Nem olyanok, annál szerintem jobbak. A felület kicsit tényleg meghülyíti a nép nagy részét, de ha nincsenek fenn akkor nyilván valamivel jobbak. Mondjuk hasznos azt is látni persze hogy mennyi analfabéta egybites ember van, könnyű elfelejteni ha állandóan normálisakkal veszi körbe magát az ember. Én például sokkal jobban értem az ország működését amióta látom kikkel lakunk egy közösségben.
Tönkretesznek minket a közösségi oldalak?
Azt hiszem, hogy aki egy kicsit is nyitottabb szemmel jár a világban – és az online térben -, annak már rég leesett a tantusz, hogy a mindennapjainkat egyre jobban befolyásoló közösségi médiák közel sem arról szólnak, amire egyszer valaha – jó régen – a megalkotóik azokat kitalálták.
Jött Netflixre ugye ez a dokumentumfilm, talán hallottatok róla, most nagyon pörög mindenhol: a Társadalmi dilemma. (eredeti címén a The Social Dilemma). Tegnap este végre volt egy jártányi időm és megnéztem, nos túl sok újdonságot nem adott, azonban így is egy mérföldkőnek tartom a témájában. Elsősorban azért, mert ezúttal tényleg olyan prominens személyek ültek le a kamera elé, akiknek a szavára muszáj adni. Akik tulajdonképpen megkerülhetetlenek. Nem fogom név szerint felsorolni, mert jelen cikkben ennek nincs jelentősége, de egy tucatnyi szakember mondja el a kendőzetlen véleményét (igazságot?), méghozzá (volt) Facebook vezető, Google vezetők, Instagram vezetők, magas rangú exalkalmazottak a Twittertől, és így tovább. Nem csak “valakik”, hanem azok az emberek, akik ott voltak ezen oldalak megszületésénél. Akik valamilyen szinten felelősek a kialakult helyzetért.
Akiknek megszólalt a lelkiismerete. Hangosan.
Szóval a helyzet az, hogy valaha volt egy elképzelése rendkívül intelligens Szilícium-völgyi ifjaknak, hogy létrehozzanak egy közösségi hálót, hogy megalkossanak egy tökéletesen működő keresőmotort, hogy a lehető legkönnyebben használható e-mail klienssel rukkoljanak elő.
Szóval egy cél vezérelte anno ezeket az eszes fiatalokat: hogy könnyebbé tegyék a mindennapi életünket. Több milliárd ember életét.
Én ezt alapvetően elhiszem. Tényleg. Nem kételkedem abban, hogy amikor a Facebook (vagy épp a Twitter, a Gmail, a Google kereső, a Pinterest ésígytovább) gondolata szárba szökkent és a fejlesztések megindultak, akkor a cél még alapvetően jó volt. Ezt nagyjából egyöntetűen állítja is az összes megszólaló volt fejes – és én hiszek nekik.
Azonban menet közben valami nagyon félrement. Mindegyik online cégnél.
A filmben is elhangzik a régóta ismételgetett nagy igazság: ha egy termékért (szolgáltatásért) nem kell fizetned, akkor te magad vagy a termék.
Ezen a mondaton régen még jókat lehetett mosolyogni, mára azonban elértünk odáig, hogy ezzel az egy mondattal, pár szóval le lehet írni emberek milliárdjainak a mindennapjait. Ez iszonyatosan ijesztő.
Az talán még inkább, hogy ebbe tulajdonképpen különösebb hőbörgés nélkül bele is nyugodott az emberiség. Csak állj meg egy pillanatra és gondolj bele: újat mondok azzal, ha az írom neked, hogy a Facebook mindent monitoroz rólad? Azt is, hogy mennyi ideig nézegeted az exed képeit? Hogy olyan algoritmusokkal dolgoznak, amik előre meg fogják mondani, hogy mit teszel?
Ha azt mondom neked, hogy a Google folyamatosan “lehallgat” és a telefon mellett elhangzó párbeszédek alapján (is) állítja össze a neked megjelenítendő reklámokat?
Nem, igaz? Meg se rezzentél. Mert jó eséllyel ezzel eddig is tisztában voltál.
Nagyon óvatosan a Social Dilemma is ezzel a kérdéssel próbál foglalkozni. Tönkretesznek minket a közösségi platformok, vagy mi tettük tönkre azokat? Esetleg épp ellenkezőleg, az a pár nagy cég teszi tönkre a világot a dollármilliárdok miatt?
A válasz viszont nagyon nem egyszerű. Talán nincs is helyes válasz. Talán semmi sem fekete vagy fehér. Van azonban pár olyan dolog, ami biztos: az első ilyen az az, hogy a felhasználó csak egy termék, semmi több.
Lábjegyzet, mert ez nagyon megfogott: csak két üzleti modellben hívják a vendéget, tagot, (az embert felhasználónak): az online oldalaknál és a drog bizniszben. Nem véletlenül.
A titok nyitja alapvetően rendkívül egyszerű: a cél – amivel dollármilliárdokat lehet keresni – csak egyféleképpen érhető el: sikeres hirdetéssel. Annak, aki soha nem mozgott olyan üzleti körökben, ahol hirdetni kellett, ez első olvasatra nem tűnik nagy dolognak, ám valójában az egyik legnehezebb dolog a világon, de az üzleti életben mindenképpen. Csak gondoljatok bele: az a vállalkozó, aki sikeresen hirdet, az növekszik. Aki garantáltan sikeresen tud hirdetni, annál ott van a biznisz Szent Grálja. A szinte végtelen pénz forrása. Sikeresen hirdetni azonban iszonyatosan nehéz.
Nyomathatsz te pár száz millió forintból egy nagy tévé kampányt, amivel elérsz mondjuk másfél millió embert naponta hússzor egy hónapon át. Csakhogy abból a másfél millióból a 99%-ot nem érdekli amit te hirdetsz, a maradék 1% pedig nem ér meg több száz milliót. Amire szükséged lenne az az, hogy célzottan elérd (csak) az az 1%-ot, a több százmilliós ár századáért. Erre régen nem volt lehetőség. Lehetetlen volt. Kellett volna hozzá ugyanis két olyan dolog, ami nem állt rendelkezésre: egy platform (amin eléred csak ezt a célközönséget) és adat. Rengeteg adat. Elképzelhetetlenül rengeteg adat. Rólad. Rólam. Mindenkiről. A szokásainkról. Az élethelyzetünkről. A munkánkról, a pillanatnyi hangulatunkról, a pénzügyi helyzetünkről, a céljainkról.
Utópisztikusnak hangzik, ugye? Pedig ez ma már rég megvan. Megvan a Google-nek, megvan a Facebooknak.
Ha te arról beszélgetsz otthon az asszonnyal, hogy drapp, vastag függönyökre kellene cseréni a mostani hófehéret, akkor azt veszed majd észre, hogy idővel vastag, drapp függönyök reklámjai kerülnek eléd. Ha az új vállalkozásod hirdeted, ami elvált harmincas férfiaknak kínál luxusutakat Thaiföldre, akkor bizony a google a hirdetésedet célzottan az elvált, jó anyagi helyzetben lévő, kalandvágyó harmincas férfiaknak fogja bedobni. Magic? Aligha. Brutálisan bonyolult algoritmusok, és tengernyi adat rólad. Ennyi kell csupán a csodához.
S most kövezzetek meg, de erre még akár azt is mondanám, hogy egye fene. Ennyi még bele is férne. Kapok is, adok is. Hisz a hirdetési modellt bárki használhatja, én is pénzre válthatom vele a tehetségem. Na jó, nekem nincs tehetségem, de akinek van, az pénzre válthatja.
A közösségi médiák (valódi) veszélye azonban sajnos nem ez.
(és akkor itt jön az, hogy ha még nem nézted meg a Social Dilemma-t, akkor tedd meg, egyrészt lebilincselő, másrészt nálam sokkal jobban elmondják ott a valódi bennfentesek ezt).
A valódi veszély az, ahogy ezek az oldalak (megpróbálnak?) átformálni minket. Tudom, te most felkaptad a fejedet: téged nem. Dehogy, hát te átlátsz a szitán. Megértelek kedves olvasóm, én is hasonlóképpen vagyok. Engem holmi algoritmusokkal meg mesterséges intelligenciával nem lehet befolyásolni. Csakhogy tényleg olyan ez, mint egy bűvésztrükk. Egészen addig észre sem veszed, hogy át lettél verve, amíg a bűvész el nem magyarázza, hogy valójában végig ott volt a galamb a kalapban.
Oké, beismerem, az előbb egy kicsit gonosz voltam: nem maguk az oldalak (legalábbis nem CSAK azok) akarnak befolyásolni és megváltoztatni minket. Viszont teret engednek ennek és bizony a felelősségük hatalmas. Népeket, népcsoportokat képesek széthúzni és egymásnak ugrasztani, választásokat befolyásolni és bár sokan lemondóan legyintünk, ha meglátjuk azt a kifejezést, hogy álhír, de a helyzet az, hogy ez a valódi galamb abban a kalapban. Egyszeri felhasználóként (termékként) legtöbbször bele sem gondolunk, hogy mennyire nagy hatással van az éltünkre akárcsak a Facebook. Hogy menni időt eltöltünk ott. Hogy mennyi mindenről ott tájékozódunk.
És hát ami az interneten le van írva, az csak igaz lehet, ugye? A saját hírfolyamodat pedig te magad válogattad össze, nemde?
Óriási tévedés. A hírfolyamodat és úgy általában azt az információt, ami eléd kerül, azt – szinte – tökélyre fejlesztett algoritmusok válogatják össze, leginkább annak alapján, amit rólad tudnak. És rengeteget tudnak rólad. Ezért is töltesz egyre több és több időt a kijelzőket bámulva és észre sem veszed, hogy már nem te döntöd el, hogy mit hiszel igaznak. Hanem eléd tárják azt az igazságot, amit a te igazságodnak szánnak. Aminek a hatására maradsz az oldalon, elköteleződsz, és minél tovább maradsz, az annál több reklám megjelenítés neked. És az annál több pénz az oldalnak. Fagolyó szintre egyszerűsítettem, de a lényeg ez: szép lassan annyira a befolyás alá kerül több milliárd ember, hogy meg se kérdőjelezi senki az igazságot. Azaz amit annak hisz.
Jusson eszetekbe: egyik techóriásnak sem célja, hogy te a valódi híreket olvasd. Nem céljuk, hogy minél gyorsabban megkapd pontosan azokat az információkat egy közösségi hálón, amik téged érdekelnek. A cél az, hogy maradj. Hogy ráfüggj. Hogy minél több időt eltölts, minél több reklámot megnézz. Semmi más. Termék vagy. Nem több. Ezek az oldalak nem termékek.
És erre is volt egy jó példa a dokuban: egy termék (pl. egy fűnyíró) az türelmesen vár a sarokban. Nem erőszakoskodik, nem nyomul, csak és kizárólag azért van, hogy a célját beteljesítse: segítsen neked, pontosan akkor és annyi ideig, amikor neked arra szükséged van. Pont. Egy Facebook…az nem ilyen. Nagyon nem ilyen. Ott te vagy a termék. Te segítesz neki, pontosan annyi ideig, és akkor, amikor ő azt elvárja.
De azt hiszem, hogy ezt annyira nem is nehéz felfogni és elfogadni. Ez így működik, ellene tenni kisemberként gyakorlatilag lehetetlen. Lehet választani az offline életet, bizony, azt is meg lehet szokni. Ha pedig mégis egész nap a Facebookot nyomjátok, akkor elfogadjátok ezeket a feltételeket. Vagy hát… beletörődtök. Tünk. Nem, ennek nem így kellene lennie, de akármennyit is agyalok, nem jut eszembe olyan megoldás, amivel ezt kordában lehetne tartani. Mondom: nagyon kíváncsi vagyok a ti véleményetekre. Nagyon.
De ami engem igazán aggaszt, az a fiatalkorúak helyzete. És nem akarok régenmindenjobbvoltozni, de testközelből látom, hogy a kistinik/tinik szemléletmódját, mindennapjait hogy korcsosítja el az Insta, a Face. Hogy egy-egy hozzászólásnak náluk mekkora ereje van. Hogy a lájkok száma az valódi fokmérő. Hogy a barátságok már sokszor csak virtuálisak. Áhh, ez egy külön cikket érdemelne, ebbe nem megyek most bele. De gyakorló apaként, már előre rettegek, hogy ezt hogyan tartom majd kordában. Mert valahogy muszáj lesz.
Szóval megoldást azt nem tudok és mint mondtam, eszemben sincs pálcát törni senki feje fölött, mert én is sokszor elvesztem már a nyúl üregében – pedig hiszem magamról, hogy ennél több eszem van, de szinte lehetetlen okosabbnak lenni a függőséged tárgyánál. Valahol néha úgy érzem, hogy már most késő és ezek a cégek már most nagyobb hatalommal bírnak, mint amit bármilyen eszközzel le lehetne szabályozni és marad az egyén felelőssége és tényleg az offline – vagy legalább féloffline – lét.
De ez nem egyszerű, hisz ha csak te szállsz ki az online játszótérből, a barátaid, rokonaid, munkatársaid nem, akkor hirtelen nagyon egyedül maradsz. Nem tudom mi lenne a jó megoldás.
Azt viszont tudom, hogy most a te véleményedre vagyok kíváncsi. Oszd meg velünk hozzászólásban, hogy mit gondolsz a témáról, alakuljon ki egy intelligens párbeszéd. Köszönöm, hogy velem tartottatok, vigyázzatok magatokra!