nagyon jó a cikk, és igaz is a felsőbb körökre, akik az erkölcsi normákat elnyomják egy "kis" jóléttel.
sajnos ez napjainkban egyre inkább így van :(
de azért megtalálható az ellenpélda is hál Istennek
A német lapok erdejében vihart váltott ki Franz Münteferingnek az a szemrehányása, mely szerint a tőkebefektetők sáskákként támadnak a cégekre annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb nyereséget sajtolják ki belőlük. Beszédének néhány mondata igazolni látszik azt, amit csak röviddel előbb hirdetett meg, és időközben valóra is váltott Josef Ackermann, a Deutsche Bank főnöke: Hogy elérhesse 25%-os saját tőke-osztalékát, a banknak több mint ötezer munkahelyet kell megszüntetnie. A kritikusok a bankház szemére vetik, hogy a nyereség nyilvánvalóan öncéllá vált számára, és dolgozók ezreinek egzisztenciáját áldozza fel a tőketulajdonosok osztalék-várakozásának oltárán. Úgy tűnik, a tőketulajdonosok „egyre-többet-birtokolni-akarása”, „a kapzsiság kultúrája” jut érvényre.
Az ókor óta közkeletű a kapzsiságnak mint rossz tulajdonságnak a kritikája. „Ami a gazdagságot illeti, az emberek nem ismernek megfogalmazható határt”, mondja már Szólón, athéni államférfi Krisztus előtt kereken 600 évvel, Arisztotelész pedig hozzáteszi: „Ugyanis minden üzletkötő korlátlanul akarja gyarapítani pénzét.” Az önmagukat ellátó gazdasági egységekből az ókor óta kialakult a piacgazdaság. Gazdaságtörténetileg az a fáradozás kísérte ezt a fejlődést, hogy etikai korlátozásokkal és helyesbítő beavatkozásokkal gondoskodjanak arról, hogy a piac fejlődése a társadalomba ágyazott maradjon. A középkor skolasztikus gazdaságtana messzemenően ebben a hagyományvonalban állva tesz kísérletet arra, hogy megteremtse az igazságos rend gazdaságát, például azáltal, hogy az igazságos árakkal és a kamat tilalmával etikai alapmeggyőződéseket valósított meg az igazságos rend gyakorlatában.
A 16. századtól elvileg kérdőjelezik meg a kapzsiságnak és a gazdagságnak ezt az évezredes filozófiai-vallási kritikáját. Ez nem jelent kevesebbet, mint szakítást az európai, azaz görög-római és zsidó-keresztény szellemtörténettel. A 17-18. század az értékek következményekkel terhes átértékelése kezdődött meg, olyan radikális mentalitás-változás, amely a haszonszerzés alakjában megjelenő kapzsiságot úgy értékelte mint az ember gazdasági tevékenységre ösztönzését, az egyéni előnyszerzés gyakorlását pedig az egész társadalom előnyeként értelmezte. A kapzsiság bűnös szenvedélye így dicséretreméltó üzleti érzékké válik. E nélkül az ideológiai átértékelési folyamat nélkül aligha magyarázható a kapitalizmus győzelme. Immár nem az igazságosságot vagy a megélhetés biztosítását tartják a gazdálkodás alapeszméjének, hanem „a pénzszerzést, az egyre több pénz megszerzését”, mondja a szociológus Max Weber. A modern piacgazdaság megalapozója, a brit morálfilozófus Adam Smith a maga klasszikus megfogalmazásával úgy fejezte ki ezt az átértékelés folyamatot, hogy az ember „nem a hentes, a serfőző vagy a pék jóindulatától várja saját betevő falatját, hanem attól, hogy azok megfontolják saját érdekeiket”. Aki a nyereség maximálása során saját érdekeit követi, azt – így Adam Smith – „egy láthatatlan kéz vezérli egy olyan cél előmozdítása érdekében, amelynek elérése semmiképp sem állt szándékában”. Az önérdek ily módon a közjó elérésének legjobb gazdasági útjává lép elő.
Ezt az alapmagatartást a piac „láthatatlan keze” iránti rendíthetetlen bizalom alapozza meg, amelyet Adam Smith egyáltalán nem csupán metaforikusan értett, hanem szigorúan teológiai értelemben. Smith ugyanis úgy látta, hogy a világban egy olyan isteni lény működik, amely jóságosan irányítja a világtörténelmet, és ily módon gondoskodik arról, hogy az egyénileg kiélt kapzsiság mindenki javára összegződjék. Max Weber szerint ez „a pénzkeresés foglalkozása iránti odaadáshoz” vezet. Ez a piac láthatatlan kezébe vetett bizalom mélységesen vallási megalapozottságú. Alexander Rüstow, a szociális piacgazdaság koncepcionális társalapítója 1945-ben megjelent, jellemző című könyvével (A gazdasági liberalizmus mint vallástörténeti probléma csődje) egy „gazdaságteológia” képviselőinek nevezte azokat a közgazdászokat, akik oly rendíthetetlenül hivatkoznak a piaci törvények tévedhetetlen helyességére. Szerinte a piaci mechanizmust szervező láthatatlan kézbe vetett bizalom felelős azért a csődért, amely végül a 20. század húszas éveinek nagy gazdasági válságához vezetett.
A piac megfékezése „szociális piacgazdaság” néven Németországnak, „New Deal” néven az USA-nak, és „Beveridge-terv” néven Nagy-Britanniának „harmincéves aranykort” ajándékozott, írja Eric Hobsbawm brit történész. Ludwig Erhard „Jólétet mindenkinek” mottójával a piac megfékezése a szociális piacgazdaság révén – amelyben az állam beavatkozik a piaci mechanizmusokba – olyan kapitalista sikertörténetnek bizonyult, amely jólétet és növekvő bevételeket tett lehetővé egy nagy vásárlóerejű népesség számára. A szabad, önmagát szabályozó piaci rendszer kudarcából Alexander Rüstow és hozzá hasonló közgazdászok azt a követelményt vezették le, hogy a gazdaságnak ismét a „vitális politika” etikai szempontjaihoz, illetve ahhoz kell igazodnia, hogy a gazdálkodásnak az életet kell szolgálnia. Ez a koncepció lényegileg annak ismételt kísérlete, hogy visszacsinálják a gazdaság és az etikai kötelmek szétválasztását, és az ellenpontozott politika révén megszelídítsék a piaci erőket. Ez a koncepció arra irányul, hogy biztosítsák az etikailag megalapozott politika elsőbbségét a piac logikájával szemben.
Az, hogy a hetvenes évek közepétől feléledt a „láthatatlan kézről” szóló beszéd, mutatja, hogy ismét felülvizsgálják a társadalmi beágyazás folyamatát. Most ismét az járja, hogy a vállalkozóknak kizárólag a vállalkozási érték fokozása a feladatuk, amint ezt a Wirtschaftswoche főszerkesztője, Stefan Baron oly szemléletesen fejtegeti: „A vállalkozók nem azért vannak, hogy a munkahelyek számát vagy a fizetendő adó összegét maximálják, hanem a vállalkozási értéket.” Pont úgy, mint egykor Adam Smith, az ilyen magatartást „egészében véve nagy szociális tettnek” nevezi. „Azok a topmenedzserek, akik saját nyereségüket és bevételüket maximálják, egyidejűleg a közjót is gyarapítják.” A saját bevételek maximálásával elért egyéni gazdagodás önző motívuma eltűnik, és a közjóhoz való hozzájárulássá változik. A Dax első 30 vállalkozásába tartozó cégek vezetőségének bevétele 103%-kal nőtt 1997 és 2003 között. Egy német vezetőségi tag átlagos bevétele 1997-ben még 892.000 euróra rúgott, 2003-ban viszont már 1.814.000 euró volt, jóllehet ez a 30 vállalkozás ugyanebben az időszakban 37%-kal kevesebb nyereséget jegyzett, írta a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2005. március 25-én. John H. Galbraith amerikai közgazdász „az öngazdagítás korlátlan hatalmáról” beszél, és „olyan javadalmazásról, amely olykor a lopással határos”. Németország 30 legnagyobb Dax-vállalkozása 2004-ben 35,7 milliárd euróra duplázta nyereségét, mégis mintegy 35.000 belföldi állást szüntettek meg.
A tőkebefektetők 15-40 százalék közötti éves nyereséggel számolnak, ami jócskán fölötte van annak, ami a részvényekből származik. A várt nyereség elérése érdekében egyre nagyobb nyomás hárul a foglalkoztatottakra – többletmunka, elbocsátások, kölcsönmunkások alkalmazása és a bérek csökkentése formájában. Az osztalékközpontúság tehát annak politikája, hogy a kockázatot áthárítsák a foglalkoztatottakra. A nyereséghajhászás erkölcsi elvvé emelkedett. Ezzel módszeresen leépítenek minden erkölcsi gátlást a mások kárára történő egyéni gazdagodással kapcsolatban. A tőke és a munka közös bevetésével kigazdálkodott érték azonban egyáltalán nem a részvényesek magánvagyona, hanem mindazok tulajdona, akik a vállalkozás értékteremtésében részt vettek. Ha a munkatársaktól elragadják a megteremtett érték őket megillető részét, és a részvényesek és topmenedzsment között osztják szét, akkor ez a rablás egy fajtája. Az osztalékközpontúságnak is valamilyen „etika” az alapja. A kapzsiság etikája.
Ezzel az etikával szembe kell állítani egy másik etikát, amely összhangban áll a vallások filozófiai és etikai hagyományaival, főként a zsidóságéval és a kereszténységével. Azt a kapzsiságot, amely mértéktelenül gazdagodik mások rovására, ismét annak kell nevezni, ami – vagyis bűnnek. De a moralizálás nem elég. A kapzsiság megfékezésére végső soron a keretek rendpolitikai kialakítására van szükség annak érdekében, hogy a gazdaság mindenkinek az életét szolgálhassa. A kapzsiság ismét napirenden van. A nagy világgazdasági válság közepette tartotta meg híres látnoki beszédét John Maynard Keynes brit közgazdász „unokáink gazdasági lehetőségeiről”, és ebben kifejezte azt a reményét, amely ma ismét rendkívül aktuális, nevezetesen: „Vissza kell térni a vallás és az ősi értékek legbiztosabb és legmegbízhatóbb alaptételeihez – ahhoz, hogy a fösvénység bűn, az uzsorakamat-szedés bűncselekmény, a pénz szeretete ocsmány dolog.” – Az unokák mi vagyunk.
amúgy tök jó ez az fxpro, én meg egy állat vagyok, hogy nem használtam eddig. :)
bocsi, többet nem írom le, ígérem, de egy csecsemőnek minden vicc új. :)
0912 határidő
buék:))
csak hogy értelmes legyen:)