Fifike fölriadt - mivel két cuppanó
csókkal mondtál nekem jóreggelt: - és a jó
madárka fölfütyült, - de csőre visszabénult
szárnya alá, s dala megint álomba némult.
Ekkor visszaadtam drága csókjaidat,
cserébe csókolván egy százszorost, vigat,
egy mindenütt-jelen-valót, talpadtól enyhén
sötétlő hajadig, mindenhol megpihenvén,
hol árnyas hely kinált... Kacagtál módfelett...
S ekkor térded közé benyomva térdemet
föléd csuklottam, oly mohón, mint hirtelen had
ha támad, - és te is mohó voltál, de nem vad,
mert nedves szemeid köszönték a gyönyört. -
És ekkor lám, Fifi egyszerre úgy kitört
a drága kis madár! most már egészen ébren,
ujjongva, mint barát barátja örömén,
és diadalmamat köszöntve énekében,
trillázva kis szive az ég felé s felém!
S úgy ugrált, szilajon, mint egy szilaj fiúcska,
ki utcák víg során egy győztest éljenez.
- S a Hajnal függönyös ablakunk fénybehúzta,
büszkén, hogy kéjeink boldog tanúja lesz.
szép reggelt,
szép napot,
szép estét s holnapot
tiszta perceket, mint téli a hó ragyog
életet, mosolyt, öröméneket
s mindent, mire vágysz - kék szemet
és két kezet, mely kezedben alszik
és két szívet, mik egybedobbannak
s mitől a félelem kialszik
és lépéseket
és szellőt, kék eget
és álommadarat
és úttalan utakat,
hol csak mi megyünk
mit csak mi ismerünk
mit ha végigjárunk,
már semmire sem vágyunk,
mert megnyerjük a legnagyobbat:
az Életet Veled
és legyen sok madárdal ma Neked
és dobogjon hevesen kis szíved,
ha ismerős hangot vélsz hallani
ott belül, hova a lelked jár
szerelemet játszani - velem
és ha sétálsz az udvaron
kedves papuccsal lábodon
ne érintsd a füvet
szállj, repülj,
mert mosolyom követ
s visz át mindenen
Kedvesem
szép napot Neked
és szép holnapot
és szép éjszakát,
mikor a hold ragyog
s éj hajadat ezüsttel hinti be
és a bársony égből
megannyi csillag
ámulva tekint a földre le,
mert ilyen szép még az égben sincs
hiába gyémántragyogás,
minden égi kincs
hiába égi ösvények
bűvös fénysora
minden hiába,
mert itt lent van a csoda...
Te
ki lejöttél hozzánk kedvesen,
ki köztünk élsz szerelmesen
Szerelmesem
szép perceket Neked
szép órákat,
napokat,
éveket
Életet - Veled.
Törölt felhasználó2010. 02. 17. 01:30
#3676
részlet
" A kisdiák mereng mappán és tarka képen
A Mindenség néki, mint lelke éhe tág
Mily nagy is a Föld a lámpák fénykörében
s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ
Egy reggel indulunk és velőnk teli tűzzel
és fájó dac dagaszt, s keserű vágy üzen
Megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el
Ringatva végtelen lelkünk véges vizen
Van akit futni készt megutált hona szennye
Van kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,
Ki csillagot figyelt, s behult egy női szembe
S most vészes illatú Circéjétől roha.
Hogy ne bűvölje őt álattá a boszorkány
Fut és teret iszik, fényt nyel, égi parázst
Husába jég harap és réz nap rájaforrván
Lassan lemossa majd ajkán a csókmarást.
De igaz utazók azok csupán kik mennek,
hogy menjenek, lelkük mint léggömb ring tovább
Kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek
Ezt tartva egyre csak, nem tudni miért, tovább
Kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye
Ölt a vágy, s mint ujonc harcost ágyuk heve
vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,
miknek még nem volt emberi nyelven neve."
részlet
-------------
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak, zöld szél,zöldbe borult ágak.
Két cimbora megy a hegyre, hosszú ott a szél fuvása -
epe, ménta, bazsalikom ízét szárítja a szájba.
Cimbora, a lányod hol van? Hol a kesergő, az árva?
Várt az téged számtalanszor, szűntelenül jöttöd várta.
Zöld könyöklőn arca harmat, fekete volt haja sátra!
Ciszternában a cigánylány, síma vízen ring az árva.
Zöld a haja, zöld a húsa hűlt ezüst a szeme-párja.
Fönn lebeg, mert a hold vette fényes-jeges agyarára.
Édes lett az éj is végül, mint egy kedves tér magánya.
Künn a kapun részeg zsaruk zörömböltek, de hiába.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak zöld szél, zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak.
Nagyon jellemző Rád, ahogy elegánsan felkínáltad a befejezést,de fejezzük be együtt.
"Szárnyán többé toll sem rezdül és csak fenn ül, egyre fenn ül
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár
Meredt(?) szemmel ül a Holló, alvó démonhoz haonló
Míg a lámpa rájaomló fényén árnya egyre száll..
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"
Kultúrest