Azoknak, akik nem olvasták, azoknak, akik nem is akarják és azoknak, akik csak szelektíven tudnak olvasni:
Itt a lényeg:
"Egyetértünk az Elnökkel, hogy nagyon hasznos lenne, ha ilyen jelentős reformot minél szélesebb körű politikai és szakmai egyetértés mellett lehetne elindítani. Abban vitatkoznánk, hogy amennyiben ilyen konszenzus nem érhető el, akkor a reform nem lehet sikeres. Számos európai példa bizonyítja, hogy azok a reformok, amelyek eleinte komoly társadalmi vagy szakmai ellenállásba ütköznek, az eredmények megjelenésével kezdődően folyamatosan növekvő társadalmi és szakmai támogatottságra találnak.
A dilemma a következő: mit tegyen a felelős Kormány, ha azt látja, hogy az államfő által is igényelt konszenzus nem jön, nem jöhet létre, ugyanakkor a cselekvés szükséges, a halogatás káros? Különösen súlyos kérdés ez, ha azt tapasztalja, hogy a konszenzus nem egy adott esetben (például az egészségbiztosítási reform esetén) marad el, hanem mindig. Mit tegyen a Kormány, ha azt tapasztalja, hogy az ellenzék minden reformra eleve nemet mond, ugyanakkor a parlamenti rendszer szabályi szerint egyértelmű felhatalmazása van a cselekvésre?
Mit tegyen a Kormány, ha a szakmai érdekképviselet jegyében a Magyar Orvosi Kamara vezetője kijelenti, hogy ott tartanak be a reformnak, ahol csak tudnak? Az elmúlt másfél év azt bizonyítja, hogy a Kormány helyesen döntött, amikor a szükségszerű reformokat, a nehézségek ellenére, elindította. Ne felejtsük el, az ellenzék nemet mondott az államfő által is szükségesnek tartott konvergencia programra is. Az ellenzék a Kamarákkal együtt nemet mondott az egészségügyi reform minden egyes elemére a gyógyszerek patikán kívüli forgalmazásától kezdve, a vizitdíj bevezetésén át, a gyógyszergyártókat árversenyre kényszerítő új gyógyszertámogatási rendszerre. Azokra az elemekre is, amelyek megóvták az egészségügyi rendszert az összeomlástól, és megszüntették a társadalombiztosítás hiányát.
Ha valaki tanulmányozza az ellenzék és a Kamara vezetésének érveit, láthatja: a nézetkülönbség nem olyan természetű, amit még több egyeztetéssel és szakmai kompromisszumokkal át lehetne hidalni. A különbség részben stratégiai: a Kormány felelősséggel tartozik az ellátórendszer működéséért, ezért dönt a reformokról, még akkor is, ha ennek árát egyenlőre a népszerűségének csökkenésével fizeti meg. Ezzel szemben az ellenzék egész politikáját a reformok tagadására építette fel, és pillanatnyilag úgy tűnik, hogy ami a népszerűséget illeti, ez kifizetődő számára. Semmilyen jele nincs annak, hogy az ellenzék stratégiáján változtatni akarna. De a különbség másik része tartalmi természetű: az ellenzék és a Kamara vezetése minden megnyilatkozásával és javaslatával a szocialista rendszer örökségét védi az egészségügyben, míg a Kormány szakítani akar ezzel a hagyománnyal.
Az ellenzék és a Kamara vezetése elutasítja a versenyt, semmilyen szerepet nem szán a magánbefektetőknek, minden megoldást az államtól vár. A kormánypártok ezzel szemben versenyt szeretnének az egészségügyi szolgáltatók, és ennek következében a finanszírozók között is, nem utasítják el a magánbefektetőket, és nem bíznak abban, hogy az állam egyedül biztosítani tudja aminőség javulását vagy a hálapénz megszűnését. Ahogy eddig se tudta.
Mindezek alapján, ha arra várnánk, hogy széleskörű egyetértés jöjjön létre, lemondanánk a reformokról. Azokról a reformokról, amelyeket az államfő is szükségesnek tart. Gondoljunk azokra a törvényekre (önkormányzati reform, pártfinanszírozási reform), amelyeknél a kétharmados szabály miatt szükség lett volna az ellenzék támogatására. A konszenzus hiánya miatt ezek a reformok nem valósulhatnak meg. Nagy hibát követne el a Kormány, ha ott sem cselekedne, ahol a parlamenti többség felelőssége a döntés.
A nyilvánosság alapvetően az Orvosi Kamara vezetésének megszólalásaival találkozhat, ebből kénytelen levonni következtetéseket az orvosok álláspontjáról. Meggyőződésünk, hogy az orvosok általában távolról sem olyan elutasítóak, mint az a Kamara állásfoglalásaiból kitűnik. Bizonyítja ezt egyrészt az is, hogy a sztrájk csak minden tizedik kórházat érintette részlegesen, másrészt az elmúlt időszakban kezdeményezett aláírásgyűjtések során több orvos is a reformot elutasítókkal szemben érvelt. "
Populizmussal szemben érvrendszerre alapozott vitát, "egyeztetést" nem lehet, de nem is kell folytatni.
Meg kell csinálni oszt kész. Amúgy orbánosan.
Itt a lényeg:
"Egyetértünk az Elnökkel, hogy nagyon hasznos lenne, ha ilyen jelentős reformot minél szélesebb körű politikai és szakmai egyetértés mellett lehetne elindítani. Abban vitatkoznánk, hogy amennyiben ilyen konszenzus nem érhető el, akkor a reform nem lehet sikeres. Számos európai példa bizonyítja, hogy azok a reformok, amelyek eleinte komoly társadalmi vagy szakmai ellenállásba ütköznek, az eredmények megjelenésével kezdődően folyamatosan növekvő társadalmi és szakmai támogatottságra találnak.
A dilemma a következő: mit tegyen a felelős Kormány, ha azt látja, hogy az államfő által is igényelt konszenzus nem jön, nem jöhet létre, ugyanakkor a cselekvés szükséges, a halogatás káros? Különösen súlyos kérdés ez, ha azt tapasztalja, hogy a konszenzus nem egy adott esetben (például az egészségbiztosítási reform esetén) marad el, hanem mindig. Mit tegyen a Kormány, ha azt tapasztalja, hogy az ellenzék minden reformra eleve nemet mond, ugyanakkor a parlamenti rendszer szabályi szerint egyértelmű felhatalmazása van a cselekvésre?
Mit tegyen a Kormány, ha a szakmai érdekképviselet jegyében a Magyar Orvosi Kamara vezetője kijelenti, hogy ott tartanak be a reformnak, ahol csak tudnak? Az elmúlt másfél év azt bizonyítja, hogy a Kormány helyesen döntött, amikor a szükségszerű reformokat, a nehézségek ellenére, elindította. Ne felejtsük el, az ellenzék nemet mondott az államfő által is szükségesnek tartott konvergencia programra is. Az ellenzék a Kamarákkal együtt nemet mondott az egészségügyi reform minden egyes elemére a gyógyszerek patikán kívüli forgalmazásától kezdve, a vizitdíj bevezetésén át, a gyógyszergyártókat árversenyre kényszerítő új gyógyszertámogatási rendszerre. Azokra az elemekre is, amelyek megóvták az egészségügyi rendszert az összeomlástól, és megszüntették a társadalombiztosítás hiányát.
Ha valaki tanulmányozza az ellenzék és a Kamara vezetésének érveit, láthatja: a nézetkülönbség nem olyan természetű, amit még több egyeztetéssel és szakmai kompromisszumokkal át lehetne hidalni. A különbség részben stratégiai: a Kormány felelősséggel tartozik az ellátórendszer működéséért, ezért dönt a reformokról, még akkor is, ha ennek árát egyenlőre a népszerűségének csökkenésével fizeti meg. Ezzel szemben az ellenzék egész politikáját a reformok tagadására építette fel, és pillanatnyilag úgy tűnik, hogy ami a népszerűséget illeti, ez kifizetődő számára. Semmilyen jele nincs annak, hogy az ellenzék stratégiáján változtatni akarna. De a különbség másik része tartalmi természetű: az ellenzék és a Kamara vezetése minden megnyilatkozásával és javaslatával a szocialista rendszer örökségét védi az egészségügyben, míg a Kormány szakítani akar ezzel a hagyománnyal.
Az ellenzék és a Kamara vezetése elutasítja a versenyt, semmilyen szerepet nem szán a magánbefektetőknek, minden megoldást az államtól vár. A kormánypártok ezzel szemben versenyt szeretnének az egészségügyi szolgáltatók, és ennek következében a finanszírozók között is, nem utasítják el a magánbefektetőket, és nem bíznak abban, hogy az állam egyedül biztosítani tudja aminőség javulását vagy a hálapénz megszűnését. Ahogy eddig se tudta.
Mindezek alapján, ha arra várnánk, hogy széleskörű egyetértés jöjjön létre, lemondanánk a reformokról. Azokról a reformokról, amelyeket az államfő is szükségesnek tart. Gondoljunk azokra a törvényekre (önkormányzati reform, pártfinanszírozási reform), amelyeknél a kétharmados szabály miatt szükség lett volna az ellenzék támogatására. A konszenzus hiánya miatt ezek a reformok nem valósulhatnak meg. Nagy hibát követne el a Kormány, ha ott sem cselekedne, ahol a parlamenti többség felelőssége a döntés.
A nyilvánosság alapvetően az Orvosi Kamara vezetésének megszólalásaival találkozhat, ebből kénytelen levonni következtetéseket az orvosok álláspontjáról. Meggyőződésünk, hogy az orvosok általában távolról sem olyan elutasítóak, mint az a Kamara állásfoglalásaiból kitűnik. Bizonyítja ezt egyrészt az is, hogy a sztrájk csak minden tizedik kórházat érintette részlegesen, másrészt az elmúlt időszakban kezdeményezett aláírásgyűjtések során több orvos is a reformot elutasítókkal szemben érvelt. "
Populizmussal szemben érvrendszerre alapozott vitát, "egyeztetést" nem lehet, de nem is kell folytatni.
Meg kell csinálni oszt kész. Amúgy orbánosan.
Egészségügyi reform