“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Te se vagy magyar, mert nem az ország boldogulását, felemelkedését nézed, hanem másokon vered el a port. Olyan vagy mint a most hatalmon lévők, már lassan mindenki ellenség.
Akár elfogadod, akár nem, globális világban élünk, ahol minden összefügg mindennel. Meddig tart még a siránkozás? 200 év múlva is ezt hallhatjuk??? Az megoldás? Mire?
Trianon előtti Nagy Mo-n jelentős számú nem magyar nemzetiség élt. Gondolom a horvát tengerpartot a legmélyebb érzésű magyar se vallja ősi magyar földnek...
ha nincs Trianon, simán belesodródott volna Mo a délszláv válságba pl. Jó lett volna? Kétlem..
és mihez kezdenénk a hírtele jött sok gazdasági bevándorlóval ha eltörölnék a trianoni szerődést? Tele lennénk románokkal, szerbekkel, szlovákokkal. kell az neked? Ha ez kell a konzultációban miért hazudtál?
trianon szopás volt, amit mo. főleg magának köszönhet, és legalább évszázados a nemzetiségpolitikai előzménye
szinte elfogadhatatlan, komoly trauma
de:
a mai kúrmány se tanul, ilyenek vagyunk - lásd a mostani konzultációs kirohanásokat. mi egy ilyen kirekesztő nép vagyunk. a mi nyilasaink is jobban teljesítettek, mint a német elvtársak. ez van. önkritika kellene. ugyan, mire a csodálkozás, ha nem csípnek és ha alkalom adódik, megszopatnak minket?
de mindent félretéve, mire is lenne jó, ha most lenne egy térkép újrarajzolás?
Csak szólok, hogy jeleztem a moderátornak a sértegetésed.
Eleve a felvetés, és a magyarok "nem magyar" és "magyar" osztályozása abnormális (és rém buta), általában a saját politikai szekértábor és a másik oldal elkülönítésére használt olcsó trükk.
Ennyi erőből én is indíthatnék topikot, hogy
- Magyar az aki nem sérteget vérgőzösen másokat, csak azért mert máshogy gondolkodik
vagy egyszerűen
- Magyar az aki szereti a túró rudit
Tök mindegy milyen kérdéssel indul ilyen topik, az összes ilyen megkülönböztetés álságos és provokatív, semmi célja nincs, csak a saját szekértábor és meggyőződés a másik fölé emelése.
Magyarul, ha nem Trianon szerepelt volna a topik címében, én akkor is helytelenítettem volna.
"Addig kell keményen küzdeni az elszakított területekért, ameddig a nagyhatalmak (igazságtalan, semmivel sem indokolható) döntésüket nem vonják vissza!"
Annak idején a Habsburgok is úg döntöttek, hgoy hozzájuk tartozunk. Meg a törökök is. Ők is revidiálhatják az álláspontukat?
Trianon egy fájó eseény, de nagyrészt magunknak köszönhetjük. Az akkori vezetőinknek! Ma már csak történelem.
figyelj, különböztessük meg azt egymástól, ha valaki érzi a veszteséget, meg ha irreális délibábokat kerget
én is jártam arra, meg szerintem több helyen, mint a legtöbben itt, sőt, érdekel a történelmünk, szerintem többet tudok róla, mint itt a legtöbben, és fullra tele vagyok nemzeti öntudattal, ha hiszed, ha nem. de szerintem ehhez az is hozzátartozik, hogy lássuk, mi miért volt, és nem csak a rinyálás meg a lehetetlen utáni álmodozás.
Bár lenne a hangom tiszta és éles, mint intő csengőké!
A tiétek
zavaros, mint mocsarak habja! ti leborultatok az
Ércbálvány előtt!
döntsön az erőszak!
s döntött az Erőszak...
mi jogotok beszélni többé?
Nekem van rá jogom!
ti elhánytátok a Kiáltást: mint bolond a fegyverét! nem
kiálthattok már:
én elkiálthatom:
Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó
trombitája! szólj!
falak, omoljatok hangjaitól!
gerincek, borzadjatok! Európában! és Amerikában!
mert
borzasztó az Igazság a gerincekben!
mit érnek a ma-épített falak körülöttem?
ott borzad az Igazság a kövekben! ott ég a hegyekben!
árad a vizekben!
Óh tiszta, éles trombita, zengj!
ne hallgass sohase!
egy napig se! egy óráig se! egy pillanatig se! mint
ahogy nem
hallgat a fájás az idegben, míg megvan a betegség...
nem hallgat a vonzás a kőben, hogy természetes
irányában essék...
nem hallgat a madár, míg fészkébe nem tér...
nem hallgat a folyó, míg tengerbe nem ér...
nem hallgat a szél,
míg él...
Nekem van rá jogom!
Én elkiálthatom:
"Igazság!"
Ti eldobtátok ezt a szót, mint bolond a
fegyverét, szegény testvéreim!
s csak gyenge izmotok maradt, csak puszta
kezetek, meztelen
mely bilincsekbe verve, ha üt, csak önmagát
ütheti esztelen
sem lázadni nem tud, sem meghajolni az
Ércbálvány előtt igazán -
de hát az Ércbálvány hazája lettél-e, hazám?
Van-e reményed abban?
a sötét utakban?
Nem! - Csak a napban!
mely éget a kövön és ragyog a patakban.
Ti azt mondtátok: Döntsön az erőszak!
s hangotok zavart most, mint mocsarak habja.
De én azt mondom: dönt majd az erős Nap!
Kitárom tiszta szavamat a Napra.
Ti eldobtátok a trombitát
de a trombita zeng tovább,
zeng, nem a ti kezetekben,
hanem a vízben, a hegyekben,
Erdélyben, Felvidéken,
az égen,
s bennem!
Én sohse mondtam: "Dönt majd az erőszak!" -
most mondhatom:
"Nem! Nem!"
Babits Mihály
hát ezek a fele részben a mai napig nem fontos országok írták alá....(Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán, Belgium, Kína, Kuba, Görögország, Nicaragua, Panama, Lengyelország, Portugália, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Állam, Sziám és Cseh-Szlovákország) .....többen saját magukra szavaztak, tehát vicces nagyon
Tudod úgy "működik" a történelem, hogy a győztesek diktálnak. Ez ma is így van, és mindig is így volt... Senki sem kötelezte Magyarországot, hogy a vesztesekkel paktáljon le...
A kérdés úgy hangzott, hogy mikor volt "Nagymagyarország" "nemzetállam". Mert Trianon óta "Nagymagyarországot" siratjuk... És ezen a területen ("Nagymagyarország") milyen nemzetiségek/népek éltek az 1900-as évek első évtizedeiben. Többségben voltak-e a magyar nemzetiségűekzek/anyanyelvűekhez képest azokon a területeken amiket "elcsatoltak"?
az osztrákok nagy játékosok a rothschild strómanságból kifolyólag és még azt is elnézték nekik, hogy szültek egy hitlert europának....egy biztos,nem sogórok
Ez nem terelés hanem logika.
Magyarországot a trianoni döntéssel darabolták fel.
Jugoszláviának is volt egy "trianonja".
Felvidék nem szavazhatott, hogy vissza akar e kerülni az anyaországhoz amikor a szlovákok és a csehek különváltak.
Maradni kellett Szlovákiában.
Koszovót pedig a nagyhatalmak döntése értelmében választották le Szerbiáról.
Akkor miért nem választották le a Vajdaságot is?
Esetleg Szlovákiáról a Felvidéket?
Mert lehet hozni ilyen politikai döntéseket még napjainkban is!
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára