Tó vizébe követ dobtam,
s három évszázadra rá,
összerezzent egy királylány,
Aldebaran csillagán."
40 -45 éve szeretem,tudtommal R. Bradbury egyetlen verse, a Marsbéli krónikák elején volt egy novellája elején.
Tó vizébe követ dobtam,
s három évszázadra rá,
összerezzent egy királylány,
Aldebaran csillagán."
40 -45 éve szeretem,tudtommal R. Bradbury egyetlen verse, a Marsbéli krónikák elején volt egy novellája elején.
"Buddhának pedig az volt a szokása, hogy sorba járta a kolostorokat, és mindenütt időzött egy darabig. Egy napon Vaszhittiékhez is elérkezett, és velük maradt. Vaszhitti szívének minden rajongása, hite, bizalma, lelkesedése Buddhára áradt. Amikor Buddha tovább vándorolt, minden szerzetesnőnek adott egy meditációs mondatot. Amikor Vaszhittihez ért, ránézett és így szólt:
- Minden emberi kapcsolatból szenvedés fakad. Ez a te mondatod, leányom, erre az életre.
Vaszhitti elégedetlen volt a mondatával. A többiek gyönyörű, mély értelmű, titokzatos szövegeket kaptak, ő meg ilyen egyszerűt. Hogyan lehet ezen meditálni? Elhatározta, hogy Buddha után megy, és új mondatot kér tőle. De nem sikerült utolérnie a vándorló Mestert, s mire a közelébe jutott, Buddha már halott volt. Magára maradt hát a mondatával: Minden emberi kapcsolatból szenvedés fakad! S mert mégiscsak Buddhától kapta, meditálni kezdett. S ahogy elmélyült benne, úgy tárult fel előtte ennek a mondatnak végtelen mélysége és háttértartománya.
Megöregedett, meghalt, és nem ért a meditáció végére. Újra és újra megszületett, sok életet élt le, s még mindig a mondatán gondolkodott. Végül már olyan tökéletes lett Vaszhitti, hogy nem emberként, hanem égitestként jelent meg a világban, ott fénylett a kozmosz éjszakájában ötmillió évig mély meditációba merülve. S aztán egyszer csak történt valami. A nagy, néma, csillagos világmindenségből lassan kiformálódott Buddha, az ő imádott Buddhája. Azt kérdezte:
- Elkészültél-e, leányom, a mondatoddal?
- Uram, azt hiszem, hogy most már elkészültem vele.
- Örülsz-e, hogy újra találkozunk?
- Uram, teljesen mindegy...
- Látom, leányom, hogy tényleg elkészültél a mondatoddal! - szólt Buddha, és szétfoszlott a semmibe."
A fekete bajszos, szürke egér egy utolsó erőfeszítéssel kijutott. Mögötte hirtelen összeért a mennyezet és a padló, majd petyhüdt anyagból gyúrt hosszú férgecskék fröccsentek elő, és lassan tekeredtek ki a hasadék résein. Az egér gyorsan átgurult az előszoba sötét folyosóján, amelynek falai dülöngélve közeledtek egymáshoz, és sikerült kisiklania az ajtó alatt. A lépcsőházba ért, lement; kint a járdán megállt. Egy pillanatig habozott, körülnézett, és útnak indult a temető felé.
LXVIII
– Tudod – mondta a macska –, az engem nem is nagyon érdekel.
– Nincs igazad – mondta az egér. – Még fiatal vagyok, és egész mostanáig jól tápláltak.
– De én is jól táplált vagyok – mondta a macska –, és eszem ágában sincs öngyilkosnak lenni, látod, ezért találom a dolgot rendellenesnek.
– Azért, mert nem láttad – szólt az egér.
– Mit csinál? – kérdezte a macska.
Nem nagyon volt rá kíváncsi. Sütött a nap, és az egész szőrzete nagyon rugalmas volt.
– A vízparton áll – felelte az egér. – Vár, s amikor eljön az ideje, a pallóra lép, és megáll a közepén. Valamit néz.
– Nem nagyon nézhet semmit – kétkedett a macska. – Hacsak nem lótuszvirágot.
– Igen – hagyta helyben az egér –, várja, hogy felbukkanjon és megölhesse.
– Hülyeség – mondta a macska. – Nem érdekel.
– Aztán, ha vége – folytatta az egér –, visszajön a partra, és a fényképet nézegeti.
– Hát sose eszik? – érdeklődött a macska.
– Nem – felelte az egér. – Legyengül, és én ezt nem bírom. Egy szép napon még félrelép, amikor felmegy erre a nagy pallóra.
– Mit bánod te azt? – kérdezte a macska. – Boldogtalan, nem?...
– Nem boldogtalan – mondta az egér –, bánatos. Ezt nem bírom. Meg bele fog esni a vízbe, nagyon kihajol.
– Akkor hát – mondta a macska –, ha így van, megteszem neked ezt a szívességet, de nem tudom, miért mondom, hogy „ha így van", mert a fene érti az egészet.
– Igazán nagyon jó vagy.
– Dugd a fejed a torkomba – mondta a macska –, és várj.
– Lehet, hogy sokáig tart? – kíváncsiskodott az egér.
– Addig, amíg valaki a farkamra nem lép – felelte a macska –, gyors reflexre van szükségem. Dene félj, kinyújtom a farkam.
Az egér kifeszítette a macska állkapcsát, és bedugta fejét hegyes fogai közé. De szinte rögtön kirántotta.
– Hékás! – mondta az egér –, csak nem cápát ettél reggelire?
– Ide figyelj – mordult rá a macska –, ha nem tetszik, elmehetsz. Én utálom az ilyesmit. Intézd el magad.
Úgy látszik, megharagudott.
– Ne bosszankodj – kérte az egér.
Behunyta kis, fekete szemét, és visszadugta a fejét a megfelelő helyre. A macska óvatosan az édes kis szürke nyakra illesztette acélos szemfogait. Az egér fekete bajsza elkeveredett az övével. Kinyújtotta lompos farkát, és kiszolgáltatta a járda kényekedvének.
És akkor énekelve arra jött a Szent Stricius-árvaház tizenegy világtalan leánynövendéke.
Jó, jó, mindenki igyekszik szebbnek, jobbnak, stb. de annyira szerénytelen nem vagyok, h. a Fantomassal külalakban összemérjem magamat. Vagy Te a Sárikára gondoltál?
Az utóbbi időben, mintha kezdenék megváltozni...
Szt. Ágoston nem semmi, de az, hogy ezeken az oldalakon olvashatom ismét, az az igazi csoda.
Törölt felhasználó2010. 02. 28. 09:43
#3764
Kicsi vagyok, nagy az én kérésem...
"... adj erőt, hogy elviseljem, amin nem tudok változtatni. Bátorságot, hogy megváltoztassam, amit meg tudok változtatni... és bölcsességet, hogy a kettőt meg tudjam különböztetni egymástól."
Kellő alázattal az 1-es szám iránt, megismétlem az eltünt mondatot ( bár lehet, h. nem véletlenül tűnik el, karmi-kuss jellegű ), tehát a mély és bölcs gondolat:
egyszer majd kiderül, vagy sem :)
De ez sokat kivett, fekszem éccaka, Hare, Hare
Kultúrest