lesz, az enyém meg marad közös nekik. Remélem, hogy 30 év múlva, aztán ki tudja...
A szüleimnek a mindenük voltam, otthon semmit nem kellett csinálnom. Mindig, mindent a gyerekért , azaz értem tettek. Mégis amikor férjhez mentem, onnantól felértem ésszel, hogy ez már az én dolgom. Ugyanígy neveltem a gyerekeimet, de teljesen más a gondolkodásuk, mint anno az enyém volt. Én nagy dolognak éreztem, hogy ha kiejtek valamit a számon, akkor azt megkapom, a gyerekeim nem érzik ennek a súlyát.. Ők úgy vannak vele, hogy ha én megtehetem, akkor miért ne venném meg. Minden természetes nekik, a lakás, a ház a garázsok és a kocsik is. Természetesen az is, hogy én fizetek mindent. Addig, amíg nyugdíjas nem lettem (nők 40-el 57 évesen), háromszor annyit kerestem, mint most. Azóta lecsökkentettem a munkámat, de most volt az első hónap (30+ mindkettő), hogy a saját rezsijüket fizetik. Eddig a biztosítástól a telefonig, stb. mindent én fizettem. Hiába mondtam nekik, hogy évek óta nem keresek annyit, mint régen, nem akarták megérteni. Hiába ugyanaz a környezet, más a mostani generáció, mint anno mi voltunk. Mai szemmel én is sokmindent másképpen csinálnék. Tényleg nem szabad mindent a gyerekek segge alá tolni, mert hiába gondoljuk azt, hogy velünk is így volt, ez semmit nem jelent.
Kelet-magyarország. Jobb lenne, ha Budapesten vagy a dunántúlon élnénk, de ide születtem és így alakult az életem. A lakás panel és ami a legjobb, hogy az egész lépcsőházban 10-en lakunk, mert csak 2 lakás van egy szinten. Egyik szoba alatt pedig a garázsom (ami a hiányzó kamrát pótolja). Sokan lesajnálják a paneleket, de nekem ez így tökéletes.
Köszönöm. 1964-es vagyok. 57 évesen mentem nyugdíjba (nők 40) 2021-ben, mert 17 éves korom óta dolgoztam úgy, hogy mellette 5 évig tanultam folyamatosan, illetve férjhez mentem a gyerekeim apjához, házat építettünk, megszereztem a jogosítványomat. Egy percig nem voltam munkanélküli, táppénzen is 40 év alatt 30 napot voltam (gyerekek miatt). Erre azért így, utólag is büszke vagyok.
Igen. Élethelyzet válogatja a lakhatást is. Imádtam a szüleimnél lenni (kertes családi házban), kiülni a teraszra, élvezni és gyönyörködni a látványban, de amit Anyukám dolgozott ezért, na, azt soha nem irigyeltem. Ezért számomra praktikusabb a lakótelepi lakás. Olyanra újítottam fel, amiben jól érzem magam. Munka után már csak ez számít. Most is, az íróasztal mellől, ha nézek ki a szemben lévő ablakon, csak a fák lombjait látom. Majdnem húsz éve lakom itt, de egy percig nem bántam meg, hogy ezt a földszinti lakást vettem meg. Kívül hőszigetelés, belül gipszkarton (áldom az eszemet, hogy ezt még 2005-ben megcsináltam), így a rezsicsökkentett gáznak még a felét sem fogyasztom és 23-25 fok volt télen a lakásban (Baxi kazán). A lakás 65 négyzetméteres, 3 szobás, erkélyes, így bőven elférek, sőt néha még nagy is. Nyilván, majd ha lesznek unokák, akkor jó lesz. Nem érdekel, hogy 4 emeletes panel, én jól érzem itt magam. A gyerekeimet is elindítottam az életben., egy szülő többre nem vágyik. Ja és van egy 6 éves autóm, SUV, ami szerintem amíg vezetek, addig engem kiszolgál. Boldogan élem az elégedett nyugdíjasok életét. Ilyenkor már semmi nem számít, csak egészség legyen!
1998-ban saját lakhatásra, társasházi lakás vettünk (megjegyzem ezt elég rosszkor), mert 2db lakótelepi lakás mellé több, mint 4 millió Ft Erste hitelt vettünk fel, amit 5 év alatt 75 ezer Ft törlesztéssel kifizettünk. A 2012-ben és 2014-ben vásárolt lakást/házat már eleve a gyerekeimnek vettem. Még cifrázhatom, mert 2005-ben eladtuk a társasházat (válás miatt), majd 2005-ben vásároltam egy lakótelepi lakást, full felújítottam és a mai napig élek. Ennyire részletesen nem akartam írni, de mindegy. Ne magadból indulj ki! Lehet, hogy nem pontosan emlékszem mindenre, de a fontos dátumokat és összegeket nem lehet elfelejteni. Ja, és pont a napi 12-16 óra miatt vettem lakótelepi lakást. Elég nehéz éjfél körül kertészkedni, ezért neekem pont megfelelő.
Nem biztos, hogy jól csináltam, de tényleg egy életen át gürcöltem és egy kezemen megszámolom, hogy hányszor voltam nyaralni. Nekem a lakás/ház volt a fontos, kolléganőmnek pedig az utazás. Megtehettem volna én is, hogy minden évben máshová repkedek, mint ő, de úgy döntöttem, hogy most arra nincs pénz, mert másra kell. Lehet, ha újra kezdeném, akkor nem így csinálnám, de senki nem kezdheti újra. Azért 1998-ban öt éven át 75 ezer részletet fizetni sem volt egyszerű. Persze, meg tudtam csinálni, adócsalás nélkül is. A korosztályom emlékszik még a 15%-os EVA-ra, amit fokozatosan emeltek... Mindig voltak kiskapuk, amit ki lehetett használni, legálisan. Ja, és nem napi 8 óra munkából, hanem napi 16 órából. Lehetett otthon is dolgozni, amíg kicsik violtak a gyerekek, miután lefeküdtek. Ezek a dolgok ma is adottak, de a gyerekeimen (30+) látom, hogy dehogy akarnak annyit dolgozni, mint én. Valahol megértem őket, azaz megis és nem is. Szóval régen is, ha haladni akartál. akkor tenni kellett érte, de keményen.