“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Nem kettős beszéd! A SZÉKELY MAGYAR az EU pedig egy közösség. A PARLAMENTEN kitűzött zászló a szolidaritásunk jele! . Az EU jelképét a megfelelő helyen használjuk mi is!
Nem, nem zavar. Az zavar, hogy az egyik zászló estében probléma/hivatkozási alap, hogy ez az ország háza, a másik esetben meg nem. Ez a kettős fityeszes beszéd zavar.
Zavar a Székely zászló? . Amennyiben a jászokat vagy kunokat is üldöznék......akkor ugyanúgy megjelenhetne a szimbólumuk a Parlament épületén a szolidaritás jeleként.
Senki sem tiltakozott a nemzeti lobogó kitűzése ellen, és ki is van tűzve. A kérdés, hogy miért zavaró az EU zászló kitűzése, ha a Székely zászló maradhat?
Az országnak csak egy HÁZA van! . Azon a MAGYAR nemzeti lobogó legyen kitűzve! . Ennyire fájó, hogy van egy ember akiben még maradt annyi hazafias érzelem, hogy próbál egy kicsit megőrizni a NEMZETÁLLAMI múltunkból?
Én terelek? Te írtad, hogy NINCSEN jelentősége a határnak és a többi más számunkra,MAGYAROK számára fontos jelképek használatának. . Akkor miért tiltják ezt továbbra is?
A török hadsereg jóval kisebb veszteségeket szenvedett el, a románok meg gyakorlatilag semmit. A magyarokhoz kb. a csehek hasonlíthatóak, ők kb. ugyanazokon a frontokon harcoltak mint mi és nagyjából ugyanolyan veszteségeket szenvedtek el, a felvidéki hadjáratban le is tudtuk nyomni őket. A román hadsereg viszont teljesen kipihent volt. Ne felejtsük el azt sem, hogy a törökök is óriási területi veszteségeket szenvedtek el.
Két EU tagállam közti " NEM LÉTEZŐ " határt nem lépheti át az egyik ország KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKE! . Közintézményben az ott dolgozók egymás közti MAGÁNBESZÉLGETÉS során NEM használhatják az EU egyik HIVATALOS nyelvét! . Mi ebben a kamu?????
Az EU egyik tagállama BÜNTETI ha másik tagállamának ZÁSZLÓJÁT vagy HIMNUSZÁT kitűzik vagy lejátsszák egy rendezvényen! . Annak a közösségnek NINCSEN jövője!
Egy nagyhatalom - legyen Kína, Oroszország, Amerika - nagy ívben leszarja, hogy besértődtek rá a románok/magyarok/szlovákok, ha valamelyiknek kedvezőtlen döntést hoz. Viszont, Magyarország egyelőre az EU-n és a NATO-n belül van, ugyanilyen tagságú szomszédokkal. Tehát ha nekiáll pl az oroszokkal lepaktálni, hogy ugyan, segítsenek már pár hektár romániai terület megszerzésében, az borítja a bilit a NATO-ban.
az időben visszalépegetéssel azért óvatosan mert aztán mehetünk vissza Etelközbe vagy mégtovább… de még eddig se kell visszamenni az időben.... 1000nél a manapság fenemód hangoztatott kereszténység ügyében is óriási ellentmondás lesz hirtelen a ki vágyik vissza tovább az időben, ki a nagyobb magyar versenyzők között....
ritka egy elb...szott akciónak tűnik ez... Gerdály, az erdélyi szász kísértetfalu - és amit sorsából tanulhatunk https://www.youtube.com/watch?v=S3yBq8iw_J8 vmi "Darwin díjat" kéne alapítani a német migrációs-politikai "szakértőknek"...
Szerintem meg nem, adott volt ugye egy elvesztett és borzalmas háború után hazatérő demoralizált hadsereg, ha megpróbálja megtagadni tőlük a családhoz való hazamenést, akkor itt kő kövön nem maradt volna és lehet, hogy már akkor elkezdődik a kommunizmus (Tiszát is rögtön levadászták). A hiba inkább ott volt, hogy rögtön el kellett volna kezdeni egy önkéntes alapú sereg kiépítését, aztán ha az megvan, akkor rájuk támaszkodva már lehetett volna újra mozgósítani.
Már bocsi, de miért lenne bármelyiknek is érdeke egy húsz, harminc vagy negyven százalékkal nagyobb Magyarország megvalósítása úgy, hogy ezzel magára haragít kb. 4-5 szomszédos országot.
Na Igen...Károlyi....totál naív volt......ma azért már nem igy működnek a dolgok..hogy naívitásból bármilyen szívességet megteszünk bármelyik országnak...
"Okos magyar diplomácia kell, amit erős hadsereg és összetartó nemzet támogat." - ezt a három feltételt írta Raffay a területi revíziónak (Vazsmegyei még vastagon alá is húzta), hát ez a 3 feltétel soha az életben nem fog nálunk egyszerre fennállni - úgy hogy nincs félnivalójuk a szomszédainknak. :)
Ismétlem: A történelem többszörösen helybenhagyta Trianont (II. vh. békeszerződés, államközi szerződéseink, Unió). Avagy lehet itt búsmagyarkodni, hergelni a szomszédainkat, a 100. évfordulóra hadat üzenni mindenkinek. Jól jönne figyelemelterelésnek, mert kb akkorra válik nyilvánvalóvá a fidesz gazdaságpolitika csődje. Nem a fórumról beszélek, mert nem mi alakítjuk itt a történelmet (szerencsére), hanem a kormány és az ő szellemi holdudvarának a felelőtlenségéről.
Á nem, csak Eszék környéke, Muraköz és említsük meg a Szerémség nyugati részét is, ami 1918-ban nem volt a történelmi Magyarország része, de Nagy Lajos alatt még színmagyar volt.
Nem súlytalanok, hanem kicsi a súlyuk, viszont ezt tökéletesen értették és értik azóta is és ügyesen próbálnak nagy hatalmú szövetségeseket keresni az ügyük mellé (mint ahogy Horthy is próbálkozott a németekkel és olaszokkal). Per pillanat egyik nagyhatalomnak sem érdeke, hogy felborítsa a közép-európai status quo-t.
Nem, én azt állítottam, hogy nekik nem volt "fájó seb". Persze, hogy a horvátok önálló államot akartak, de ettől függetlenül örülnek a tőlünk elvett területeknek és egyetértenek a trianoni döntéssel.
az eredeti állításod az volt, hogy mindenki elégedett a trianoni rendezéssel ez egyszerűen nem igaz ha valóban elégedettek lettek volna vele, akkor pl. nem álltak volna neki a horvátok szerbet irtani 1941-ben... https://en.wikipedia.org/wiki/World_War_II_persecution_of_Serbs a trianoni rendezés már kb. 1940 tájékán csúfosan megbukott...
Miért-miért?? Nagyhatalom vagyunk? Nem! Valamelyik nagyhatalomnak fűződik érdeke ahhoz, hogy visszaadják? Nem! Vagyunk olyan erősek, hogy megnyerjünk egy Kis-Antant elleni háborút? Nem! Viszont már nincs fizikai határ Szlovákia, Románia, Horvátország, Szlovénia és Ausztria felé, így sokat javult a helyzet.
Világos, nem elégedettek vele és vissza szeretnék adni. Ne keverjük már a szezont a fazonnal, az hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesett még nem jelenti azt, hogy az adott népek nem örültek-örülnek a tőlünk elvett területeknek.
kb. annyira voltak "elégedettek" vele, hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia már a történelem szemétdombjára került, Románia meg Szíria mellett a legnagyobb migránskibocsátó ország lett a világon...
Mit változtatna az a határ nyomvonalán? . Nem az "elcsatolt" lakosokat hanem az elcsatolt "magyar területet" kell visszaadniuk! . Amikor a Cseh és Szlovák kijelentette, hogy nem akarnak közösen tovább élni....miért nem adták meg ezt a döntési lehetőséget a magyaroknak is? . A trianoni döntéssel nem Szlovákiához csatolták a Felvidéket! . Ahogyan az Ukránok sem kapták meg Kárpátalját!
Tévedsz, csak mi érezzük soha be nem gyógyuló sebnek, a többiek elégedettek vele. A megoldás egyébként roppant egyszerű lett volna, az elcsatolt részeken minden magyar családban három-négy gyerek kellett volna és ma már többségben lennének a magyarok.
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára