Egy vélemény:
"Alig hittem a fülemnek. Németországi barátomat hívom telefonon.
Hosszan beszélgetünk mindenféle témáról. Főként egyháztörténet,
németországi magyarok, Németországban élő kitelepített magyarországi
svábok kihalása… stb.. de amikor a jelen történésekről kérdezem,
elhallgat. Migránsok, erőszak, gyilkosságok? – hallgat. Majd kis idő
múlva azt mondja… inkább most erről ne beszéljünk... majd ha átjössz
személyesen… ezt a témát itt nagyon nem szeretik… majd ha személyesen… –
és megszakad a vonal… Skype-on próbálkozom… legnagyobb meglepetésemre kiírja: „ellenőrzés alatt”.
Másik ismerőst próbálok hívni, aki már bátrabb, mert őt legfeljebb
kitehetik, hiszen nem állampolgár. Elmondom neki, mit tapasztaltam az
imént. – Ez így van öregem – mondja. – Ezek tiszta hülyék. Nekem a
fater mesélte annak idején, hogy mi volt a rákosi korszakban. Na annak
ma már a németek örülnének, mert ami itt folyik, az ahhoz képest is
diktatúra – folytatja. A szomszédom fia kicsit szereti a "régi világot",
és ennek hangot is adott a neten. Valami haverjának a koszos
niggerekről írt… elvitték és három hónapot kapott. Szerinted megszereti
ezeket odabenn? Te! Itt azon vannak a vezetők, hogy teljesen menjen
tönkre az ország és eltűnjenek a németek, de még a nyelv is. Ezt még két
éve sem gondoltam… Én is húzok haza innen, mert ez már egy élhetetlen,
szar ország. Emlékszel, amikor Stuttgartban, meg Münchenben éjjel is
lehetett sétálni, a kutya sem bántott? Amikor tele voltak a bajor
kisvendéglők, és a kereszt ott volt minden kocsma valamelyik sarkában a
falon? Na, ez ma már nincs… vagy amikor az apáca, rendi ruhában, kis
csengettyűs persellyel állt a templom előtt és gyűjtött a szegényeknek.
Aki adott, az kapott egy kis kitűzőt Caritas felirattal? Na, ezt
felejtsd el! Ez már Afrika és Ázsia keveréke… A minap pofoztak sz…rá
ezek a büdös fekák egy apácát… és rendőrök csak akkor mentek oda hozzá,
amikor szegény a földön ülve szorongatta a Rózsafüzérét. Vörös,
felpuffadt arccal. És az emberek messze kikerülték a helyet is. Milyen
nép ez b…. meg? – fakad ki ismerősöm… – És te nem félsz, hogy ekkora pofával adod elő ezt telefonon keresztül? – kérdezem.
– Én? Leszarom őket… mondom, hogy hazamegyek. Még a nyarat
végigcsinálom, eladom a kocsmát és húzok ebből a rákosistánál szarabb
országból. Öregem! Ilyen mocskos világba kellett belevénülnöm… De erről
is az a tetves vén k…va tehet… úgy vették meg kilóra a rohadék liberális
sorosisták, ahogy elő van írva. Igazi rohadt szemét Stasi-ügynök… – és a
vonal megszakad… hiába próbálom visszahívni; – „pillanatnyilag nem
kapcsolható”. Valami eddig nem érzett büszkeség és
nyugalom van bennem immár lassan két éve. És egyre erősödik. Hiszen van
hazám, van országon, látok a metrón angyalarcú nővéreket, rendi ruhában,
akiket senki nem bánt – de Isten irgalmazzon annak, aki megpróbálná.
Leülhetek egy kávéházban, bemehetek egy-egy bevásárlóközpontba félelem
nélkül, s szabadtéri rendezvényeken is biztonságban érezhetem magam.
Haza… saját ország… biztonság… szemben a sokáig irigyelt Nyugattal,
amely ma öngyilkosságot követ el, tárt kapukkal fogadja a megszálló
csapatokat, s közben azt hazudja önmagának, hogy menekülő
szerencsétleneken segít… Pedig, akiknek menekülniük kellene, azok otthon
maradtak, várják a szabadulást a pokolból, s közben tizedelik őket a
romlott Nyugat és az azt idegen hadakkal elárasztó bankárhatalom pénzén.
A menekült hálás, köszönetet mond, alkalmazkodik… ez a pogány had
viszont gyilkol, erőszakos, és számára nincs törvény a sajátján kívül,
ami a keresztények legyilkolására, Európa megsemmisítésére szólítja fel.
Akik valóságos veszélyben vannak, azok otthon várják Isten irgalmát – a
békét. Vagy a halált… mert megtagadni a hitüket soha nem fogják… Őket
nem érintette a jólétnek és a szabadosságban a sátáni hatalma… mint a
Nyugatot, és mint minket immár harminc esztendeje. Nekünk azért, talán
még van lehetőségünk visszalépni az erkölcstelen, liberális, hit nélküli
létből a normális, Istenhez forduló életre… Talán mi nem veszünk el, ha
látjuk és tapasztaljuk, hová vezet az, amit annyira irigyeltünk
évtizedeken át… Damoklész kardjaként függ a fejünk felett a józanság
elvesztésével, a lelketlen és lélektelen élet folytatásával járó
büntetés, amely lecsapott immár az ostoba, hitetlen és értékeit semmibe
vevő Nyugatra. A kereszténységet nem csak állami vezetők, de papok,
lelkészek és püspökök is megtagadják, azt hazudva és hirdetve, hogy
háborúból menekülők előtt nyissunk kapukat, miközben Kapisztrán Szent
János ma is magasra emelné keresztjét és toborozna… Lelkeket és talán
hamarosan erős karokat is… Igen! Van saját hazánk, van
saját Kárpát-medencénk, szabadok vagyunk, s nem kell még félnünk a
mindent letarolni képes pogánytól, a gyilkostól, a vadembertől, akinek
mindegy, ha szamár, ha kecske, ha nő… s akit csak a váci püspök és
evangélikus kollégája, no meg a liberál-bolsevik ellenzék érez
testvérének, támogatandónak. Normális, magyar, keresztény, saját
történelméből tudja mi az, ha százötven évig a pogány uralkodik… Bár, az
a török megszállás a most fenyegető rémséghez képest csak enyhe tavaszi
szellő a történelemben. A telefont lehallgatják, a
vonalat megszakítják, német liberálisok adják a tanácsokat arra, hol
kell robbantani, ölni és erőszakolni… s mindehhez a titkosszolgálatok,
és maga a legfőbb állami vezető asszisztál. Apéácát, papot vernek és
fenyegetnek, templomok berendezését verik szét, egyházi szertartásokat
zavarnak meg. Embereket ölnek halomra vallásuk, keresztény hitük miatt, s
nem esik róla szó sehol a nagy sajtóorgánumokban. Nem tud róla senki,
ha nem hívja fel a figyelmet e szörnyű gyilkosságsorozatra Böjte Csaba
ferences szerzetes és Kocsis Fülöp érsek-metropolita, akik személyesen
látogattak az üldözöttekhez, elvívén nekik a reményt, hogy vannak még
Európában néhányan, akik figyelnek rájuk, akik lélekben velük vannak, s
akik itt sem hagyják el hitüket néhány ócska áruló, szellemi toprongy
eszmeisége és vadonatúj elveik miatt. Ez ma a Nyugat… Svédországtól Ausztriáig… és a nép retteg… de nem hiszi, hogy nincs menekülés, csak a pusztulás lehetséges…
Hit és rend nélkül elvész minden. Sok a tennivalónk tehát mindkét
dologban… reményünk azonban van. Nekünk még van! S jövőnk is… ha kérjük,
és felismerjük azt, kitől kell kérnünk – és hogyan! Mert egyetlen út
van számunkra is: – Isten! Lehet, hogy ma még sokan
értetlenül néznek e sorokra, és ostoba prédikációnak tartják a fent
írtakat, de előre szólok: – keserves lesz megtapasztalni, felismerni
azt, ami által saját elhatározásból és nem elgondolkodtató felszólításra
fordulunk majd Istenhez… amikor már nem lesz más kapaszkodó, amikor a
halál ott leselkedik majd a kapualjakban, a házakban, s mindenütt – mint
Nyugaton! Ha jó érzés tudnunk, hogy ma még van hazánk
és biztonságunk, mennyivel magasabb rendű és értékű érzés és tudat –
hogy van gondviselő, teremtő, irgalmas és megbocsájtó Istenünk, aki
szeret… segít, támogat és megment! Ha kérjük… Stoffán György"
A szerbek arra kérik Orbánt, ne építsen falat
Ugrás a cikkheza teljes cikk: http://www.portfolio.hu/cikkek.tdp?k=3&i=215794