"A Reményhez" című Csokonai-vers dallamára
énekli másfélmillió zarándok.
Hol bolyong a lelked,
szólj, Csokonai
Szólítnak a lelked
bús rokonai,
szólítnak, keresnek,
hívnak epedőn,
ődöngvén a keshedt
ódon temetőn.
Vén fejfák közt vánszorogva,
Erdélyből jövén,
vágyunk állni szívszorongva
sírhalmod tövén,
állni hajtott fővel
mozdulatlanul,
írott néma kővel
szólni szótlanul.
Megmozdul a szellő,
porladt rokonok
melléből lehellő, -
zizeg a homok,
zizegnek a lombok
és amerre látsz,
hajladozva bólog,
reszket az akác.
Bú a szívben, könny a szemben.
Hirdeti a kő:
Itt született Debrecenben
s itt pihent meg ő,
Hatvan utca-végen
fekhelye vagyon,
teste régesrégen
homok, dudva, gyom.
Minden ismerősid
rád támadtanak,
rád dőltek az ősi
kollégyom-falak,
zargatták a költőt
morc professzorok,
átkokat üvöltött
mindenegy torok.
Te meg mentél, vándoroltál,
száműzött szegény
s veled ment az ősi oltár
veled ment a fény.
Bakony-erdőn ágyat
múzsakéz vetett
s békötözte lágyan
sebhedt szívedet.
Ám a tiszta hűség
tovább megmarad
mint a keserűség
s a kemény harag. -
Mint eb, kit a gyatra
gazda elzavart,
fordul alkonyatra,
megtért, hazatart,
Te is mentél széllel szembe,
árnyad egyre nőtt,
visszatértél Debrecenbe
a halál előtt,
itt hulltál romokba,
mikor este lett
s rejtéd hűs homokba
lázas testedet.
Merre leng a lelked?
- szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
dúlt rokonai,
űzöttek, bolyongók,
megvert magyarok,
kikre ordas gondok
szája agyarog,
sírodat, mint dús, nagy asztalt,
ülik körbe, lásd:
akit senki sem vígasztalt,
adj vígasztalást!
Etess meg ebéddel,
adj hit-falatot,
itass meg igéddel,
bölcs magyar halott!
Meglendül a szellő,
szólva száll a szél,
sírokból lehellő
légáram beszél,
leng, suhogva hajlik,
borzong, merre látsz,
tengerként morajlik,
zsong ezer akác.
Halk sírással felidézett
hangok zengenek.
Mily káprázat! Mily igézet!
Végigrengenek
a sírok idővert
korhadt csonkjai,
zúg a temetőkert,
szól Csokonai:
Meglendül a szellő,
szólva száll a szél,
sírokból lehellő
légáram beszél,
leng, suhogva hajlik,
borzong, merre látsz,
tengerként morajlik,
zsong ezer akác.
Halk sírással felidézett
hangok zengenek.
Mily káprázat! Mily igézet!
Végigrengenek
a sírok idővert
korhadt csonkjai,
zúg a temetőkert,
szól Csokonai:
"Halld beszédem imhol.
Hazád az a föld
akkor is, ha gyilkos
és ha már megölt
és ha házad, ólad
füstölgő romok
s fut a föld alólad,
mint futóhomok.
Nézd, Debrecen porhomokja
futna szerteszét,
de akácok marka fogja,
tartja a kezét,
ölelik, csittitják
izmos és kerek
karjukkal, szorítják
szívós gyökerek.
Halld: a tiszta hűség
tovább megmarad,
mint a keserűség
s a kemény harag.
Míg a földön csúszol
s napnyugtáig érsz,
százszor elbucsúzol,
százszor visszatérsz.
Lehet, földed úgy ereszt el,
mint gaz mostoha,
de ha egyszer belefekszel,
nem dob ki soha,
mikor ágyat vet majd
s végkép befogad,
szíjas gyökeret hajt
csontod és fogad.
Menj haza akácul
s ha nyugonni tér
tested és aláhull,
légy te a gyökér,
holtak itt is, ott is,
több már el se fér,
millió halott és
milliárd gyökér.
Vezekel az ősi vétek
ősi föld alatt.
Holt karokkal öleljétek,
míg el nem szalad,
szőjétek keményen
újra át meg át
s megkötött fövényen
játszik unokád."
Törölt felhasználó2009. 12. 14. 00:39
#3054
Elhallgat a szózat.
Egy bozontos ág,
egy fűszál se borzad.
Méla némaság.
Csak bent zsong a zsoltár:
Hálánk csókjai
illetnek, hogy szóltál,
jó Csokonai!
Vándorbotunk, régi jussunk,
vígy a homokon
Induljunk, hogy hazajussunk!
Ég veled, rokon!
Béborult a hűs ég,
hűs esője sír.
Hazahív a hűség
s otthonunk a sír.
A házsongrádi temetőben egy 31 évesen elhunyt srác ( szvsz. a legjobb költőink között a helye ), súlyos szívbetegként születve, tudott élete rövidre szabásáról. Jó erdélyi szokás szerint megírta saját sírversét, nagyon régen olvastam, tehát kb.
EPITÁFIUM
" Megtettem mindent, amit megtehettem
Kinek tartoztam, mindent megfizettem
Elengedem mindenki tartozását
Felejtsd el arcom múló, földi mását."
Nem foltosgatyán, Ő olyan amilyen, nincs egymással dolgunk. Hanem Virág Bahátom érthetetlen. Kihoztam a többünk által oly szeretettel felépített outsider oldalról a végekre egy áldatlan és semmikép nem odavaló vitát a kedvéért, erre ( vlszeg felületes olvasás miatt ) kabátlopással gyanusít. Ami ellen még védekezni sem lehet.
(Tisztelettel meghajol foltosgatya előtt)
Nem ártana gyakrabban szembesülnünk azzal, hogy az élet milyen sokrétű, és hogy mindannyiunké más... nagyon más. Köszönöm, hogy elmondtad, amit. Oldalakat tudnék teleírni, de inkább csak annyit mondok: mély tiszteletem Neked.
32 alkalmazottam van,akik minden áldott nap tolják-nyomják sérelmeiket,bánataikat.
Nekem meg kell hallgatnom őket és nem mondom nekik,hogy gyertek vissza majd egyszer.
De senkinek sem engedélyezett az én világomban,eltagadni tetteiket,szavaikat,nincs szelektív emlékezet!
Na tehát a mondjál át és bét nem egy macsós valami,hanem a szavam!
Ebben az országban ego túlburjánzás van szerintem, állandóan az érveket csapkodják egymásba az emberek.
És most másról.
9 éve járok autisták közé,ott nincs kamuzás,megjátszás-azonnal levágják,hogy milyen vagy és a vesédbe látnak!
Majd,ha egyszer egy 20 éves vadidegen gyerek fenekét önszántadból kitörlöd,majd akkor jössz rá, igazán miről szól az élet!-és nem köszöni meg, mert beszélni sem tud.
Elkönyvelem véleményed és nem kívánom,hogy megváltoztasd,mert az a tiéd!
Azonban semmilyen sorba,be nem állok!
Nem kérem,hogy bárki is igazat adjon nekem!
És végül:miattam senki ne vesszen össze a másikkal!
Még rosszabb lett mint az eleje. Sajnálom. Az én elképzelt világomban vannak újszülöttek és haldoklók, nyugdíjasok és kis gyerekek, nők is vannak, nem csak macsó manusok akik a többieknek irányt adnak a-tól a b-ig. Ezt én kommunizmusnak, v. fasizmusnak, mindenképpen totalizmusnak hívom. Ezeket a legroszabb filmek sugalják. Az élet , a valódi az egymásra figyelésből kellene, hogy álljon, ahol néha nekem kell engedni, néha a másiknak. Sajnálom, hogy ennyire eltérőek a gondolataink. Jó éjszakát. Bezárok mára, nem jövök vissza.
Kultúrest