" A békekonferencia a magyar határokról
A béketárgyalásokra nem hívták meg a vesztes országokat, így Magyarországot sem. A konferencia a cseh, román és szerb követelések meghallgatása után szinte kizárólag az ő szempontjaik alapján döntött. Az amerikai küldöttek az etnikai határ mellett törtek lándzsát, de a többség úgy vélte, hogy „egy jó közlekedési vonalért [például egy fontosabb vasútvonalért] feláldozhatunk pár százezer magyart”. Hasonló okból jelölték ki Csehszlovákia déli határát a Duna vonalánál, pedig a folyó mindkét partján magyar lakosság élt.
A határvonalak többségét meglepően hamar, már 1919 márciusában (tehát még a Tanácsköztársaság kezdete előtt) meghúzták. Ezen a későbbiekben már keveset változtattak. Hazánk zűrzavaros 1919-es éve tehát alig módosította a leendő béke területi feltételeit.
A határkérdés „szakértője”
A magyar–csehszlovák határokat kialakító bizottság egyik brit tagja naplót vezetett. Hozzá nem értésének ékes bizonyítéka ennek egyik bejegyzése: „mindenben egyetértünk, kivéve a Pozsony és Sátoralja [újhely] közötti szakaszt.” Másutt elismerte: „ [a magyarokra] heves utálattal [...] tekintek. Unokatestvéreikhez, a törökökhöz hasonlóan sokat romboltak és semmit sem teremtettek.”
Apponyi egy térképet is bemutatott. Ezen jól látszott, hogy a kijelölt határok közvetlen közelében több százezer magyar él, akiket így a szomszédos országokhoz csatolnának. Bár a felismerés sokakat meglepett, végül a határokat nem módosították. Ezeket ugyanis már 10 hónapja rögzítették, és a szomszédos államok nem voltak hajlandóak engedni belőlük.
Apponyi Albert gróf portréja. A békekonferencián tartott beszéde – bár angolul és franciául szólalt fel, sőt a lényegét olaszul is elmondta – hatástalan maradt
A „vörös térkép”
Apponyinak a békekonferencián tartott beszéde közben a brit miniszterelnök feltett egy kérdést. Arra volt kíváncsi, hogy összesen hány magyart csatolnának el, illetve hogy ők a javasolt új határok közelében élnek-e.
Ekkor került elő a Teleki Pál által készített „vörös térkép”. Ezen világosan látszott, hogy az elcsatolt magyar lakosság jelentős része közvetlenül a határok mentén él.
A térkép abszolút újdonsága volt, hogy a nemzetiségek létszámát is tükrözte: 1 mm2 színezett terület száz lakost jelentett. A magyarokat vörös színnel tüntették fel, innen kapta nevét a térkép. A lakatlan területek fehér színűek maradtak. Más térképek a ritkábban lakott, főként nemzetiségi vidékeket is színezték, ami első ránézésre „megnövelte” a Magyarországon élő nemzetiségek számát." link
területi igények szerint további külföldi városok: Vác, Salgótarján, Ózd, Nyírbátor, Békés, Gyula, Békéscsaba, Makó, Szeged, Baja, Pécs, Villány, Szombathely, Kőszeg, Sopron, Mosonmagyaróvár, Győr ... link
A béketárgyalásokra nem hívták meg a vesztes országokat, így Magyarországot sem. A konferencia a cseh, román és szerb követelések meghallgatása után szinte kizárólag az ő szempontjaik alapján döntött. Az amerikai küldöttek az etnikai határ mellett törtek lándzsát, de a többség úgy vélte, hogy „egy jó közlekedési vonalért [például egy fontosabb vasútvonalért] feláldozhatunk pár százezer magyart”. Hasonló okból jelölték ki Csehszlovákia déli határát a Duna vonalánál, pedig a folyó mindkét partján magyar lakosság élt.
A határvonalak többségét meglepően hamar, már 1919 márciusában (tehát még a Tanácsköztársaság kezdete előtt) meghúzták. Ezen a későbbiekben már keveset változtattak. Hazánk zűrzavaros 1919-es éve tehát alig módosította a leendő béke területi feltételeit.
A határkérdés „szakértője”
A magyar–csehszlovák határokat kialakító bizottság egyik brit tagja naplót vezetett. Hozzá nem értésének ékes bizonyítéka ennek egyik bejegyzése: „mindenben egyetértünk, kivéve a Pozsony és Sátoralja [újhely] közötti szakaszt.” Másutt elismerte: „ [a magyarokra] heves utálattal [...] tekintek. Unokatestvéreikhez, a törökökhöz hasonlóan sokat romboltak és semmit sem teremtettek.”
Apponyi egy térképet is bemutatott. Ezen jól látszott, hogy a kijelölt határok közvetlen közelében több százezer magyar él, akiket így a szomszédos országokhoz csatolnának. Bár a felismerés sokakat meglepett, végül a határokat nem módosították. Ezeket ugyanis már 10 hónapja rögzítették, és a szomszédos államok nem voltak hajlandóak engedni belőlük.
Apponyi Albert gróf portréja. A békekonferencián tartott beszéde – bár angolul és franciául szólalt fel, sőt a lényegét olaszul is elmondta – hatástalan maradt
A „vörös térkép”
Apponyinak a békekonferencián tartott beszéde közben a brit miniszterelnök feltett egy kérdést. Arra volt kíváncsi, hogy összesen hány magyart csatolnának el, illetve hogy ők a javasolt új határok közelében élnek-e.
Ekkor került elő a Teleki Pál által készített „vörös térkép”. Ezen világosan látszott, hogy az elcsatolt magyar lakosság jelentős része közvetlenül a határok mentén él.
A térkép abszolút újdonsága volt, hogy a nemzetiségek létszámát is tükrözte: 1 mm2 színezett terület száz lakost jelentett. A magyarokat vörös színnel tüntették fel, innen kapta nevét a térkép. A lakatlan területek fehér színűek maradtak. Más térképek a ritkábban lakott, főként nemzetiségi vidékeket is színezték, ami első ránézésre „megnövelte” a Magyarországon élő nemzetiségek számát." link
területi igények szerint további külföldi városok: Vác, Salgótarján, Ózd, Nyírbátor, Békés, Gyula, Békéscsaba, Makó, Szeged, Baja, Pécs, Villány, Szombathely, Kőszeg, Sopron, Mosonmagyaróvár, Győr ... link
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára