Sok a rizsa, rengeteg a találgatások pufogtatása, viszont kevés a meggyőző kereskedés. Talán ha egyet olvastam tőled. Az is a shortod pánik zárása volt. A jó kilépőt rendesen kihagytad.
Mire jó ez?
Csináld jobban, ha nem tetszik az itteni gondolatmenet ! ( kétlem hogy sikerülne, de megpróbálhatod -:) )
Vagy, ha van egy jobb ötleted erre a hétre erre az instrumentumra : írd be, és azt is írd be, hogy honnan > hová kereskedhető le, és milyen hozam / kockázat aránnyal !
Ugyan ember, mi sikerült itt eddig?
"és azt is írd be, hogy honnan > hová kereskedhető le, és milyen hozam / kockázat aránnyal !" Ezt miért nem kérted a rizsázótól? Tőled sem olvastam ilyeneket.
Eredetileg úgy saccoltam, hogy kb. 100 bejegyzést fog megélni ez a topik. 200 fölött vagyunk, így messze túlteljesítette az elvárásaimat. Célja csupán annyi volt, hogy bemutassam az Euro Bund Future nevű instrumentum főbb jellemzőit.
Lett volna még mondanivalóm, de azt már megtartom magamnak. Jó szelet mindenkinek a tőzsde óceánján! :)
Hát megjegyzem ......., sok minden !!!
És kár, hogy valakinek, ha nincs egyéb dolga, idejön, és szétver(ni) próbál valamit, amihez lehet az életben ( szinte biztos ) hogy köze nincs !
Szedd a rizsádat, van itt elég """ okos + """ topik , tele még okosabb , csak full sikeres tréderekkel, és ott nekik lehet beírogatni, lehet a tanácsaikat, és a trédjeiket lekövetni, biztos a siker nagyobb lesz, mint itt kötözködni a semmin !
Egész tűrhetően sikerült ma kikeverednem a korábban béna helyen nyitott longból... kicsit kockáztatnom kellett ugyan előtte, de minden jó ha jó a vége... persze csak addig, míg a félnótás újra ide nem üget kaját kunyerálni. :-)
Gratula ! megy ez, csak figyelni kell, és néha egy váratlan nagyobb elmozdulásnál kitalálni a stratégiát, hogy hogyan tovább .......
Én a múlt héten, mikor újból 1000 alá nézett a long certi, agyaltam, hogy hol, és mekkora pozival induljak . Nem jött le az elgondolt szintig, így kimaradtam ebből a fel körből, amit nagyon sajnálok, mert igen gyorsan, 2-3 nap alatt meg lett volna a 20% feletti nyerő :)
De láttam az akkori, és a mai kötéslistában, hogy van érdeklődés, és kötések is vannak, úgyhogy van az instrumentumra érdeklődő, ami azt jelenti, hogy van ennek a topiknak létjogosultsága, és kell lenni folytatásnak is !!!!!
A következő napok nagy kérdése, hogy innen hogyan tovább, mert én továbbra sem látom a határozott irányt , de ahogy elnézem, rajtam kívül még sokan nem , mert ha tudnám, és érezném, hogy a mai emelkedést visszaadja, nyitnám is a short irányt, de ahogy elnézem, mindenki csak a long certit használja >>> , ami arra enged következtetni, hogy másnak sem egyértelmű az irány .... még .
Mit vársz az elkövetkező pár napban, mely szinteket érdemes majd figyelni ?
Persze hogy van létjogosultsága a topiknak. :) Szerintem rajtunk kívül van az országban még legalább 100-150 további személy, aki tisztában van azzal, hogy milyen klassz kis instrumentum ez az FGBL... csak a java része valszeg nem a BÉT-en köt rá.
Várható szintekkel kapcsolatban először megvárom, míg valamerre momentummal kilép ebből a háromszögből: link
A háromszög jellege miatt a lefele kilépés is minimum 50%-ig valószínű... vagy inkább 55%.
A Dax is nagyon küzd az életéért... ha megkapaszkodik és nem roskad össze, akkor jöhet a 10k++, az pedig szinte biztos lefelé kilépést jelent majd a Bund számára a 140% felé.
Jelenleg ennyit látok, remélem ennyi rizsával a HÉTnótás is beéri... :-)
Engem ugyan meg nem etetsz.
"először megvárom, míg valamerre momentummal kilép ebből a háromszögből"
Várjuk meg, szépen írd be mikor nyitsz, milyen pozíciót és hol fogod zárni.
A többi csak rizsamatyiság.
Miféle "korábban béna helyen nyitott longról" beszélsz, ki látta? Itt aki eszi a papikádat, az a hiszékeny gold66, és még gratulál is hozzá a szerencsétlen.
már hiányoltalak retardált, legalább mindig elöl leszünk a főtáblán. :D látom nem tanulsz, csak felejtesz, de hát a te korodban ez természetes. Ebből csak egyre nagyobb bukó lesz kiskakas, még a múltkorinál is sokkal nagyobb, pedig akkor is jobb lett volna, ha rám hallgatsz. Ne rajtam kérd számon a saját örökös (örökölt?) balfaszságodat :-)
"legalább mindig elöl leszünk a főtáblán"
Te kis frusztrált hírnév vágyó.Szóval ezért nyitogatsz topikokat te szerencsétlen.Az igaz, amióta idelátogattam baromira felpörgött ez a rizshántoló.
Ma este megint rosszalkodtál dilis, nem kapsz csak almacsutkát meg krumplihajat. De ahhoz már pitizned is kell... ilyen finomságokat még te sem kapsz ingyen.
Ez tényleg hasznos és színvonalas topik.
Nem is gondoltam, hogy a krumplihaj ennyire fontos a bund kereskedéséhez.Nagy tapasztalatod lehet, hogy kukából is meg tudod mondani merre kell kötni az instrumentumot.Elismerésem!
"A háromszög jellege miatt a lefele kilépés is minimum 50%-ig valószínű... vagy inkább 55%." Köszönöm, ez a meglátás biztosan hasznos lesz másoknak is.Különösen, hogy ilyen pontosan meg tudod adni a kilépés irányát.Remélem penge útmutatásaid alapján sok pénzt kereshetnek veled a többiek is. Kecskék, birkák, jakkok etc.
"DAX ha megkapaszkodik és nem roskad össze, akkor jöhet a 10k++, az pedig szinte biztos lefelé kilépést jelent majd a Bund számára " Fantasztikus!Nem találok szavakat.Májsztró!Erre nem is gondoltam, hogy a dax jelez a bunddal való kereskedéshez.Állati!Remélem szólsz majd, hogy mikor kell shortot nyitnunk bundban és longot daxban.Szénné keressük itt magunkat!
Írjad tovább, ne törődj a hülyékkel!Király vagy!
Düsseldorf (www.anleihencheck.de) - Der Bund-Future (ISIN DE0009652644 / WKN 965264) musste in der letzten Woche Verluste hinnehmen, konnte gestern aber eindrucksvoll zulegen, so die Analysten der WGZ BANK.
Möglicherweise sei das Rentenbarometer dabei von dem schwächelnden Aktienmarkt angetrieben worden. Da markante Anschlussverluste des DAX heute aber ausgeblieben seien, bestimme nun wieder die aktuelle Konsolidierung des Rentenmarkts das weitere Geschehen.
Unter charttechnischen Aspekten würden die Notierungen damit in einer Bandbreite zwischen 143,97% und 141,21% gefangen bleiben. Zwischenzeitlich hätten sich zwar auch im Bereich von etwa 142,00% Unterstützungen erkennen lassen, doch sollten diese im Rahmen einer vermutlich noch anstehenden zweiten Welle nach unten gebrochen werden.
Lediglich ein erneut schwacher Aktienmarkt würde die Bewegung abmildern und für stagnierende Kurse sorgen. Wie dem auch sei: Anzeichen für einen zeitnah anstehenden Ausbruch nach oben könnten die Analysten momentan noch nicht erkennen.
Ähnlich präsentiere sich das übergeordnete Bild, denn der langfristige Chart des Bund-Future zeige momentan eine Seitwärtsbewegung. Die gleichen Anzeichen seien zudem im Bild der zehnjährigen Bund-Rendite zu erkennen, denn Sätze unter 1,50% seien momentan unwahrscheinlich. Auf der Oberseite scheine ein Widerstandsband, das bei etwa 1,70% rangiere, einen Ausbruch zu verhindern.
Etwas skeptischer würden die Analysten allerdings bei einem Blick auf die zehnjährige US-Rendite: Sie sei zwar ebenfalls in eine Bandbreite gefangen und schwanke momentan zwischen knapp 2,60% und gut 2,80%, doch würden ihre zyklischen Tiefpunkte einen leicht ansteigenden Charakter annehmen.
Sollte die obere Begrenzung der Seitwärtsbewegung überwunden werden, würden die Analysten einen schnellen Anstieg bis in den Bereich von gut 3,00% befürchten. Eine solche Bewegung würde dann auch den heimischen Bund-Future nachhaltig negativ beeinflussen.
Die hiesigen Indikatoren würden aber gegen eine negatives Szenario sprechen, denn sie würden aktuell lediglich eine momentane - und kurzfristig begrenzte - Konsolidierungsphase andeuten.
Der Bund-Future rangiere momentan in einer Seitwärtsbewegung. Da ansonsten eindeutige Signale fehlen würden, bestehe aktuell kein Handlungsbedarf. Unter diesen Vorzeichen würden die Analysten zu einer neutralen Positionierung raten. (25.03.2014/alc/a/a)
Sajnos nem érteni bantu nyelv.
Ezt érteni napokkal ezelőtt "először megvárom, míg valamerre momentummal kilép ebből a háromszögből"
Mondani neked magyar nyelven, kilépett a Májsztró háromszögéből a bund.Várjuk Májsztrót, hogy megvalósítsa tátott szájunk előtt, amit fentebb ígért.Reméljük ígérete nem a krumplihaj között keresendő, mert ottan büdösség van.
Kérjük Májsztrót magyarul írja ide a bund kereskedése indítását, hogy tanulhassunk.
Zur Bepreisung von Zins-Futures auf Kapitalmarktpapiere Preise von Zins-Futures auf festverzinsliche Wertpapiere ("Bond-Futures", "Note-Futures") leiten sich infolge mangelnder Markt- und Lieferfähigkeit synthetischer Anleihen, von welchen der weit überwiegende Teil jener Finanzmarktderivate sich bekanntlich herschreibt, nicht unmittelbar von diesen, sondern mittelbar ab vom herrschenden Marktpreis der ihnen gegenwärtig zugeordneten billigst lieferbaren, real existierenden Anleihe: der sogenannten CTD-Anleihe (CTD = Cheapest to Deliver). Darüber hinaus stehen an den Marktplätzen die Notierungsusancen für die Bond-Preise der Kassatitel mit jenen der Bond-Futures ordentlicherweise in Harmonie, was die Kalkulation eines theoretisch richtigen Preises ("fair value") von Rentenmarkt-Futures erheblich erleichtert. Die Notierungsart für die am Terminmarkt zur Wahl gestellten "fixed-income"-Futures stellt sich insofern gleich zu jener am zugehörigen Kassamarkt, als sie in ihrer äußeren Schlussform übereinstimmend in Prozenten vom Nominalwert ("face value"), i.d.R gerechnet je 100 Geldeinheiten davon, erscheint.* Eine beispielhaft aufgestellte Kursnotiz von, sagen wir, 116,40% könnte sonach für einen Euro-Bund-Futures der Terminbörse Eurex (Produktkürzel: FGBL) ebenso gut in Geltung stehen wie für irgendeinen effektiv umlaufenden Rentenmarkttitel des bezüglichen Kassamarktes (Prozentnotierung).
[* Dies gibt zu erkennen, welche in absoluten Geldeinheiten je 100 Geldeinheiten des Nominalbetrages ausgedrückte Summe im Beschaffungsfall auszulegen ist. An US-amerikanischen Futuresbörsen dagegen erscheint die Kursnotiz von Zins-Futures auf Kapitalmarkttitel traditionell in Gestalt von Prozenten und Bruchzahlen, und zwar regelmäßig in vollen Prozentpunkten plus zweiunddreißigstel eines Prozentpunktes je 100 US-Dollar nominal. Vgl. beispielsweise die Notierungsusancen für 30 Year U.S. Treasury Bonds Futures resp. für 10 Year U.S. Treasury Notes Futures des CBOT der CME Group.]
Unter rechtlichem Blickwinkel übernimmt der Käufer eines Bond-Futures (= Inhaber eines Terminkaufvertrages, "Long") mit Öffnung einer Position dieser Kategorie die Verpflichtung, das im Standardvertrag festgesetzte Nominalvolumen (Nennwert, "face value", "principal") an der jeweiligen in den Futures gelieferten Anleihe zu dem an der Terminbörse ausgehandelten Kurs (verrechneter Abschlusspreis, hochgerechnet auf das Gesamtvolumen) "auf Termin" zu erwerben. Der Verkäufer eines Bond-Futures (= Inhaber eines Terminverkaufsvertrages, "Short") dagegen verpflichtet sich mit jenem Geschäft, das verhandelte Nominalvolumen zum gleichen Preis zum gleichen Termin zu verkaufen. Dabei hat in aller Regel nur er allein das Recht und die Pflicht, am Ende unter den verschiedenen liefermöglichen Anleihen zu wählen. Ein Börsentermingeschäft in einem Euro-BUND-Futures z.B., das zum oben genannten Kurs von 116,40 abgeschlossen wurde, sieht also vereinfacht gesagt vor, zu einem späteren Termin (dem Erfüllungstermin) ein Lieferungsgeschäft über ganz bestimmte Bundesanleihen im Kurswert von 100000€ x 116,40/100 = 116400€ zu vollziehen. Dieses hat der Verkäufer des Futures (Short), falls er seinen Kontrakt bis zum Termin durchhält, innerhalb der vorgeschriebenen Frist durch regelrechte Ankündigung einzuleiten.
Die Festsetzung der Notierungsweise von Zins-Futures in der oben benannten Spielart geht ganz naturgemäß konform mit der gewohnten inversen Beziehung zwischen Zinsniveau und Marktwert eines zinstragenden Finanzierungstitels: Ein Anstieg der mittel- resp. langfristigen Zinsen des Kapitalmarktes schlägt sich, von Zufälligkeiten einmal abgesehen, über den Marktprozess nieder in fallenden Kursnotierungen; ein Rückgang des Zinsniveaus führt hingegen zu steigenden Futureskursen von Rentenmarkt-Futures. Börsenkurse von Zins-Futures auf Rentenpapiere werden demnach ebenso wie die Rentenpapiere, von denen sie sich herschreiben, bewegt von Verschiebungen in der Zinsstruktur und den darauf gründenden Erwartungen, zumal vom Stand der gegenwärtigen Inflationserwartungen und anderen belangreichen makroökonomischen Größen.
Die Kurse von Zins-Futures auf festverzinsliche Wertpapiere kommen – ebenso wie die weitaus überwiegende Mehrzahl anderer Marktpreise – an den Börsenplätzen unmittelbar zustande durch Zusammenführung von Angebot und Nachfrage. Ihr Zusammenwirken nimmt seinen Ausgang von den Entscheidungen einzelner unabhängig voneinander planender und agierender Futures-Händler. Diese durch die freien Entscheidungen Einzelner vermittelten Marktkräfte bewirken aus sich heraus, dass Kassa- und Futureskurse im fortlaufenden Handel unter regelmäßigen Verhältnissen analogen Verlaufsmustern folgen, d.h., steigt der Preis der korrespondierenden CTD-Anleihe im Kassamarkt, so steigt parallel mit Letzteren auch ihr Futures-Preis, und umgekehrt. Dies bedeutet jedoch keineswegs, dass die Kurse in beiden Marktsegmenten immerzu in die gleiche Richtung laufen oder gar mit innerer Notwendigkeit in jedem Augenblick von identischer Höhe sein müssen. Der Marktmechanismus stellt nichtsdestoweniger sicher, dass die korrespondierenden Kursgrößen fortwährend in einem ökonomisch sinnvollen Verhältnis miteinander Fühlung halten.
Bei der rechnerischen Ausmittlung eines richtigen und als fair zu betrachtenden Preises kommt im Falle von Zins-Futures erschwerend hinzu, dass der Marktpreis der herangezogenen CTD-Anleihe zunächst mittels eines zweckerfüllenden (oft Investor-individuellen) Berechnungsmodells umzurechnen ist in einen entsprechenden Börsenterminkurs. Dieser Vorgang wird sich dabei anzulehnen müssen an die dem zu bepreisenden Zins-Futures zugrunde liegende synthetische Anleihe, die trotz Verschiebungen des Marktzinsfußes und wechselnder CTD-Anleihen in ihren einzelnen Merkmalen den vonseiten der Börse vordefinierten Spezifikationen konform bleibt. Schließlich orientiert sich der Futureskurs eines Zins-Futures stets auch dann ausschließlich an den Kontraktparametern seiner synthetischen Anleihe, wenn eine real lieferbare Anleihe hiervon in ihren Merkmalen abweicht, indem sie etwa einen anderen Kupon trägt oder in ihrer Restlaufzeit differiert. Die aus dem Ergebnis der Berechnung erhaltene numerische Differenz zwischen Kassakurs und Futures-Preis heißt Basis. Mit abnehmender Restlaufzeit des Zins-Futures verringert sich die Basis in empirischer Regelmäßigkeit, jedoch praktisch durchweg in unstetiger Weise – und bisweilen unter mächtigen Schwankungen. Darüber hinaus wird die Basis in Abhängigkeit von den jeweils herrschenden Zinserwartungen über die verschiedenen Laufzeiten (Zinsstruktur, "term-spread") in den ihnen zugeordneten Terminen sich im Allgemeinen unterschiedlich entwickeln.
Aufzählung
"Fair value" von Bond-Futures
Dreh- und Angelpunkt der Überlegungen, die geradewegs zu einem aus theoretischer Sicht korrekten Preis von Zins-Futures hinüberleiten, bildet wiederum der "cost of carry"-Ansatz zur Preisbildung. Der auf diesen Zweck gewendete Ausdruck für den berechneten, theoretischen Futureskurs ("fair value"), der für alle auf Investitionsobjekte, also auch für auf festverzinslichen Wertpapieren basierende Futures-Kontrakte (unter Berücksichtigung der Notierungsweise und des Zeitwerts des Geldes) Geltung beansprucht, lautet allgemein:
F0 = K0 × (1 + c)t,
Die in der Formel untergebrachten Größen tragen folgende Bezeichnungen: F0 = kalkulierter Futureskurs, K0 = Kassakurs der unterliegenden Anleihe (d.i. bei synthetischen Instrumenten die aktuelle CTD-Anleihe, korrigiert um den Konvertierungsfaktor) im gleichen Betrachtungszeitpunkt t0, c = Nettofinanzierungskostensatz ("cost of carry") und t = Kalenderzeitraum, entsprechend der Restlaufzeit des Zins-Futures ("time to delivery"), ausgedrückt in Jahren (beispielsweise t = 0,25 für drei Monate, t = 2 für zwei Jahre usw.).
Wie man leicht sieht, steht ein "fair value"-Futurespreis einer Anleihe formell in einem ebenso bestimmten als einfachen Verhältnis zu ihrem Kassakurs und den während der Laufzeit auflaufenden Haltekosten "cost of carry". Vom Belauf der vorstehenden Größen empfängt dieser also seine eindeutige Bestimmung. In Worten vereinfacht ausgesprochen: Preis eines Zins-Futures F0 gleich Kassapreis K0 der äquivalenten Anleihe, ggf. um ihren Konvertierungsfaktor berichtigt, plus Absolutbetrag der "cost of carry" C ( wobei C, wie üblich, berechnet ist auf den Endfälligkeits- bzw. Lieferungszeitpunkt des betrachteten Zins-Futures).*
[* Die Gültigkeit dieses formallogischen Zusammenhangs zwischen Futureskurs und Kassapreis von Zinstiteln beruht – gleichwie für andere Investitionsobjekte auch – auf folgenden Prämissen: Märkte sind frei von Friktionen, so dass keine Transaktionskosten (wie z.B. Margin-Zahlungen, Maklergebühren etc.) oder Steuern anfallen. Des Weiteren sei unterstellt, es herrsche ein ungehemmter, vollwirksamer Wettbewerb, wobei es in keines Handelnden Macht stehe, von sich aus einen spürbaren Einfluss auf die Marktpreisentwicklung auszuüben (atomisierte Konkurrenz). Marktbeteiligte können Leerverkäufe unumschränkt durchführen und können überdies zu einem risikolosen, einheitlichen und im Zeitablauf konstanten Zinssatz nach Belieben Geld aufnehmen und veranlagen. Weiterhin stehen sämtliche relevanten Informationen allen Marktteilnehmer gleichzeitig und kostenlos zur Verfügung. Alle Akteure sind somit gleich gut über die gegenwärtige wirtschaftliche Sachlage informiert und handeln zielentsprechend in dem Sinne, dass sie ihren erwarteten Konsumnutzen zu maximieren trachten, wobei eine entsprechend große Zahl unter ihnen bereit und imstande ist, bei ungehinderter Arbitrage jede lohnende Arbitragegelegenheit auf dem Fuße folgend wahrzunehmen. ("Annahme vollkommener Märkte"). – Anmerkung: Streng genommen gilt der vorliegende formale Ansatz lediglich für Termingeschäfte in Gestalt von "financial forwards", da die börsentäglichen Ausgleichszahlungen ("variation margin") hier außer Acht bleiben. Allerdings lässt sich nachweisen, dass bei konstanter und über alle Laufzeiten gleicher ("deterministischer") Zinsstruktur der theoretische Futureskurs mit dem ihm gegenüberstehenden (Gleichgewichts-) Terminkurs von "financial forwards" exakt zur Übereinstimmung kommt. Wird hierbei die periodische Anpassung der Verrechnungskonten an veränderte Schlusskurse von Zins-Futures durch das Clearinghaus ("marking to market") mit in die Analyse einbezogen, so lässt sich argumentieren, dass der reell festgestellte Börsenkurs eines Zins-Futures entsprechend unter dem nach dem obigen Ansatz berechneten Kurs liegen muss. Der Unterschiedsbetrag ist jedoch gerade bei kurzen Restlaufzeiten im Futures vernachlässigbar gering und bleibt deshalb der Einfachheit halber im Weiteren aus der Untersuchung ausgeklammert.]
An dieser Stelle sei noch einmal der Sachverhalt ausdrücklich ausgesprochen, dass es sich bei F0 gemäß dem vorstehenden mathematischen Ansatz um einen berechneten, unter einem gesetzten Bedingungsrahmen theoretisch richtigen (idealen) Preis eines Zins-Futures handelt. Ihm steht sein empirisches Gegenstück gegenüber, der in Wahrheit beobachtete Futureskurs, wie er parallel dazu an der Terminbörse ausgehandelt und festgestellt wird, und von dem er mithin streng auseinandergehalten werden muss. Bei dieser Gelegenheit soll nicht versäumt werden, darauf hinzuweisen, dass eine mathematisch zwingende, präzise Berechnung des "fair value" eines Bond-Futures niemals ganz unproblematisch ist. Neben mannigfaltigen Marktunvollkommenheiten wird seine Kalkulation vor allem durch den Umstand erschwert, dass jedes Ergebnis einer Preisberechnung letztendlich abhängig ist vom konkreten persönlichen finanziellen wie steuerlichen Umfeld des Disponierenden – welches, wie jedermann weiß, von Person zu Person auf das Stärkste variieren kann, und damit aus verständlichen Gründen einer Quantifizierung in allgemeingültiger Weise auch nicht fähig sein kann – und dem darauf aufbauenden konkreten Bewertungsmodell.*
[* Ein weiterer Unsicherheitsfaktor folgt aus dem effektiven Andienungsprozess von Anleihen, und zwar im Besonderen aus den verschiedensten Wahlmöglichkeiten aufseiten des Inhabers der Short-Position ("seller's option"). Ist ein positiver Wert aus derlei Optionen unverkennbar, so wird sich dies geradewegs in einem Abschlag des Börsenterminkurses eines Zins-Futures niederschlagen.]
Hinzu tritt, dass ein empirisch festgestellter Futureskurs mit Rücksicht auf sich fallweise überlagernde, gegenseitig verstärkende und teils sich durchkreuzende Markteinflussgrößen, die nicht am wenigsten aus den eben erwähnten Umständen resultieren mögen, sich während der Laufzeit des Futures i.d.R. über eine bald mehr bald minder schmale Bandbreite um den nach dem jeweiligen Modell ermittelten theoretisch richtigen Futureskurs herum zerstreuen wird, wobei offen bleibt, wie verlässlich oder "fair" ein beobachteter Futureskurs im vorliegenden Betrachtungsfall nun tatsächlich ist. Aber auch dann, wenn ein "fair value" selten oder nie für eine längere Dauer strenge behauptet werden kann, so kennzeichnet er doch im Groben den Gleichgewichtszustand, um den herum die laufenden Börsenterminkurse einer exemplarisch zugrunde gelegten Anleihe sich bis zu einem gewissen Grade elastisch bewegen werden.
Sonach ist nichts gewöhnlicher als das Auftreten vom – wenn auch nicht himmelweit – Gleichgewichtspreis abstehender Börsenterminkurse, ohne dass es sich der Mühe verlohnen mag, jene registrierten Ungleichmäßigkeiten sogleich anzugehen, um sie handelsstrategisch auszunützen. Allerdings sollte der Terminkurs auf den Finanzmärkten der Wirklichkeit sich von seinem theoretischen Preis über Gebühr entfernen, so wird abermals sehr rasch evident werden, dass Konstellationen von Preisunregelmäßigkeiten allenfalls von kurzer Dauer sein können. Denn die Zone "fairer" Terminkurse ist klar beschränkt durch nie rastende Arbitragehandlungen. Ein Ausscheren aus derselben hätte nämlich unfehlbar eine sofortige Umsetzung von Futures/Forward-Arbitragen im Gefolge, welche jede lohnenswerte Arbitragegelegenheit aus sich heraus postwendend zum Versiegen bringen würden. Der Schlusserfolg davon ist mit einem Wort, dass eine Ungleichgewichtssituation solcher Art auf effizienten Märkten sich praktisch sofort von selbst wieder aufhebt. – Zusammengefasst und anders formuliert: Als Folgeerscheinung von natürlichen Marktunvollkommenheiten und vor dem Hintergrund unterschiedlicher persönlicher Umstände und finanzieller Ausgangslagen (Steuern, Transaktionskosten etc.), unter denen die einzelnen Marktteilnehmer agieren, kann man nicht erwarten, dass der theoretisch korrekte Börsenpreis eines Zins-Futures sich für jedermann durch irgendeinen aus einer zusagenden algebraischen Abkürzungsformel gewonnenen Berechnungsschlüssel immerzu zweifelsfrei bestimmen lässt. Bestenfalls ist ein "fairer" Terminkontraktpreis für zinstragende Kapitalmarkttitel in einem mehr oder weniger großen Intervall abschätzbar ("fair range", "range of no aribtrage opportunity").
Gelten aber die dahinterstehenden modelltheoretischen Voraussetzungen zum oben skizzierten Verbund zwischen Kassakurs der CTD-Anleihe und Futureskurs, und stimmt damit im fraglichen Fall der theoretische mit dem in der Wirklichkeit registrierten Futureskurs überein, so folgt aus alledem logisch zwingend, dass zu diesem Zeitpunkt in jenem Markt keinerlei Möglichkeit einer gewinnorientierten Arbitrage mehr aufrecht bleiben kann, womit gleichzeitig und umgehend sämtliche Arbitrage-Aktivitäten erlischen werden. Durch Bestand der formalen Wechselbeziehung "fairer" Preise ist Arbitragefreiheit erzwungen, der Markt mithin ausbalanciert.
Schlüsselt man den formalisierten Ausdruck F0 = K0 × (1 + c)t nach seinen einzelnen absoluten Größen weiter auf, wird verständlich, dass der (um den entsprechenden Konversionsfaktor bereinigte) Futureskurs eines Zins-Futures in einem arbitragefreien Markt gleichzusetzen ist mit dem wahrgenommenen Kassakurs der CTD-Anleihe ("clean price") plus den gesamten Nettofinanzierungskosten C, die für das Halten des betreffenden Anleiheportfolios in Anschlag zu bringen sind. Im Einzelnen besteht hierbei folgender Zusammenhang:
Für alle Zins-Futures auf mittel- oder langfristige Anleihen gilt mithin:
Kurs eines Zins-Futures auf festverzinsliche Wertpapiere ("fair value") =
tatsächlich festgestellter (empirischer) Kassakurs der zugrunde liegenden festverzinslichen Anleihe (bei synthetischen Bonds dient als Referenz immer die am billigsten zu liefernde reale Anleihe: die sogenannte CTD-Anleihe, korrigiert um den entsprechenden Konvertierungsfaktor)
+ Zins- und Depotkosten für das Halten des Anleiheportfolios (mit dem Geldmarktsatz als maßgeblicher Satz, "spot rate", "kurze Ende" der Zinsstrukturkurve; praktisch gilt zumeist "repo-rate") für eine Haltedauer, die der Restlaufzeit des zu bewertenden Zins-Futures entspricht)
− empfangene Kuponerträge der CTD-Anleihe
− sonstige Erträge, die bis zum Erfüllungstermin des Futures aus dem Anleiheportfolio gezogen werden.
Ganz ohne Zweifel sind im Bewertungszeitpunkt der Kassakurs der CTD-Anleihe und zudem auch die mutmaßlich zufließenden Erträge aus dem Besitz der Anleihe bekannt. Komplizierter gestaltet sich die Ermittlung der Finanzierungskosten (impliziter Refinanzierungssatz).
Es sei nochmals darauf hingewiesen, dass der beobachtete Futureskurs c.p. niedriger notieren wird als es das Ergebnis vorstehender modelltheoretischer Berechnung widerspiegelt, sofern die oben benannten Lieferoptionen des Verkäufers ("seller's options") einen positiven Wert haben. Des Weiteren ist nicht zu verkennen, dass unter diesem Modell solche Kräfte, wie die Erwartungen des Marktpublikums, die insbesondere auch denkbare Zins- bzw. Kassapreisentwicklungen oder Änderungen in der Volatilität im fraglichen Rentenmarktpapier einkalkulieren, keinen unmittelbaren Einfluss auf die für den Futureskurs dieser Anleihe maßgebenden Marktlage nehmen. Vielmehr schlagen sich derartige Erwartungen idealtypischerweise als Erstes in den Preisen der Basistitel nieder, wovon sich wiederum der Preis eines Zins-Futures ableitet. Diese Eigenschaft bei der Preisbildung von Futures nach dem "cost-of-carry"-Ansatz markiert den charakteristischen Unterschied der Bepreisung von Futures-Kontrakten in Gegenüberstellung zu Preisbildungsmodellen von Optionen.
Sieht man sich nun den oben dargestellten Zusammenhang zwischen Kassa- und Terminkurs von Rentenmarkttiteln bei Lichte an, begreift sich wohl, dass bei der Preisbestimmung von Zins-Futures im Hinblick auf das vorliegende Zinsgefüge zu differenzieren ist. Die beiden folgenden Fälle sind dabei zu unterscheiden:
a.) Besteht ein "normales Zinsgefüge", d. h. mit zunehmender Bindungsdauer steigende Sätze, abgebildet durch eine "normale Zinsstrukturkurve", so resultiert aus dem Halten des bezüglichen Anleiheportefeuilles bis zur Terminfälligkeit ein Nettoertrag (= "positive carry"); denn die Stückzinserträge (welche ja ihren Maßstab vom "langen Ende" der Zinsstrukturkurve hernehmen) übersteigen den Zinsaufwand, den die kurzfristige Finanzierung des Anleiheportfolios bis zur Terminfälligkeit erfordert. Folglich wird der Futureskurs mit einem Abschlag ("discount") zum Kassapreis der (um den Konvertierungsfaktor korrigierten) CTD-Anleihe notieren.
b.) Liegt hingegen eine "inverse Zinsstrukturkurve" vor − die Zinsen am "kurzen Ende" übersteigen dabei in ihrer Höhe die Zinsen am "langen Ende" −, so werden die Zinserträge in ihrer Höhe hinter den Finanzierungskosten zurückbleiben. Die effektiven Nettofinanzierungskosten (= "negative carry") sind somit positiv im Sinne eines Zahlungsmittelabstroms. Dieser Fall ist als Bestimmungsgrund anzuführen für einen Futureskurs, der einen Aufpreis (Prämie, "premium") zum (bereinigten) Kassakurs der zugrunde liegenden lieferoptimalen Anleihe (CTD-Anleihe) erfährt.
Letztlich verdient der Umstand hervorgehoben zu werden, dass der Börsenpreis eines Zins-Futures organisch an den Preis der gerade waltenden CTD-Anleihe gebunden ist. Namentlich vom Kurswert dieser erhält er mit innerer Notwendigkeit seine unmittelbar wirkenden Impulse, deren Regulativ wiederum auf Arbitrageprozessen ruht. Sollte etwa unverhofft eine andere als die jetzige die Stellung der CTD-Anleihe einnehmen, beispielsweise ausgelöst durch eine Anpassung der Zinsstruktur an Veränderungen des Zinsumfeldes, oder Prätendenten durch eine anstehende Neuemission von Anleihen bereits absehbar sein, so kann es sich erweisen, dass bedingt durch derlei Verhältnisse der Zins-Futureskurs der sich darauf stützenden Anleihe schlagartig − und bisweilen unter intensiven Preisschwankungen − sprunghaft in diese oder jene Richtung wechselt.
Törölt felhasználó2014. 03. 26. 11:37
#228
Hamvas Béla: Olbrin Joachim csodálatos utazása
Napokra lenne szükség elbeszélni, hogy Olbrin Joachim hogyan akart elhelyezkedést találni; nagy kötetekre lenne szükség elbeszélni, hogy temérdek vállalkozását miképpen kísérte minden esetben keserves kudarc. Egyszer bizony kell majd rá időt szakítani, és pontosan el kell mondani, hogy a szegény parasztfiút hogyan lökték ki hazulról, hogyan került a városba, volt inas, szolga, napszámos, munkás, de alighogy valamibe fogott, máris kénytelen volt odébbállni, és kenyerét vesztette. Haramiák közé került, majd katona lett, barát, zarándok, még azzal is megpróbálkozott, hogy király legyen, de abba is belebukott. Mialatt ki alulról fölfelé, ki felülről lefelé, ki csak úgy a maga körében megtalálta helyét, az egyik hírt szerzett, a másik vagyont, a harmadik megelégedett kis házikóval, vagy feleséggel és gyermekkel, Olbrin Joachim alighogy valamibe fogott, már abba is kellett hagynia.
Sokszor tűnődött rajta országút szélén, árnyékos fa alatt, amikor ott pihent és jószívű emberek adományával gyéren telt tarisznyájából falatozott, ugyan micsoda átok lehet az, ami kíséri, s nem engedi megnyugodni. Szíve nem volt sötétebb, mint másé, rosszindulatot senki iránt se táplált –, vajon előbbi életében elkövetett bűnéért kellett lakolnia? A maga fejétől nem tudott rájönni. Megkérdezni pedig? Sose volt barátja, sose volt leány, aki kedvesen szólt volna hozzá. Kit kérdezzen?
Igen-igen sok lapot kellene teleírni, hogy az egész történetet el lehessen mondani, előbb azonban még sokat kellene keresni-kutatni, régi könyvekben, kéziratokban, feljegyzésekben, levéltárakat felhányni, amíg az ember Olbrin Joachimnak, ha nem is egész életrajzát, de sorsának legalább valamilyen kerek krónikáját meg tudja szerkeszteni. Mondom, egyszer időt kell szakítani rá, mert nemcsak érdemes, hanem szükséges is, és meg vagyok győződve, hogy a krónika kiadója művével még hírnevet is szerezhetne.
Ezúttal a hős történetének csak utolsó fejezete kerül nyilvánosságra. A fejezet Gran-Coissard de Plaine városka könyvtárában a XVIII.. század közepéről való kéziratban találtatott. A kézirat egy régebbi munka másolata, mert Olbrin minden bizonnyal sok száz évvel azelőtt élt. Ha nem is a legérdekesebb, de mindenképpen egyik legtanulságosabb fejezet ez. Olbrin Joachim, amikor az emberi foglalkozásokat már igazán mind végigpróbálta, mindenütt kudarcot vallott, és úgy látta, hogy senkije sincsen, aki útba igazítaná, egy napon elhatározta, elmegy a világ főkormányzójához, kihallgatást kér tőle, és elpanaszolja neki baját.
Tanyákon, falvakon, kis és nagy városokon keresztül vitt útja, mindig csak észak felé. Napok, hetek, hónapok teltek el, amíg Joachim kietlen síkságon, sűrű sötét erdőn, mocsaras réteken, havas csúcsokon, folyókon, jégmezőkön át az északi tenger partjára ért. Itt aztán csónakba szállt, és ismét napok, hetek, hónapok teltek el, amíg viharban, szélben, havazásban, szigethez jutott.
A parton száz öles cédrusok állottak olyan komolyan, mint a halál angyalai. Befelé szintén cédrusfasor vezetett, magas hegyre, százezer lépcsővel. A hegy tetején irtózatos nagy palota állott, ezer ablaka volt, ezer emelet a föld fölött és ezer emelet a föld alatt. Valószínűnek látszott, hogy ez a világ főkormányzójának palotája.
Három nap és három éjjel ment Joachim felfelé, mindig felfelé a százezer lépcsőn, amíg a palota kapujához ért. Mindjárt be is lépett, és azt mondta az ajtónállónak:
– A világ főkormányzójával szeretnék beszélni. Hol találom meg őt ebben a rengeteg házban?
A kulcsár ezekre a szavakra megcsóválta a fejét, és azt mondta:
– Nem kis dolgot akarsz, te ember. Én bizony azt hiszem, nagy szerencséd lesz, ha kívánságod teljesül. Nagy úr ám a világ főkormányzója. Nem áll szóba mindenféle jöttmenttel. De ha már itt vagy, eredj végig ezen a folyosón és keresd meg a titkárt, az majd eligazít.
Megmutatta az utat, Joachim elindult, és csakhamar bekopogtatott az ajtón, amelyiken nagy betűk azt mondták: TITKÁRI HIVATAL.
– Azért jöttem, hogy elpanaszoljam bajomat, mert széles földkerekségen egyes-egyedül csak a főkormányzó tud segíteni rajtam.
A titkár ezekre a szavakra megcsóválta a fejét, és azt kérdezte:
– Hát mi bajod is van tulajdonképpen?
– Az én bajom, felelt Olbrin Joachim, hogy nem találom a helyemet a földön. Ezen kellene segíteni valahogy.
– Nem-e? – szólt a titkár. – Aztán hogyan történt a dolog?
Joachim elbeszélte, hogy mi történt vele, amióta megszületett, hogyan űzték el hazulról, miként próbálkozott meg a városban mindenféle munkával, mesterséggel, de sehogyan sem akart neki sikerülni. Most már harmincéves, mindent megpróbált, amit tudott, de a végére jutott. A titkár hallgatta, hallgatta, csóválta a fejét, végül azt kérdezte:
– És miért nem találtad meg helyedet a földön?
– Hát ha tudnám, nem jöttem volna ide, de éppen, hogy nem tudom.
A titkár alaposan szemügyre vette Joachimot, felállt és azt mondta, hogy menjen vele. A folyosó sarkáig mentek, ott liftbe szálltak, fölmentek a tizedik emeletre. Ismét végigmentek vagy nyolc folyosón, és beléptek egy szobába, amelyre ezt írták: FELÜLVIZSGÁLÓ. A titkár néhány szót mondott egy fehérköpenyes embernek, aztán így szólt Joachimhoz:
– Vetkőzz csak le.
Joachim engedelmeskedett, mire a fehérköpenyes belenézett a köldökébe. Jó hosszú ideig vizsgálódott, nagyítót is vett elő, a titkárnak is szólt, suttogtak, végül a fehérköpenyes kijelentette: érthetetlen, de nincs.
– Hogyan lehet? – kérdezte a titkár.
– Nem tudom, felelt a másik és vállat vont. Rendes gyártmánynak látszik, de tény, hogy száma nincs.
Megtapogatta Joachimot, szemhéját lehúzta, belenézett a torkába, hóna alá nyúlt, kitépett egy szál szőrt, a világosság felé tartotta.
Joachim azt kérdezte: – Mi történik itt velem?
– Úgy áll a dolog, hogy minden ember itt készül ebben a házban. Mi csináljuk őket, és mindegyiknek van száma. A számot a köldökébe írjuk. Nálad ezt a számot nem találjuk. Olyan dolog ez, amit nem tudok mivel magyarázni.
Joachim eltűnődött a dolog fölött, és még kérdezősködni akart, de a titkár karon ragadta és kivitte. Újra liftbe szálltak és leutaztak a tizedik emeletre a föld alá, benyitottak egy ajtón, amelyen a felírás azt mondta: IKTATÓ.
– Mi a neved, és mikor születtél?
Joachim megmondta. Az ott levő ember telefont vett fel, az adatokat bemondta, nem is egy perc múlva egy másik ember tolókocsin papírokkal telt acélszekrényt hozott. A titkár kinyitotta, kivett egy térképet, névsort, egy köteg papírt. Keresett, és egy idő múlva így szólt: nincs.
– Mire mondod, hogy nincs? – kérdezte Joachim.
– Mielőtt az ember földi útjára indul, ilyen acélszekrénybe kerül a név, a szám, a születési hely, az idő és a recept. Ez a térkép azt mutatja, hogy születésedkor hol születtek emberek. Itt a térkép. A te falud nincs bejegyezve. Recepted sincs itt. Nincs iktatva! Nincs száma! Példátlan, hogy itt mi történik! – Ezt kiáltozta a titkár. – Ha a főkormányzó úr megtudja, az egész bandát el fogja csapni.
Joachimot újra karon ragadta, és kilépett vele. Végig a folyosón, be a liftbe, fel a föld fölött a négyszázhetvennegyedik emeletre. Itt a folyosón beszálltak egy kicsiny villamoskocsiba, kanyarogtak a kivilágított folyosón, végül elértek egy nagyobb térségre. Ott a kocsi megállt, és beléptek az ajtón, amelyen ez a jelzés volt: Y 1333.
A teremről azonnal látszott, hogy műhely, éspedig a legeslegnagyobb műhely, amit Olbrin Joachim életében látott. Lehetett ott vagy tízezer munkás. A falak mellett polcok állottak, olyanok, mint a patikában, fiókokkal és üvegekkel, benne színes porokkal, folyadékokkal, felírásokkal. A munkások előtt kicsinyke mérleg volt, kémlőcső, próbacső, kenőcsésze, lombik, retorta, hajszálcső, arany és ezüst kanálkák, kések, csipeszek, mindenféle ezernyi műszer. A munkások úgy dolgoztak, hogy előttük valami papírdarab feküdt, lenézték róla, hogy mit kell csinálniok. Aztán a polchoz léptek, levettek egy üveget, kinyitottak egy fiókot, méricskéltek, kevertek, megnézték a próbacsőben, megint kevertek, forraltak és kavartak.
Joachim ezt a munkát csodálkozva nézte, aztán odaállt az egyik asztalhoz és nézte, hogy a munkás mit csinál. Akkor látta, hogy a papírdarab tulajdonképpen recept, éspedig történetesen ilyen volt:
Hit 0,3331.419.880
Istenfélelem 0,0019.235.988
Komolyság 0,0000.001.368
Pénzéhség 0,4412.688.342
Szeretet 12,3562.955.113
Önzés 0,0000.345.721
Részvét 33,0987.455.692
Szerelem 0,3452.674.116
Irigység 0,3567.922.137
A munkás tiszta próbacsövet szedett elő, az egyik polchoz lépett, leemelte az üveget, amire az volt írva: HIT. Vízszerű folyadék volt, amikor a munkás kinyitotta, nagyon jó tiszta illat áradt belőle. A kellő mennyiséget kitöltötte, aztán egy másik fiókba nyúlt, és az ISTENFÉLELMET vette elő. Ezt kristályalakban tartották. A kristály a folyadékban azonnal feloldódott és a folyadék forrni kezdett. Még jobban forrt, amikor a munkás a KOMOLYSÁGOT tette bele. A komolyság mély sötétbarna, olajszerű folyadék volt. Az üvegben levő anyag gőzölgött és főtt.
– Miért forr ennyire? – kérdezte Joachim.
– Mert ez mind éltető alkatrész – felelt a munkás. Azzal új anyagot vett elő. Dobozba nyúlt, ahol sárgászöld, takonyszerű nyálka úszott.
– Az ostobaság – felelt a munkás. – Nézd csak, mi lesz ebből a jóillatú, forró anyagból, ha beleteszem.
Az ostobaságot lemérte és beletette. Egyszerre átható büdösség kezdett terjengeni, a lombik pattogott, mert az anyag hirtelen lehűlt, és az üveg falán köd csapódott le. A massza most fortyogni kezdett és nagy hólyagok pattantak belőle fel. A munkás ekkor bíborvörös port vett elő, amit a tégelyben először megtört. Ez volt a PÉNZÉHSÉG. Mikor apróra és simára megtörte, az üvegbe szórta. Egyszerre megszűnt mozogni. Kemény lett, mint a szikla.
– Megfagyott – szólt a munkás –, mert ez a vörös por mindent megfagyaszt. Ha egy tonna hitbe egy grammot teszek belőle, tüstént jéggé válik.
Most egy kis üveget vett elő, amelyben világoskék folyadék volt, és ez a felírás állott rajta: SZERETET. Lemérte, beletette, az rögtön feloldódott és párologni kezdett. A gőz minden színben játszott. Most jött az ÖNZÉS. Ez kemény homokkőhöz hasonlított. A munkás ezt is megtörte, és a lombikba szórta. Az anyag megint fagyni kezdett, de nem keményedett meg egészen. A RÉSZVÉT olyan anyag volt, mint a foszfor, valamilyen vegyület alatt tartották, hogy a levegőn ne oxidálódjék. A munkás a jelzett mennyiséget lemérte és elkeverte. Most a massza elkezdett vonaglani.
– Ez azért van – magyarázta a munkás –, mert a részvét küzd a pénzéhséggel és az önzéssel.
A SZERELEM jelzésű üveget vette le. Aranyszínű folyadék volt, és úgy ragyogott, mint a nap. Illata kábító és erős volt, úgyhogy Joachim egészen megszédült. A folyadék a masszát arannyal vonta be. Illatából és fényéből ugyan sokat veszített, az egész mégis fénylett. Aztán a citromsárga, nehéz kenőcsöt húzta elő. Ez volt az IRIGYSÉG. Ez is azonnal beleszívódott az anyagba, és a szerelemtől alig lehetett megkülönböztetni.
A recept be volt fejezve. A munkás a bunzenlámpa fölé tartotta és felforralta. Joachim külön érezte mindegyik tulajdonság szagát, amíg végül az egész áttüzesedett, s akkor az egész szag egybeolvadt. Mikor így az anyag áttüzesedett, a munkás az üvegcse száját megolvasztotta és leforrasztotta. Ezután már csak az következett, hogy belegöngyölte a recept papírjába, egy kis bádogdobozba tette és félrerakta.
– Kész – mondta.
– Micsoda kész? – kérdezte Joachim.
– Az ember – felelte a munkás, és már vette is a következő receptet.
Joachim ezen nagyon elcsodálkozott. Nem tudta mire vélni a dolgot, s ezért azt kérdezte:
– Hogyan, hát ebből ember lesz?
– Ebből még nem. Hanem majd ha keresztülmegy az összes műhelyen.
Ekkor odajött a vegyészmérnök, és azt mondta a titkárnak:
– Ma reggel kértünk tíz mázsa ostobaságot, mikor kapjuk meg?
– Már azóta hozzák – felelte a titkár –, de mondja csak, mire kérték? Kísérletre? Tegnap harminc tonna pénzéhséget küldtem. Feltűnt nekem. Rendkívüli mennyiség.
– Egyáltalán nem kísérletre – szólt a mérnök. – Mi most itt új beosztást kaptunk. Az európai városokba szállítunk. Holnap megint tíz tonna pénzéhségre lesz szükségünk. A receptek így vannak elkészítve. Nézze kérem, ilyen egy ilyen újszülött receptje:
Komolyság 0,000.000,001
Léhaság 0,000.119.776
Kéjvágy 6,456.233.888
Ostobaság 5.349.222.592
Intelligencia 0.000.114.293
Kötelességtudás 0,010.566.574
Önzés 9,009.344.283
Hiúság 10,273.934.855
Pénzéhség 9888,438.945.665
A titkár megnézte a receptet és köpött.
– Nem szívesen vállaltam ezt a munkát – folytatta a mérnök –, de mit tegyek? Ez a recept itt miniszter, akadémiai tag, elnök, és más mindenféle lesz. El lehet képzelni, hogy a többi milyen színvonalon áll. Az előbb a tűzföldieknél voltam. Az szép és komoly munka volt. De ez? Nagy masszák, kevés és alacsonyrendű tulajdonság. Semmi finomság és bonyodalom. Higgye el, uram, utálni kezdem foglalkozásomat, ha arra gondolok, hogy ilyen lelkeket kell gyártanom. Ha nagy szívességet akar nekem tenni, kedves titkár úr, szóljon az igazgatóságnál érdekemben néhány jó szót. Elvégre már a negyedik millió évet töltöm itt a vállalatnál, és sohasem volt panasz ellenem. Valami nemesebb és magasabb munkát szeretnék végezni.
– Szívesen – felelt a titkár. – Magam is azt hiszem, hogy sok fiatal gyakorlómérnök van itt, akik az ilyesfajta alacsonyabb rendű munkát egészen jól ellátják. Úgy látszik, a főkormányzó úr ezeknek a városoknak elzüllesztését elhatározta.
– Nekem is az a benyomásom. Az ilyen embereknek az egész föld fejlődése szempontjából már nincs jelentősége.
Kezet fogtak, és a titkár a munkafelügyelőhöz lépett. Elmagyarázta neki Joachim helyzetét, átnyújtotta a segédhivatali számot, és felszólította, hogy nevezze meg azt a munkást, aki Joachim lelkét készítette. Minderre a munkafelügyelő csak csóválta a fejét. Alaposan végigmérte Olbrin Joachimot, aztán azt mondta:
– A mi műhelyünkben ez az ember nem készült. Különben is, mi abban az időben Patagóniába szállítottunk. Itt valami hiba lesz.
A titkár újra káromkodott, leszidta a felügyelőt, aztán indultak tovább.
Újra felültek a villamoskocsira, elnyargaltak a liftig, ott fölmentek a nyolcszázhatvanadik emeletre, és benyitottak a TUW 480011/678 – XXIV. számú műhelybe.
A belépőket itt megint egészen más látvány fogadta. Sok száz munkás dolgozott itt is, de a tégelyeknek, fiókoknak, fioláknak már nyomuk sem volt. Mindegyik munkás kicsiny asztalka mellett ült, és valami ötszáz különböző színű lámpácska volt előtte. A lámpák közül néha csak egy égett, néha több, néha valamennyi. A munkások az asztal szélén valamit igazítottak, aztán meggyújtották a lámpákat és az üvegfiolákat nézték. Joachim azonnal az egyik munkás asztala mellé lépett.
– Mi történik itt, ezzel a fiolával?
A munkás az üvegcsét fölvette. Szakasztott olyan volt, mint amilyet az Y 1333 számú műhelyben látott, de amint a receptből kiderült, a K 471 számú műhelyben készítették és egy hottentotta lelke volt.
– Itt a recept – mondta a munkás –, itt van, hogy ennyi és ennyi HÓBORTOSSÁG. Most itt van az asztalon ez a mérőléc. A jelzett mennyiségre beállítom a hóbortosság lámpáját. Ez a sötétszürke itt. Most meggyújtom, és keresztülnézek az üvegcsén. Ha nem látok semmit, akkor rendben van. Ha túl sok, vagy túl kevés lenne a mennyiség, akkor szürke folt jelentkezne. Akkor a fiolát visszaküldöm a K 471 számú műhelybe, hogy készítsék el még egyszer, mert rossz.
– Előfordul gyakran? – kérdezte Joachim.
– Nagyon ritkán – felelte a munkás. – Én már tízezer éve vagyok itt, de még egyetlen rosszat se találtam. Nem is hallottam, hogy valaha is találtak volna rosszat. A főkormányzó úr állítólag ilyenkor nagyon megharagudna, mert a végletekig pedáns ember.
– És aztán mi történik? – kérdezte Joachim.
A munkás megnézte a következő számot. 00.318 volt, és a hiúságot jelentette. A mérőlécet beállította, aztán a sötét ibolyaszínű lámpát gyújtotta meg.
– Ez a hiúság? – kérdezte Joachim.
– Úgy van – felelte a munkás. – Nézz keresztül az üvegen, ugye nem látsz semmit?
– Semmit.
– Akkor pontos. Most jön az istenfélelem. Ez 138,941.566. Beállítom a lécet, meggyújtom a fehér lámpát. Nem látok semmit. Ez is jó.
– S ez az egész?
– Nem – válaszolta a munkás. – Most az öszszes mennyiséget beállítom, és itt, felül, tetszés szerinti számot. Mire vagy kíváncsi, ennek az embernek gyerekkorára, férfikorára, vagy aggkorára? Mondjuk, legyen harmincéves, hat hónapos és öt napos. Helyes? Itt van harminc, itt van hat, itt van öt. Most meggyújtom a lámpát, és nézz ide.
Joachim az üvegbe nézett, és nagy csodálkozására erőteljes fokföldi hottentottát látott, amint a szikkadt talajon ment valamilyen irányba. Ez volt a felülvizsgálat. A munkás eloltotta a lámpákat, és elővette a következő fiolát.A titkár ezalatt megtalálta a munkafelvigyázót, elmagyarázta neki Olbrin Joachim esetét.
– Itt kell lenni a hibának – szólt mérgesen –, mert a felülvizsgáló felel minden hibáért.
– Kérem – szólt a felvigyázó –, ez ki van zárva. Szabálytalanságról nem tudok, és ez nem is lehetséges.
– Mindenki azt mondja – kiáltotta a titkár –, hogy nem nála történt. Mégiscsak példátlan dolog, hogy ilyesmi előfordul, és akkor még le is tagadják.
Nem is köszönt, csak úgy intett Joachimnak, hogy jöjjön, és máris rohant ki. Újra villamos, fel a liftre, ott beszálltak, és meg sem álltak a föld alatti nyolcszázharminchatodik emeletig. Megint be a villamosba, dübörögtek a villanyfényes folyosókon, alagutakon keresztül, amíg megálltak a VIII. - D IX - CV/43 számú műhely előtt.
Amint beléptek, nem láttak mást, mint rengeteg nagy kerekeket, villanyhuzalokat, hajtókarokat, amint szuszogtak, morogtak, sípoltak, eszeveszett sebességgel. Ott kanyarogtak a gépek között, amíg elértek egy tágasabb helyre, ahol számos kicsiny ezüstcsövecske futott valamilyen tálszerű porcelánedénybe. A munkás, aki ott állt, a már felülvizsgált üvegcsét az ezüstcsőbe tette, a cső felkapta és beledobta valamilyen katlanba. A katlanban nagy nyomás alatt az anyag teljesen megolvadt, és mint alaktalan csepp a másik oldalon lehullott. Innen a gép újra felkapta, és a cseppet átalakította először légneművé, aztán elektromossággá, végül pedig lélekké. Mikor lélekszerűségét elérte, a gép automatikusan sztaniolba csavarta és egy dobozba tette. A másik oldalon álló munkás a sztaniolcsomagokat összeszedte és kazettákba helyezte el.
A titkár néhány szót szólt a felügyelőhöz, de itt sem tudott meg semmit. Azonnal sarkon is perdült, kifutott, újra a villamosba, a liftbe, és máris rohantak visszafelé a föld felé, ezúttal az ezredik emeletre a föld fölé. Itt a 2. F. R. /817 CD VII. számú műhelybe nyitottak be.
Tulajdonképpen ez nem is volt műhely. Csupa kicsiny arasznyi platina ágyúcska állott, csővel az ablak felé. Minden ágyúcska mellett munkás. A dobozból kivette a sztaniolcsomagot és beletette a csőbe. Alája valami töltetet dugott. A terem közepén óriási asztalon térkép terült el, és legalább ezer munkás vette körül. Mindegyik előtt papír, számmal sűrűn teleírva, és precíziós óra. A munkás leolvasta a papíron levő számot, és odaszólt az ágyúnál szolgálatot teljesítő emberhez:
– Északi szélesség 22 fok, 58 perc, 39 másodperc, keleti hosszúság 114 fok, 41 perc, 26 másodperc. Kész. Tizennégy óra hat perc nulla egész hattized másodperc.
Csengőt nyomott meg, s az ágyú abban a pillanatban elsült. Sziszegő hang hallatszott, és kicsiny füstfelhő jelentkezett a cső nyílásán. Mikor a füst eloszlott, sor került a következő sztaniolcsomagra. Így folyt ez teljesen egyhangúan és csendben, ahogy csend és egyhangúság volt az egész épületben.
A titkár odaszólt a munkafelügyelőhöz, itt is kimérgelődte magát.
– Magam állottam az Alfa Udt. 147/639.541 számú ágyúnál – szólt a felügyelő –, és emlékezem minden egyes lélekre. Ez itt nem volt közöttük.
A titkár káromkodott, és már újra a villamoson ültek. A liftbe szálltak és lerohantak a föld alatti ezredik emeletig. Itt voltak azok, akik a recepteket készítették. Receptcsináló csak az lehet, aki az egész lélekgyártást végigcsinálta és a legalaposabban megtanulta. Akkor ide a föld alá kerül, de itt is százezer évig csak gyakorolhat.
A receptkészítők együtt vannak egyetlen teremben, nem úgy, mint a többi munkások. Tevékenységük három részből áll: először megtanulják az összes receptet, amit valaha is csináltak, aztán elkészítik a megfelelő variánsokat. Ez az egyszerűbb munka, amihez nem kell ellenőrzés. Van aztán kényesebb is, amihez az igazgatóság tanácsát is igénybe vehették, és az igazgatóság révén kapcsolatban állottak magával a főkormányzóval. Egyesek a lelkek fejlődését és visszafejlődését tanulmányozták. Az erre vonatkozó megfigyeléseket is felterjesztették az igazgatósághoz. Végül itt volt még a tulajdonságok feltalálása. Ilyesmi az eddigi tapasztalat szerint még nem történt meg. A főkormányzó, amikor a gyárat megalapította, a tulajdonságokat meghatározta. Ennek már több százmillió éve. Új tulajdonságokban a receptkészítők nem hittek, de nem hitt az igazgatóság sem. Hogy a főkormányzó véleménye mi volt, azt persze nem tudta senki.
A titkár parancsára egy munkás elkezdte keresni Joachim receptjét. Persze nem találták, mire újra kirohantak, villamosra, liftre, újra villamosra, a 407. emeleten az analizálóba.
A munkás kicsiny kést vett elő, egy csepp vért vett Joachim karjából, üveglapra tette, azt belenyomta egy készülékbe, megforgatta és belenézett. Vállat vont és azt mondta a titkárnak:
– Nincs reakció.
A titkár is belenézett és olyan dühös lett, hogy már káromkodni sem tudott. Elrohant a föld alatti 102. emeletre, majd a föld fölötti hatszáznegyvenegyedikre, megint le a háromszázhuszadikra, megint fel, és így tovább, míg egy óra múlva viszszatértek a földszintre, és a titkár szobájában kimerülten leültek.
– Várj egy kicsit – szólt egy idő múlva a titkár, mikor kifújta magát –, én majd elintézem a dolgodat.
Csengetett, a belépő szolgának parancsot adott, hogy azonnal hívja össze az igazgatóságot, aztán kiment.
Joachim sokáig ült a szobában kimerülten a nagy hercehurcától, megszédülve a rengeteg emelettől, de attól is, hogy íme most belepillanthatott az embergyártás nagy titkába. Végül eszébe jutott, hogy a titkár nagyon meg van akadva vele. A legjobban szerette volna, úgy tűnik, ha egyáltalán nem is lett volna. Látnivaló, hogy létezésében itt a házban senki sem hibás. Ezek után Olbrin Joachim meg mert volna esküdni rá, hogy nem is ebben a házban készült.
Egy idő múlva aztán elunta magát. Benyitott az egyik ajtón, azt gondolva, hogy mégis legjobb lesz, ha magával a főkormányzóval beszél, és azt hitte, hogy errefelé lehet. Nagy terembe ért, ahol sok műszer hevert, de nem volt senki. Aztán ismét másik terembe, ahol magas támlás székek álltak sorban az asztal körül. Kiért a folyosóra, belépett a szemben levő ajtón, de az lakószoba volt, ággyal, szekrénnyel, mosdóval. Most sorra ilyen lakószobák következtek, volt legalább háromszáz, egyik éppen olyan, mint a másik. A folyosó kanyarodott s a szobák folytatódtak. A folyosó végén nagy előtér volt. A tér félhomályos terembe vezetett, s itt hangokat hallott kiszűrődni. Benyitott az ajtón és hatalmas kupolás teremben találta magát. A középen emelvény, itt állott egy ismeretlen ember, mellette a titkár. Körös-körül vagy ötszáz feketeruhás ember hallgatott. Joachim eleinte egy kukkot sem értett, de aztán közelebb húzódott a homályban, és hallotta, amint a titkár a következőket mondja:
– Amint látják, uraim, mindent elkövettem, hogy a dolog végére járjak és megfejtsem ezt a rejtvényt, amelynél nehezebbel még egyáltalán nem volt dolgom. Képzeljék el, egyszerre beállít egy pofa, hogy a főkormányzóval akar beszélni, mert nem találja helyét a világban. Ostobaság, gondoltam. Most már tudom, hogy miért nem találja helyét. Hogyan bírhatja ki a földön olyan ember, akit nem mi készítettünk? Most van szerencsém az ügyet az igazgatóság elé terjeszteni. Vizsgálatot indítani fölösleges. Magam ejtettem meg, és megállapítottam, hogy a házban senkit sem terhel felelősség. Figyelmeztetem önöket, hogy azonnal kell intézkedni, nehogy a dolog a főkormányzó úr fülébe jusson.
A titkár szavait csend követte, aztán egy hang szólalt meg:
– Elhallgatni a főkormányzó úr előtt?
– Erre szükség van. Olyan baj származhat belőle, amit drágán fizetnénk meg. Ezzel tisztában vannak. Vagy nem?
Újra csend lett. Egy harmadik hang szólalt meg:
– Nekem az a benyomásom, hogy ez az ember misztifikáció.
A titkár dühbe gurult: – Ha ön kíváncsi arra a fickóra, fáradjon el a szobámba és nézze meg. Nincs iktatva, nincs receptje, nincs reakciója. A legjobban szeretném magam is, ha misztifikáció lenne.
Erre az egész teremben nyugtalanság támadt. Sokan felálltak és egyszerre beszélni kezdtek.
– Csend legyen – szólt a középen álló ember, nyilván az elnök –, ne zajongjunk. Van szerencsém a titkár úr előterjesztésére a következő indítványt tenni: szíveskedjenek figyelni. A módszer rendkívüli. De a helyzet is rendkívüli. Úgy áll a dolog, hogy az élet befejezését rendes körülmények között az emberre magára szoktuk bízni. Most azonban kivételt kell tennünk. Már csak azért is, mert ez az ember nem a mi készítményünk.
– Ön azt gondolja – kiáltott egy hang –, hogy el kell pusztítanunk?
– Azt gondolom – felelt a titkár –, éspedig a lehető leggyorsabban.
E szavakra olyan csend lett, hogy Joachim saját szívdobbanását is meghallotta.
– Bizottságot küldenénk ki – szólt az elnök folytatólag –, amely végrehajtó hatalommal bírna. Tíz tag elég lenne.
Joachim azt gondolta, hogy ebből éppen elég, óvatosan kicsúszott az ajtón és megindult a főkapu felé, hogy ha lehet, megszökjön. Alig ért a folyosó közepére, szembe találta magát tíz fekete emberrel. Tudta, hogy ez a tíz hóhér, aki őt ki akarja végezni. Futásra vette a dolgot, az egyik oldalfolyosóba ugrott. Elloholt a liftig, ott beszállt, és találomra megnyomta a gombot. De amint kinézett az ablakon, látta, hogy a tíz ember a másik liften követi. Meg akart állni, hogy kiugorjon. Észrevették. A liftajtóknál már fegyveresek állottak.
Éppen a kilencvenedik emeleten volt, amikor észrevette, hogy a liften van egy gomb ULTRA EXPRESS jelzéssel. Megnyomta, és akkor mint a kő, elkezdett repülni lefelé. A szomszéd lift egyszerre lemaradt. A föld alatti négyszáznyolcvankettedik emeleten nem látott fegyverest. Megállt, kiugrott, de a liftet tovább küldte, hadd üldözzék. Felült a villamosra és robogni kezdett a folyosókon. Hidakon, alagutakon száguldott által. Egyszerre csak látta, hogy szemben is jön a villamos. Megáll, kiugrik és be az ajtón. Omega XZH-836/VII számú ajtó volt. Csupa zacskó és zsák, láda és üveg volt. Egyetlenegyet se bírt fölemelni. Pedig szerette volna eltorlaszolni az ajtót. A csomagokon ilyen felírások voltak: BUJASÁG, ERŐSZAK, TÉKOZLÁS. Tulajdonságok voltak por és folyadék alakban.
Joachim látta, hogy itt nem maradhat sokáig. Keresztülnyargalt vagy ötven termen. Mindenütt ládák, csomagok, zsákok, üvegek, hordók. Végül egy nagy terembe ért, ahol a tetőről zuhogott a víz és kerekeket forgatott. Turbinakészülék volt. Innen kell hogy kijárat legyen valamerre. Egyelőre azonban csak villamossíneket látott, mellettük inalt tovább. Alig futott száz lépést, mögötte felhallatszott a villamoskocsi dübörgése. El akarták gázolni. Szerencsére azonban ott volt a lift. Beugrott és megnyomta a gombot. Ezen azonban nem volt ultra express jelzés.
Meddig bírom? – tűnődött Joachim. Az üldözők liftje már közeledett. Felrohant a föld fölötti nyolcszázadik emeletre, aztán ismét vissza. Az lenne jó, ha a földszinten tudna kiszállni. Ha állna ott néhány gazfickó, azt leütné, s kiugrana valamelyik ablakon. Meg is állt a földszinten, de éppen a titkár volt az ajtónál. Újra vissza, felfelé. A háromszázötvenedik emeleten nem volt senki. Ki akart lépni, de éppen akkor állt meg mellette a tíz feketeruhás liftje. Gyorsan be megint. Felfelé. Most jól figyelt, hogy hol van ember, hol nincs. Az ötszázadikon nem volt senki. Gyorsan kiugrott, a liftet tovább eresztette. Vörös szőnyegek vezettek valamilyen nagy és széles előcsarnokba. Az egész tér fényben úszott. Hatalmas, szépen faragott fakapu vezetett tovább. Vörös-arany terembe lépett. Padlója csillogó fával volt kirakva, gyönyörű bútorok álltak a fal mellett, képek a falakon. Joachimnak azonban nem nagyon volt ideje körülnézni, futott tovább. A másik terem talán még szebb volt. Kék színekben ragyogott a fal és a sok nemes bútor szövete. A harmadik terem zöld volt. Onnan hatalmas ajtó nyílt tovább. Ide is benyitott, és akkor meghökkenve állott meg.
Ilyen nagy termet még sohasem látott. Déli irányban szörnyű nagy, egy darabból készült csiszolt ablaküveg volt. A szoba többi része két emelet magasságban megrakva könyvekkel. A középen dobogón fekete íróasztal, tele papírral és könyvvel. Az egész szoba képekkel és szobrokkal volt díszítve, éspedig olyan gyönyörűséges szépen, hogy Joachim meg se tudott mozdulni.
Az íróasztal mellett férfi állott, s amikor a belépő zaját meghallotta, lejött. Magas, erős férfi volt, negyvenhat-negyvennyolc éves lehetett, sűrű fekete hajjal, de már sok fehér szállal a fején. A legfeltűnőbb a férfin a keze volt, a csontos, iszonyatos akaratra és öntudatra valló keze, aztán a kékesszürke, villamosszikra-fényű szeme. Ez a szem, mintha állandóan áramot szikrázott volna, nem is szem volt, hanem hidegfényű hatalmas csillag.
– Mi kell, ember? – kérdezte.
Még nem tudott felelni, amikor az ajtó újra kinyílt, és belépett a titkár vezetésével a tíz feketeruhás.
– Uram! – kiáltott a titkár, és mélyen meghajolt. Nagy csend lett.
– Beszéljen, titkár úr – szólt a férfi csendesen, hangjában egy kis érdeklődéssel.
A titkár elmondta Joachim érkezését és esetét. Elbeszélte, miképpen kereste a hibát műhelyről műhelyre, s hogyan vallott kudarcot mindenütt. Végül elmondta, hogy az igazgatóságnak mit kellett határoznia.
– A rend érdekében – tette hozzá alázatosan.
– Határozott tilalmam ellenére – szólt halkan és ellentmondást nem tűrő hangon a férfi –, persze azzal a szándékkal, hogy előttem elhallgatják.
A titkár erre lehajtotta a fejét.
A férfi egy pillanatig gondolkozott, aztán így szólt: – A dolgot magam fogom megvizsgálni. Önöket majd kéretni fogom, ha véleményükre szükségem lesz.
– Igenis főkormányzó úr – szólt a titkár. Mire mindannyian meghajoltak és elmentek.
Olbrin Joachim csodálkozva nézett a férfira. Ez az ember volt a világ főkormányzója.
Mikor azok elmentek, a főkormányzó az emelvényre lépett, széket tett az asztal mellé és azt mondta: – Gyere és ülj le. Mi a neved?
Joachim leült és megmondta.
– Most mondd el, mi bajod.
Joachim elkezdte mondani. Elbeszélte egész élete történetét, nem takarékoskodott a szavakkal, mert látta, hogy a főkormányzó figyelmesen hallgatja. Végigmondta, hogyan került el hazulról, mi mindent próbált meg életében, s hogy érlelődött meg benne az elhatározás, hogy eljön ide. Aztán elbeszélte kalandjait ebben a házban.
– És mit akarsz tőlem tulajdonképpen?
– Elmondtam életem történetét – válaszolta Joachim –, és abból kitűnt, hogy bizony mindent megpróbáltam, amit csak lehetett. Most már nem tehettem mást, mint hogy eljövök ide és eligazítást kérek attól, aki az emberiség sorsát igazgatja.
A főkormányzó egy kicsit hallgatott. Aztán felállt, a terem másik oldalán levő szekrényhez indult, a közepén kinyitott egy fiókot, kivett belőle valamit, visszatért az asztalhoz és leült.
Jó sokáig meredt maga elé, aztán kezét hirtelen megrázta és valamit az asztalra dobott. Joachim akkor látta, hogy kezében arany csésze van, s amit az asztalra dobott, az nem egyéb, mint két gyémántkocka. Szabályos játékkocka. Olyan, amilyennel a babilóniaiak, a rómaiak, a pápai zsoldosok, az angol tengerészek játszanak. Meg is volt számozva, fekete pontokkal, mind a hat oldalán. Csak éppen gyémántból volt.
– Mi ez? – kérdezte Joachim.
A főkormányzó komolyan ránézett és azt mondta: – Az emberiség sorsát intézem.
Joachim újra kérdezni akart, de a főkormányzó nem várta meg:
– Azt, hogy az ember miből, hogyan készül, azt láttad ebben a házban. Recept, tulajdonság, összetétel, ellenőrzés, transzformáció, ágyú. Ugye? Mindent láttál, csak azt nem, hogy az emberiséget ki vezeti. Jobbra, vagy balra. Háborúra, vagy békére. Jóra, vagy rosszra. Szóval fel, vagy le. Most ezt is láttad.
– Ez a sors? – kérdezte Joachim, és a kockára nézett.
– Én vagyok – felelt a főkormányzó –, és ez a kocka az én tudásom.
A két kockán levő számok összege tizenkettő volt. A főkormányzó a kockákat visszatette a csészébe.
– Nyertél – mondta –, így hát hallgasd meg, amit mondok. Van itt a földön, a déli sarkon, éppen a föld ellenkező felén egy másik épület. Nem olyan fényes és nagy ház, mint ez itt, az enyém. Nyomorult viskó, és egy öregember lakik benne. Ez az öreg is készít embereket éppen úgy, mint én. Ebben a házban azonban senki se tud róla. Titokban tartom. Az öreg lelkeit cseréptálakban kevergeti, a gyártás minden munkáját egymaga végzi, vegyületeit fakanállal kavarja, konyhamérleggel dolgozik, sokáig vizsgálgat, mégse tudja soha pontosan, hogy mit csinált. Vannak egészen hibás alkotásai, de vannak néha tökéletesek is, amiket nem tudok utolérni. Embereit nem pontos kiszámítható tulajdonságokból készíti, nem állandó mennyiségekkel dolgozik. Minden alkotásában van valami, ami még nem volt. Az öreg már nagyon lassan dolgozik. Embereit nem is a pontos ágyúval küldi a földre, hanem parittyával lövi. Régebben, amikor még fiatalabb volt, többet dolgozott, de akkor megépítettem gyáraimat és legyűrtem őt. Most már elmondhatom, hogy a föld az én embereimmel van benépesítve, mert az a néhány lélek, akit ő csinál, nem is számít. Ezerötszázmillió között ötven, vagy száz. Csepp az óceánban. A földön a különbséget észre se veszik, és ezeknek a lelkeknek, ha nincs bennük valami különös erő, el kell pusztulniok.
Joachim, amikor ezt hallotta, felkiáltott: – Engem is az öregember készített?
– Az készített – felelte a főkormányzó –, és amikor megláttalak, azonnal tudtam. Rendesen figyelemmel szoktam kísérni az öreg gyártmányainak sorsát. Te valahogy elkerülted a figyelmemet. De nem avatkozom a világ dolgaiba. Ha az ember kész, éljen, ahogy akar és ahogy tud. A te dolgodba sem avatkozom. Menj vissza a földre.
A főkormányzó felállt, lement a dobogóról, a széles nagy ablakhoz lépett, és intett Joachimnak, hogy jöjjön oda. Az ablak alatt terült el az egész föld. Ott látszott New York, London, Madrid, Párizs, az összes ország, sivatagok, hegységek, tavak, folyók és tengerek. Lehetett látni, amint a sok millió ember ott nyüzsög, él a maga módján. Joachim lába a földbe gyökerezett, amikor ezt a csodát meglátta, és szótlanul bámulta a világot, minden népével.
– Ez az egész föld – szólt a főkormányzó –, és ott a déli sarkon áll ellenségem kicsiny háza. Nézz körül, és mutass arra a helyre, ahol élni akarsz. Neked adom és élj vidáman.
Olbrin Joachim erre gondolkodóba esett, aztán azt felelte: – Emberséges dolog, amit ajánlasz, meg is köszönöm jóságodat. De bizony azt találom, ha nem te teremtettél engem, nem helyes, hogy elfogadok tőled valamit. Majd elmegyek az én öregemhez és annál fogom keresni igazságomat.
A főkormányzó megráncolta homlokát, szeme szikrát vetett, és ebben a pillanatban nagyon hasonlított arra a képre, ahol Joachim a sátánt látta ábrázolva, amint az Urat kísérti. Az egész csak egy pillanatig tartott, aztán újra nyugodtan így szólt:
– Tégy, ahogy akarod.
Azzal csengetett, és a belépő titkárnak azt mondta: – Olbrin Joachim számára nyitva kell tartani az utat a földre, és oda, ahová menni akar.
Azzal kezet fogott Joachimmal.
Csakhamar leért a lifthez, a földszintre, és ki a kapun. Alig vette észre magát, megint a földön járt. Megindult egyenest délnek, mindig csak délnek, kietlen síkságon, sötét sűrű erdőn, hegyeken, völgyeken, sok napig, hétig ment éjjel és nappal. Tengerre szállt, evezett, evezett, amíg belefáradt, pihent, aludt, aztán megint csak evezett. Egyszer pirkadatkor, meleg nyári időben, távoli szigetet vett észre. Nem nagy sziget volt a rengeteg kék óceánon. Néhány kis halom emelkedett rajta, sűrűn benőtte mindenféle szebbnél szebb növény, cserje és fa. Kicsiny tisztásokon ezernyi virág. Amerre tartott, az öböl kedvesen nyílott feléje. A parton egyszerű, szalmafedeles házikó, mellette kút, körös-körül jól megmunkált földön konyhakert és virágok, megint csak virágok. Kicsit hátrább istálló, talán tehénnek. Az udvaron tyúkok, libák, kacsák sétáltak, s még malac is röfögött. Joachim ki se szállt, máris megkedvelte a kis házat, a kertet és az egész szigetet.
Rövidesen partot ért. Éppen, amikor a csónak orra a fövenybe szaladt, a házból ember lépett ki. Öreg volt, de jól mozgott. Haja sűrűn nőtt a fején, szeme nyíltan és tüzesen égett. Jó volt belenézni ebbe a szembe, amikor az ember pillantásával találkozott, önkéntelenül elmosolyodott. Kedves, meleg, hamiskás arcán látszott, hogy a tréfát nem veti meg. Egészséges szája jó étvágyról beszélt, s arról, hogy szereti meginni délben, este a maga kis borát. Amikor beszélt, az ember még rengeteg ráncát is elfelejtette. Hangja pedig mélyen és huncutul csengett.
– Isten hozott Olbrin Joachim – szólt az ember és kezét nyújtotta.
Joachim kezet fogott vele aztán azt kérdezte:
– Ugyan kit tisztelhetek benned, aki nevemen szólítasz?
– Én vagyok az öreg, akiről a főkormányzó beszélt neked. Mert ez a sziget itt pont a déli sarkon áll.
– Úgy, hát akkor elérkeztem ahhoz, aki lelkemet csinálta.
– Eltaláltad. Gyere Joachim fiam, üljünk le, biztos megéheztél a nagy úton. Én magam úgy vagyok, hogy gondolkozni se tudok, amíg reggel nincs a gyomromban valami. Magdaléna!
A kiáltásra fiatal leány jött ki a házból. Joachim illedelmesen köszöntötte. A leány frissen fejt tejet hozott, jó barna kenyeret tett az asztalra, vajjal és mézzel. Nekiültek reggelizni.
– Aztán – szólt Joachim –, kinek szólítsalak, aki ilyen jószívvel látsz engem házadban?
– Szólíts csak János kertésznek – mondta az öreg –, mert az a nevem.
– És csakugyan kertész vagy?
– Amint látod. Állatokat is nevelek, de csak úgy a háznak. A legszívesebben növényeket. Azokból készítem az emberi lelkeket. Azt mondom teneked Olbrin Joachim, derekasan viselkedtél. Különösen a főkormányzó palotájában. Becsületedre válik. Szerencséd, hogy jó adag szőlőnedvet tettem beléd. Anélkül már régen elpusztultál volna.
– Tudod – folytatta az öreg –, én nem úgy csinálom a lelkeket, mint az a gyáros. Nem haragszom rá, sokat tudó ember. De. Majd beszélünk még róla. Mikor a lélek összetételével készen vagyok, egy csepp vért eresztek magamból, a lelket abba olvasztom, és úgy küldöm a földre. A gyáros azt hiszi, hogy anélkül is lehet. Hát igaz, lehet. De az ő lelkei!
A kertész jót nevetett és ivott a tejből. Felálltak és körülnéztek a kertben. Volt ott mindenféle virág, kék, sárga, piros, fehér, halovány, erős, illatos, harangos, árnyékot és napot kedvelő. János kertész elmagyarázta a nevüket és tulajdonságaikat. Aztán a házba mentek. Belül is olyan egyszerű volt, mint kívül. Az előszobától jobbra épült a konyha, mellette a kamra és Magdaléna kicsiny hálófülkéje. Csak éppen aludni, mert itt a déli sarkon egész évben nyár volt, és a napot a szabadban töltötték. Balra volt a kertész szobája és a műhely.
A középen simára gyalult asztal állott. A fal mellett a polcokon és kicsiny szekrényekben a tégelyek, forralók, mozsarak, mérlegek, különböző színű folyadékokkal telt üvegek voltak. Tiszta és csinos volt minden, és Joachim ezt a helyet is megszerette.
A kertész szépen faragott szekrénykéhez lépett, kinyitotta és nagy könyvet emelt ki.
– Látod – szólt –, itt vannak az én embereim. Nincsenek sokan. A főkormányzó azt hiszi, hogy a sok több, mint a kevés. Nézz ide, jelenleg csak hatvannyolc emberem él, a napokban küldöm el a hatvankilencediket. Már csaknem kész. Ott van.
Az egyik polcról kis cseréptégelyt vett le. A tégely fenekén alig nagyobb, mint egy babszem, piros, kicsit még nedves golyócska feküdt.
– Azért piros, mert a vért már belekevertem. Most száradnia kell.
Az ablakba tette.
– Jó a napra tenni, mert a sugarak valamilyen rejtélyes, de nagyon kedvező hatást gyakorolnak rá. A főkormányzó itt is téved. Láttál ott a házban napfényt? Villany és villany. A szegény lélek egyetlen természetes fénysugarat se kap.
– És aztán? – kérdezte Joachim.
– Aztán a babszemet beleteszem a parittyába és kihajítom a földre. Az utóbbi időben ez már nehezemre esik. Majd segítesz nekem.
Joachim ott maradt az öreg kertésznél és segített neki. A kerti ágyakat gyomlálta, kapálta, magot vetett, virágot szedett, szárított, Magdalénának vizet húzott a kútból, füvet kaszált a tehénnek, moslékot készített a malacnak. Aztán, mikor az öreg elkészült egy-egy lélekkel, ketten együtt fölmentek a kis dombra. Erről a dombról, éppen úgy, mint a főkormányzó szobájának ablakából, az egész földet be lehetett látni. Még az északi sarkon álló rengeteg palotát is látták fekete cédrusfáival és százezer lépcsőjével. A dombon leültek, az öreg elővette könyvecskéjét, a térképen megmutatta Joachimnak, hogy a babszemet hová hajítsa.
– Látod ott, az ázsiai pusztaságon azt a sátortábort? No jó, amott balról az ötödik sátor. Ott alszik az a tatár. Én csináltam. Oda hajítsd.
Joachim a babszemet a parittyába tette, jól megcélozta a tatárt, lendületet vett és elhajította. A kis babszem felrepült a levegőbe és abban a pillanatban füstölni kezdett, aztán meggyulladt és kicsiny lángocskával égve repült át a hatalmas téren.
– Ez a próba – szólt az öreg kertész. – A jól készített lélek úgy száll a földre, mint az égő láng. Jól van Joachim fiam, jó dobás volt.
A kis láng éppen eltalálta a tatárt.
Alkonyatkor gyakran felsétáltak ide kettesben, leültek a dombon a kőre és nézték a világ forgatagát, nagy városok sürgését, háborút, szerencsétlenséget, lakomákat, szerelmes lényeket, tűzvészt, ünnepeket. Joachim egyáltalán nem tudott jobbat, mint napi munka után ide jönni és nézni a világot, amíg csak besötétedik. Mikor az esti csillag feltűnt, újra felállt és lement a házhoz, ahol a nagy platán alatt Magdaléna már megterített. Ott állt a párolgó leves, a kupa bor és a kenyér.
Ez a sorsom? – kérdezte önmagától. Ez az a hely, ahol végre megnyugodhatok? Ide kellett jönnöm végül, és itt fogok meghalni, mikor éveim beteltek?
Volt ok arra, hogy ilyen kérdéseket intézzen önmagához. János kertész ugyan beavatta minden munkájába. Megérkezése után nem sokkal már ismerte a virágokat, és azt is sejtette, hogy az öregnek mi a titka. Talán nem is valódi virágok ezek itt, hanem – de csend! Ki tudja? Hátha minden virág lélek? Tudta, hogyan kell bánni ezzel, meg amazzal. Mikor kell öntözni, mikor kapálni, mikor szedni virágát, meddig szárítani, megaszalni, vagy csak fonnyasztani s megerjeszteni. Tudott volna már ő maga is lelkeket készíteni, és munka közben gyakran jutott eszébe olyasmi, hogy milyen szép lenne ilyen virágból és olyan virágból embert készíteni.
Meg is mondta az öregnek, s az így felelt:
– Látszik, hogy én csináltalak. A lelkek nekem is úgy jutnak eszembe. Nem pedig úgy, mint a receptek. Amint kapálgatok, egyszerre csak megnyílik bennem valami, és mintha képet látnék. Olyankor nagyon odafigyelek, a képet jól megnézem, mert tudom, hogy az a lélek képe. Rögtön találgatni kezdem, ugyan milyen növényből tudnám megcsinálni. Előveszem ezt a piros csengetytyűt, aztán azt a kesernyés magot, méregzöld levelet is teszek hozzá, jó illatosat, babért vagy mentát. Néha sokáig készül el. Van úgy, hogy egyszerre hármon, négyen is dolgozom. Bizony Joachim fiam, olyan ez, mint a művészet, nem pedig olyan, mint a főkormányzó hiszi: tudomány. Sose fogok tudni annyit, mint ő. Sokkal, sokkal okosabb nálam. De szíve nincs neki. S hová jut az ő nagy okosságával? A kockához. Nekem ilyesmire nincs szükségem. Így beszélgettek sokszor, a délelőtti napon, mialatt a kerti ágyak között dolgoztak. De arról, hogy mi lesz Joachimmal, nem esett szó. Pedig szegény Olbrin Joachim szerette volna tudni már, hogy megy, vagy marad. Már csak azért is, mert nagyon szeretett volna maradni. Nemcsak a kert, a munka, a kertész, a hely miatt. Úgy állt a dolog, hogy Magdaléna kezdett nagyon is a szívébe fészkelődni. S akkor egy este, mikor fent ültek a dombon, Joachim megkérte az öreget, határozzon sorsa felől.
– Megmondtam neked, fiam – szólt János kertész –, hogy nem csinálok senkinek sorsot. Nincs nekem kockám, és nem is lesz. Ha maradni akarsz, maradj, ha menni, menj. Tudom, szívesen vagy itt. Én is szívesen látlak. Sokat segítesz nekem, meg aztán kedveljük is egymást. Ami pedig a nyugtalanságot illeti? Miért nem beszélsz róla? Ne vágj közbe. Nem vagyok vak, te Joachim. Látom, hogy Magdalénával majd elnyelitek egymást. Keljetek egybe, építsetek házat az öböl túlsó oldalán, szép hely van elég. Én majd gondoskodom arról, hogy a házasságból derék, szép lelkek szülessenek, talán olyan lélek is megszületik majd, aki engem, ha kivénülök, helyettesíteni fog, és utódom lesz. Csak beszélj Magdalénával, hiszen máris egy kicsit maflának tart, amiért körülötte ólálkodsz és még csak a kezét se fogod meg. Kívánatos leány az. Sima, mint az olaj, illatos, mint a jázmin, és édes, mint az akác. Tavaszleány ez a Magdaléna, egészen neked való.
Mikor az öreg kertész így beszélt, Olbrin Joachim szeméből bizony kipottyant az öröm könnye. Megfogta János kertész kezét és rátette az arcát. Így maradt sokáig, fejét az öreg kezében nyugtatta, mialatt a föld lassan az esti homályba süllyedt és a vacsoracsillag a nyugati égbolton kigyúlt.
Törölt felhasználó2014. 03. 26. 12:52
#229
GYANÚ
Egy ember nem találta helyén a baltáját. Bizonyos volt benne, hogy a szomszéd fia lopta el. Leste, hogy jár-kel a legény: pontosan úgy lépkedett, mint egy tolvaj. Figyelte az arckifejezését: éppolyan volt, mint egy tolvajé. Kihallgatta, amint beszélt: mintha egy tolvajt hallott volna. Egy szó, mint száz, a legény egész viselkedése arról árulkodott, hogy csakis ő lehetett a tolvaj.
Később a mi emberünk kiment ásni a kertjébe, és a kertben meglelte a baltát. Amikor pedig újra megnézte magának a szomszéd legény gesztusait, semmit sem talált már bennük, ami tolvajra emlékeztette volna.
- Várjunk... Csak lassan, kérem... Milyen volt a nyele?
- Kagyló.
- Hány részből?
- Egy darabból készült.
- Akkor nincs baj. Megvan a kés!
- Hol?
- A hátamban.
- Köszönöm...
- Kérem... A csapos mesélte, hogy milyen szép kés van bennem. Egy darab húszcentis kagylóritkaság.
- Forduljon meg, kérem, hogy kivegyem...
- Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem.
- De én sietek, kérem! És mit tudja az ember, hogy mikor jön az orvos? Kés nélkül mégsem mehetek éjjel haza.
- Az orvos itt lakik a közelben, és a kocsmáros triciklin ment érte. Ha szurkált uram, hát viselje a következményeket.
- Hohó! Azért, mert magába szúrnak egy kést, még nincs joga hozzá, hogy megtartsa. Ez önbíráskodás! Hála Istennek, van még jog a világon.
- Nem is jogra hivatkoztam, hanem orvostudományra. A kocsmáros szerint az a recept, hogy bent maradjon a kés. Orvosi rendelet!
- Az orvos rendelkezzék a saját holmijával, a kés az én műszerem!
- Hm... nehéz ügy...
- Tudja mit? Nekem is van szívem, segítek a bajon. Kiveszem magából a késemet, és beteszek helyette egy másikat. Az is megteszi, amíg a mentő jön.
- Jól van. Csak ne legyen kisebb a kés, hogy jól elzárja a sebet, mert az egészség mindennél fontosabb, és recept az recept, hiába...
- Nyugodt lehet. Egy nagy konyhakést nyomok be helyette.
- Akkor rendben van.
- Forduljon... meg... hopp!... Így...
- Most nyomja bele a másikat!... Gyorsan!
- Ez itt a polcon épp jó lesz, habár csak fanyelű.
- Benne van?
- Fenét!... Hiszen alig vérzik a sebe. Itt, a csont mellett állt meg a penge, a porcok között... A mindenségit, kicsorbult a hegye!
- Nyomta volna a húsba, maga kezdő!
- Várjon! Ráteszek egy vizes kendőt... A szvetter egész jól leszorítja...
- Higgye el végre, hogy kés kell bele! A vendéglős tudja. Itt naponta ölnek. Tegye be a kést. Mi az magának?
- Nem értek hozzá. Bicskázásért vállalom a felelősséget, de műtétért nem! Kérje meg erre a szívességre valamelyik matrózt. Majd csak magukhoz térnek.
- Jó, hogy említi! Uram! Maga leütötte tizenkét hajósomat.
- Az egyikre ráesett a likőrösállvány, arról nem tehetek.
- Az volt az első fűtő!
- Mit tudja ezt egy likőrösállvány?
- És ott fekszik a hajópincér. Hol lehet most pincért találni? A Honolulu-Star reggel indul, és se fűtő, se pincér, mert maga leütötte őket!
- Abban igazam volt. Hozzám vágtak egy korsót, és az ilyen magatartás sért.
- Egyik sem vágta magához a korsót. Ezek ártatlanok.
- Hát ki tette?
- Én.
- Szerencséje, hogy haláltusáját vívja, különben most fejbe ütném... Jó napot.
- Várjon!
- Nincs időm. Sietek!
- Nézze meg, hogy nem kell-e kés a sebbe. Az ilyen szúrást nem szabad elhanyagolni. Lehet, hogy befelé vérzik.
- Onnan nem szúrhatták meg. Csak várjon az orvosra, az majd segít magán, ha lehet. Ha nem, akkor nyugodjék békével.
- Ajánlom magamat...
- Sajnálom, hogy ilyen gyenge legénységet toborzott...
- Halló! Fiatalember! Elkísérem. Volna egy ötletem, amivel pénzt kereshet.
- Rendben van.
- Várjon! Hej, csapos! Ha jön a kocsmáros, mondd, hogy elmentem járni egyet ide a közelbe. Ne féljen semmit, ha baj van, kést teszek a sebbe! Vigyázok... No, jöjjön!
Arról vartyogj, mit csináltál a bunddal!Remélem nem felejtetted el tyúkeszűkém amit írtál te magad erről.
"először megvárom, míg valamerre momentummal kilép ebből a háromszögből"
"Tudod a rossz helyesírás olyan mint az ujjlenyomat, örökre elkísér."
Helyesen: Tudod a rossz helyesírás olyan, mint az ujjlenyomat, örökre elkísér.
Törölt felhasználó2014. 03. 27. 21:06
#246
ELSŐ FEJEZET,
MELYBEN AZ ÍRÓ BEMUTATJA ÉS LELEPLEZI ESTI KORNÉLT,
E KÖNYV EGYETLEN HŐSÉT
Már túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél. Elhatároztam, hogy meglátogatom, s fölújítom vele régi barátságunkat.
Tíz éve nem érintkeztünk akkor. Hogy mi történt közöttünk? Isten tudja. Nem haragudtunk mi egymásra. Legalábbis nem úgy, mint a többi emberek.
De miután elmúltam harmincéves, terhemre kezdett lenni. Sértett a léhasága. Untam ódivatú, magas-nyitott gallérjait, vékony-sárga nyakkendőit, és vastag-zöld szójátékait is. Fárasztott az eredetieskedése. Állandóan kisebb-nagyobb botrányokba kevert.
A sétaúton például, amint egymás mellett haladtunk, minden magyarázat nélkül kirántott kabátja belső zsebéből egy konyhakést, s a járókelők ámulatára élesíteni kezdte a járdát szegélyező keramitköveken. Vagy egy szegény vak embert szólított meg igen udvariasan, hogy venné ki szeméből azt a porszemet, mely imént hullott belé. Vagy egyszer, mikor csupa előkelő embert vártam vacsorára, akitől sorsom és pályám függött, főszerkesztőket, politikusokat - méltóságos és kegyelmes urakat -, s ő szintén hivatalos volt hozzám, cselédjeimmel orvul befűttetett a fürdőszobába, vendégeimet nyomban érkezésük után félrevonta, értésükre adta, hogy az én házamban valami régi, titokzatos - sajnos, nem részletezhető - családi hagyomány vagy babona azt követeli, hogy a vendégek a vacsora előtt kivétel nélkül megfürödjenek, s ezt a képtelen ügyet oly ördögi tapintattal, agyafúrtsággal és ékesszólással védelmezte, hogy a jóhiszemű áldozatok, akik először és utoljára tiszteltek meg jelenlétükkel, tudtomon kívül valamennyien meg is fürödtek, a hitvesükkel együtt, aztán a rossz tréfához jó arcot vágva az asztalhoz ültek, mintha mi se történt volna.
Az ilyen diákcsínyek hajdan szórakoztattak. Most, férfikorom kezdetén, inkább bosszantottak. Attól tartottam, hogy esetleg veszélyeztetik az én komolyságom is. Egy szót se szóltam neki. Mégis - bevallom - nemegyszer pirultam miatta.
Ő maga hasonlóan lehetett énvelem. Belül, a lelke mélyén, valószínűleg lenézett, hogy ötleteit nem méltányolom annyira, amennyire megérdemelnék. Talán meg is vetett. Nyárspolgárnak tartott, mert előjegyzési naptárt vásároltam, naponta dolgoztam, s belehelyezkedtem a társadalmi közszokásokba. Egy ízben szememre lobbantotta, hogy elfelejtettem fiatalságomat. Hát ebben lehetett némi igazság. De ez az élet rendje. Mindenki ezt teszi.
Lassanként, észrevétlenül idegenedtünk el. Én mindezek ellenére értettem őt. Ő is engem. Csakhogy titokban már bírálgattuk egymást. A magyarázkodás, hogy értjük egymást, de mégsem értjük, idegesített mindkettőnket. Ki-ki ment a maga útján. Ő balra. Én jobbra.
Tíz hosszú esztendeig éltünk így, anélkül hogy életjelt adtunk volna magunkról. Azért természetesen gondoltam rá. Alig akadt nap, amikor el ne tűnődtem volna, hogy mit művelne-mondana ebben vagy abban a helyzetben. Föl kell tennem, hogy ő is gondolt rám. Végre múltunkat az emlékek oly eleven és lüktető érrendszere hálózta át keresztül-kasul, hogy az nem sorvadhatott el ily gyorsan.
Hogy ki volt ő nekem és mi volt, azt bajos volna töviről hegyire elmondani. Ilyesmire nem is vállalkozhatnék. Emlékezetem nem oly régi, mint barátságunk. Ennek kezdete még csecsemőkorom ősemberi homályába vész el. Mióta az eszem tudom, közel volt hozzám. Mindig előttem vagy mögöttem, mindig mellettem vagy ellenem. Imádtam vagy utáltam. Közönyös sohase voltam iránta.
Egy téli estén vacsora után a szőnyegen színes kockákból tornyot építettem. Édesanyám le akart fektetni. A dadát küldte értem, mert abban az időben még szoknyában jártam. Már indultam vele. Ekkor egy hang szólalt meg hátam mögött, az ő feledhetetlen hangja:
- Azért se menj.
Hátrafordultam, s boldogan-ijedten őt pillantottam meg. Először láttam. Bátorítva vigyorgott felém. Belékaroltam, hogy segítsen, de a dada kitépett karjaiból, s hiába toporzékoltam, lefektetett.
Ettől kezdve naponta találkoztunk.
Reggel a mosdótál elé ugrott:
- Ne mosakodj, maradj szutykos, éljen a piszok!
Ha az ebédnél szüleim kérésére-könyörgésére, jobb meggyőződésem ellenére kanalazni kezdtem a "tápláló és egészséges" lencsefőzeléket, fülembe súgta:
- Köpd ki, okádd a tányérra, várd meg a pecsenyét, a süteményt.
Nemcsak otthon volt velem, az asztalnál vagy az ágyban. Az utcára is elkísért.
Lojzi bácsi jött szembe velünk, édesapám régi jó cimborája, akit én addig nagyon szerettem és tiszteltem, a százkilós törvényszéki bíró. Kalapom megemelve illedelmesen köszöntem. Kornél rám rivallt:
- Öltsd ki a nyelved - és ő ki is öltötte a nyelvét, úgyhogy az álla hegyéig ért.
Szemtelen fickó volt, de érdekes, nem unalmas.
Kezembe adott egy égő gyertyát.
- Gyújtsd meg a függönyöket - unszolt. - Gyújtsd föl a házat. Gyújtsd föl a világot.
Kezembe adott egy kést is.
- Döfd a szívedbe - kiabált. - A vér piros. A vér meleg. A vér szép.
Nem mertem megtenni, amit tanácsolt. De tetszett, hogy ki meri mondani, amit gondoltam. Hideglelős mosollyal hallgattam. Féltem tőle, és vonzódtam hozzá.
Nyári zivatar után egy ázott verébfiókot találtam a rekettyebokor alatt. Ahogy a hittanórán tanultam, tenyeremre tettem, s az irgalmasság testi és lelki cselekedetét gyakorolva, bevittem a konyhába, hogy a tűzhelynél szárítkozzék. Kenyérmorzsát szórtam elébe. Rongyokba bugyoláltam. Karomon dajkálgattam.
- Tépd ki a szárnyát - suttogta Kornél -, szúrd ki a szemét, dobd a tűzbe, öld meg.
- Te őrült - ordítottam.
- Te gyáva - ordította ő.
Sápadtan meredtünk egymásra. Reszkettünk. Én a fölháborodástól és a részvéttől, ő a kíváncsiságtól és a vérszomjtól. Odavetettem neki a verébfiókot, hogy tegyen vele, amit akar. Kornél ránézett és megszánta. Remegni kezdett. Én gúnyosan elbiggyesztettem a szájam. Amíg így viaskodtunk, a verébfiók kisurrant a kertbe, eltűnt szemünk elől.
Ő sem mert hát mindent. Szeretett szájhősködni, hazudozni.
Emlékszem, egy őszi alkonyon, úgy hat felé, kihívatott a kapunk elé, s ott titokzatosan-jelentősen újságolta, hogy varázsolni is tud. Valami csillogó fémtárgyat mutatott a markában. Azt mondta, hogy az varázssíp, csak bele kell fújnia, s bármely házat a levegőbe emel, egészen a holdig. Azt mondta, hogy azon az estén a mi házunkat is levegőbe emeli tíz órakor. Azt mondta, hogy ne féljek, csak jól figyeljek, hogy mi fog történni.
Akkoriban már nagyobbacska fiú voltam. Hittem is neki, meg nem is. De feldúltan rohantam vissza lakásunkba. Folyton azt lestem, hogy haladnak óránk mutatói. Mindenesetre számot vetettem eddigi életemmel, megbántam bűneimet, s a Szűz Mária-kép elé térdepelve imádkoztam. Tíz felé suhogást hallottam a levegőben és zenét. Házunk lassan, egyenletesen emelkedett fölfelé, a magasban egy kissé megállapodott, aztán imbolyogva, de éppoly lassan, egyenletesen, amint fölemelkedett, visszaereszkedett a földre. Egy pohár az asztalon megkoccant, s lógólámpánk imbolygott. Pár percig tartott az egész. A többiek semmit se vettek észre. Csak édesanyám halványodott el, amikor rám nézett.
- Szédülsz - szólt, és ágyba küldött.
Kornéllal való barátságunk akkor mélyült el igazán, amikor homlokunkon feltünedeztek az első pattanások, a kamaszkori tavasz bíborrügyei. Sülve-főve együtt voltunk. Olvastunk és vitatkoztunk. Én ellene szegültem, hevesen cáfolgattam istentelen nézeteit. Annyi bizonyos, hogy minden rosszba ő avatott be. Ő világosított föl annak idején, hogy születik a gyermek, ő fejtette ki előttem először, hogy a felnőttek sárga, dohányszagú, puffadt zsarnokok, és semmi tiszteletet sem érdemelnek azért, mert rútabbak, mint mi és hamarabb meghalnak, ő biztatott arra, hogy ne tanuljak, hogy reggel minél tovább lustálkodjam az ágyban, még ha elkésnék is az iskolából, ő bujtatott, hogy feltörjem édesapám fiókjait és kinyitogassam leveleit, ő hozott nekem vad könyveket s levelezőlapokat, melyeket a gyertyaláng elé kellett tartani, ő tanított meg énekelni, hazudni és verset írni, ő bátorított, hogy hangosan kimondjam a szeméremsértő szavakat, valamennyit egymás után, hogy nyáron a fürdőfülkék repedésén lessem meg a vetkőző leányokat, s a tánciskolában illetlen kívánságaimmal zaklassam őket, ő szívatta el velem az első cigarettát, ő itatta meg velem az első pohár pálinkát, ő kapatott rá a testi örömökre, a torkosságra és a bujálkodásra, ő fedezte föl számomra, hogy a fájdalomban is titkos gyönyörűség van, ő tépette le viszkető sebeimről a heget, ő bizonyította be, hogy minden viszonylagos, s egy varangyosbékának éppúgy lehet lelke, mint egy vezérigazgatónak, ő szerettette meg velem a néma állatokat és a néma magányt, ő vigasztalt meg egyszer, amikor a ravatal előtt könnyeimben fuldokoltam, megcsiklandozva véknyamat, amire tüstént kacagni kezdtem az elmúlás buta érthetetlenségén, ő csempészte érzésemhez a gúnyt, kétségbeesésemhez a lázadást, ő tanácsolta, hogy azoknak a pártján legyek, akiket a többség leköp, bebörtönöz és felakaszt, ő hirdette, hogy a halál örökkévaló, s ő akarta elhitetni velem azt a kárhozatos hazugságot is, mely ellen kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy nincs Isten. Romlatlan, egészséges természetem nem is fogadta el ezeket a tanokat soha. Mégis éreztem, hogy jó volna szabadulni hatásától, s végképp szakítani vele. Csakhogy erre már gyönge voltam. Úgy látszik, még mindig érdekelt. Aztán sokkal voltam adósa. Ő volt az én tanítómesterem, s most úgy tartoztam neki életemmel, mint az ördögnek az, aki eladta a lelkét.
Édesapám nem szívlelte.
- Hol az a pimasz? - rontott be diákszobámba egy éjjel. - Hol rejtegeted? Hová bújtattad?
Kitártam két karom. Mutattam, hogy egyedül vagyok.
- Mindig itt van - dörgött. - Mindig itt lebzsel. Mindig a nyakadon. Egy tálból esztek, egy pohárból isztok. Castor és Pollux. A barátok - gúnyolódott.
Kereste az ajtó, a kályha mögött, a szekrényben is. Még benézett az ágy alá is, hogy nincs-e ott.
- Hát ide hallgass - harsogta haragja tetőfokán. - Ha még egyszer, de csak egyszer is, beteszi ide a lábát, én összetöröm, kikorbácsolom innen, mint egy kutyát, és téged is, aztán mehetsz, amerre látsz, nem ismerlek többé. Szóval, át ne lépje többé a házam küszöbét. Megértetted?
- Ez a léhűtő. Ez a gonosztevő. Nem tudsz különb barátot szerezni? Telebeszéli a fejed. Megbolondít. Vagy te is ilyen züllött akarsz lenni? Hisz ez senki és semmi. Nem lesz belőle soha senki.
Kornélnak nem volt szabad mutatkoznia. Még az utcánkat is elkerülte.
A városon kívül, titokban találkoztunk: a marhavásártéren, ahol nyaranta a cirkusz veri le ponyvasátrát, s a temetőben, a sírok között.
Egymás nyakát átölelve ballagtunk. Egy ilyen szenvedélyes sétánkon jöttünk rá arra, hogy mind a ketten egy évben és egy napon születtünk, sőt egy órában és egy percben is: 1885. március 29-én, virágvasárnap, hajnali pont hat órakor. Ez a titokzatos véletlen mélyen hatott ránk. Megfogadtuk, hogy valamint egy napon és egy órában pillantottuk meg a világot, azonképpen egy napon és egy órában fogunk meghalni, egyikünk sem éli túl a másikat, egyetlen másodperccel sem, s az ifjúság rajongásában arról is meg voltunk győződve, hogy fogadalmunkat kész örömest teljesítjük, anélkül hogy ez bármelyikünknek áldozatot vagy fájdalmat jelentene.
- Csak nem sajnálod? - vallatgatott édesanyám, hogy olajlámpám előtt bóbiskoltam és Kornélra gondoltam. - Jobb ez így, fiam. Nem volt hozzád való. Barátkozz te más fiúkkal, jóravaló, tisztességes úrifiúkkal, a kis Méreyvel, Horváth Endriskével, Ilosvayval. Azok szeretnek téged. Ez nem is szeretett. Csak rontott, ijesztett, idegesített. Novemberben hányszor fölriadtál álmodból, hányszor sikítottál. Nem volt tehozzád méltó. Tartalmatlan volt. Üres volt. Lelketlen volt. Te, fiam, más vagy. Te jó vagy, nemeslelkű, mélyen érző - mondta, és megcsókolt. - Egészen más vagy te, fiam.
Így is volt. Nem volt még két oly különböző ember a föld hátán, mint én meg Kornél.
Annál inkább furcsálltam azt, ami e beszélgetés után pár napra történt.
Fényes délben siettem hazafelé az iskolából, összeszíjazott könyveimmel. Valaki utánam kiáltott:
- Kornél!
Egy zöld kabátos úr mosolygott rám.
- Nézd, Kornél fiam - kezdte, és arra kért, hogyha hazaérek, adjak be hozzájuk, a szomszédba, egy csomagot.
- Kérném - dadogtam.
- Mi az, fiam? - kérdezte a zöldkabátos. - Te, úgy látszik, nem értetted meg.
- De igen - feleltem. - Csakhogy tévedni tetszik. Nem én vagyok Esti Kornél.
- Micsoda? - ámult a zöldkabátos. - Ne tréfálj, gyerek. Hát ti nem a Gombkötő utcában laktok?
- Nem, kérem. Mi a Damjanich utcában lakunk.
- Testvére vagy te a Kornélnak?
- Nem, kérném. Én az iskolatársa vagyok. Egy osztályba jár velem, s mellettem ül, a második padban. Kornél azonban a múlt félévben is kettőből bukott, dolgozatainak külalakja rendetlen, magaviselete kevésbé szabályszerű, én pedig az osztály első tanulója vagyok, tiszta jeles, dolgozataim külalakja rendes, magaviseletem jó, azonkívül franciát, zongorát is tanulok, magánszorgalomból.
- Meg mertem volna esküdni - dünnyögte maga elé a zöldkabátos. - Furcsa - s magasba vonta szemöldökét.
Az is többször megesett, hogy mikor künn az erdőn túl együtt kószáltunk a vasúti töltéseknél, vándor emberek, idegenek szólítottak meg bennünket, s érdeklődtek, hogy ikertestvérek vagyunk-e?
- Nézzétek ezt a kettőt - noszogatták egymást. - No, nézzétek már - és hahotáztak az örömtől.
Egymás mellé állítottak, háttal összekoccantották fejünket, s méricskélték, tenyerüket fejünk búbjára téve.
- Egy paraszthajszál nem sok - bizonykodtak a fejüket csóválva -, de annyi különbség sincs. Hát érted ezt, te Bódi? Érted ezt?
Később, hogy fölcseperedtünk s mind a ketten írogattunk, ki itt, ki ott, én magam sem értettem sok mindent.
Váratlanul levelet kaptam ismeretlenektől, s arra kértek, hogy térítsem meg azt a csekélységet, melyet Kassán, Bécsben vagy Kolozsvárott bocsátottak rendelkezésemre a pályaudvaron, a vonat indulása előtt, mert arra hivatkoztam, hogy erszényemet elvesztettem, s becsületszavamra fogadtam, hogy a kölcsönt huszonnégy órán belül visszafizetem. Ízléstelen telefonugratások, aljas névtelen levelek szerzőségével vádoltak. Legközelebbi barátaim tulajdon szemükkel látták, amint szakadó téli esőben órák hosszat csatangoltam rossz hírű sikátorok görbe utcáin, vagy amint holtrészegen horkoltam egy kültelki csapszék vörös abroszán. A Vitriol lebuj főpincére elém tett egy számlát, amelynek kiegyenlítése elől állítólag egy mellékajtón szöktem meg. Több szavahihető tanú hallotta, hogy magas méltóságokról, országosan elismert, koszorús írókról nagy társaságokban a lehető legtiszteletlenebbül nyilatkoztam. Párbajsegédek kerestek föl hetyke monoklival, hordárok a névjegyeimmel, leányok ártatlanságuk letört liliomával, s esküimet, házassági ajánlataimat tárták elém. Fölkeresett egy éltesebb, köpcös vidéki hölgy is, tegezni kezdett, s azzal fenyegetett meg az ő különös tájnyelvén, hogy gyermektartási pört indít ellenem.
Hüledezve bámultam ezekre a lidércalakokra, akik egykor valamilyen képzeletben, valamilyen életben bizonyára éltek, lélegzettek és izzottak, de most feketék voltak, halottak és hidegek, mint a piros parázs, miután kihűl, ellobban és hamuvá roskad. Nem ismertem őket. Ők azonban ismertek engem, és fölismertek. Valamennyit Esti Kornélhoz utasítottam. Erre elmosolyodtak. Kérték személyleírását. Erre csúfondárosan rám mutattak. Kérték lakáscímét is. Ezzel nemigen szolgálhattam. Barátom többnyire külföldön csavargott, repülőgépeken aludt, pár napra szállt meg itt és ott, s tudtommal még sohase volt rendőrileg bejelentve. Esti Kornél tényleg volt, de nem volt jogi személy. Bármennyire ártatlannak tudtam hát magam ezekben a förtelmes bűnökben, a pör nem jó kilátással kecsegtetett. Egy szembesítés kellemetlenségének - már csak Kornél miatt sem - nem tettem ki magam. Vállalnom kellett minden adósságát, minden csínyjét és becstelenségét, mintha magam követtem volna el.
Fizettem érte. Sokat fizettem. Nemcsak pénzt. Becsületemmel is fizettem. Görbe szemmel néztek rám mindenütt. Nem tudták, hányadán állnak velem, hogy a jobboldallal tartok-e vagy a ballal, hogy államfönntartó polgár vagyok-e vagy veszedelmes fölforgató, tisztes családapa vagy züllött kéjenc, s egyáltalán, ember vagyok-e vagy csak álomkép, részeg kétkulacsos, holdkóros madárijesztő, aki még az uraságoktól levetett, rongyos köpönyegét is arra forgatja, amerre a szél fúj. Drágán fizettem meg én a barátságunkat.
Mindezt azonban egyszerre elfelejtettem és megbocsátottam neki azon a szeles, tavaszi napon, amikor elhatároztam, hogy meglátogatom.
Bolond nap volt ez. Nem április elseje, de közel hozzá. Bolond, izgatott nap volt. Reggel fagyott, jégtükrök ropogtak az utcai fák vasrostélyán, s kéklett az ég. Aztán olvadni kezdett. Csorogtak az ereszek. Köd borult a hegyekre. Langyos permeteg hullott. A talaj úgy párázott, mint egy agyonhajszolt, izzadt ló. Le kellett dobni télikabátunkat. Szivárvány pántolta át cifra abroncsával a Dunát. Délután dara esett. Megcukrozta a lombokat. Cipőnk talpa alatt latyakká kásásodott. Fütyült a szél. Élesen fütyült a szél. Fütyült a szél, fönn magasan, a kémények körül, a háztetőkön, a távíródrótok körül. Mozgott minden. Csikorogtak a házak, recsegtek a padlások, sóhajtoztak a gerendák és rügyezni akartak, mert fák voltak azok is. Ebben az indulásban, ebben a forradalomban vonult be a tavasz.
A szél füttyét hallgattam, s eszembe jutott Kornél. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy mielőbb lássam őt.
Telefonoztam ide-oda, kávéházba, mulatóba. Késő estig csak annyit sikerült kipuhatolnom, hogy itthon van. Gyalog, kocsin hajszoltam a nyomát. Hajnali kettőkor tudtam meg, hogy a Denevér-szállóban található. Mire odaértem, oroszországi hóvihar tombolt köröttem, s esőköpenyem gallérját teleaggatta borzas pihéivel.
A Denevér portása az V. emelet 7. alá utasított. Szűk csigalépcsőn másztam föl, mert nem volt fölvonó. A 7. szoba ajtaja tárva-nyitva. Benn égett a villany. Beléptem.
Egy üres ágyat láttam, megvetve, gyűrt ágyneműkkel, meg egy pislákoló villanykörtét az éjjeliszekrényen. Azt hittem, kiszaladt valahova. Leültem a díványra, hogy megvárjam.
Akkor vettem észre, hogy ott van velem szemben, a tükör előtt ül. Fölugrottam. Ő is fölugrott.
- Szervusz - mondtam.
- Szervusz - mondta közvetlenül, mintha folytatni akarná ott, ahol abbahagytuk.
Egyáltalán nem csodálkozott, hogy ily későn rontok be. Ő semmin se csodálkozott. Azt se tudakolta, hogy mi járatban vagyok.
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Köszönöm. Hát te?
- Szintén - felelte.
Rám bámult, és nevetett.
Esőköpeny volt rajta. Az ő köpenyének a gallérján is hó.
- Most jöttél haza?
- Most - bólintott.
Szétnéztem a szobájában. Nyomorúságos lyuk volt ez. Keskeny, rozzant dívány, két szék, egy szekrény. Az asztalon ötnapos újság. Egy hervadt ibolyacsokor. Egy álarc is, ki tudja, mire való? Cigarettacsutkák a földön. A hegedűtokban sárga szemüveg és birsalmasajt. Nyitott bőröndök. Néhány könyv, főképp menetrendek. Toll, papír sehol. Rejtély, hogy hol dolgozik.
Édesapámnak igaza volt. Nem vitte semmire. Itt csak remeteszegénység van, szabadság és koldusfüggetlenség. Valaha én is így akartam. Szemem megtelt könnyel.
- Különben mi újság? - érdeklődött.
Künn fütyült a szél. Élesen sivalkodott a metsző, tavaszi szél. Egy tülök is sivalkodott.
- A mentők - szólt.
Odamentünk az ablakhoz. A hóvihar már elállt. Kristálytisztán ragyogott az ég, s ragyogott a fagyos aszfalt is. A mentőkocsi tülke versenyt rikított a tavaszi széllel.
- Balesetek - szóltam. - Ma egész nap téglák potyogtak, cégtáblák zuhantak a járókelők fejére. Az emberek véreztek, elcsúsztak a síkos járdán, kezüket törték, lábukat ficamították. Meggyulladtak a házak és a gyárak. Mennyi minden volt ma. Fagy, hőség, köd, verőfény, eső, szivárvány, hó, vér és tűz. Ez a tavasz.
Leültünk és rágyújtottunk.
- Kornél - törtem meg a csöndet -, nem haragszol?
- Én? - és vállat vont. - Csacsi. Terád én sohase haragudhatok.
- Pedig volna rá okod. Lásd, én haragudtam rád. Szégyelltelek a nagyképűek előtt, törtetnem kellett, megtagadtalak. Tíz év óta feléd se néztem. De ma délután, amikor fütyült a szél, ellágyultam, és eszembe jutottál. Már nem vagyok fiatal. Egy hete múltam negyven. Aki nem fiatal, megpuhul, s meg tud bocsátani mindent. Még a fiatalságot is. Béküljünk ki.
Odanyújtottam a kezem:
- Na, te nem változtál - gúnyolt. - Folyton érzelegsz.
- De te megváltoztál, Kornél. Gyermekkorunkban te voltál a felnőtt, te vezettél, te nyitottad ki a szemem. Most te vagy a gyermek.
- Hát nem egy a kettő?
- Épp ezt szeretem benned. Ezért tértem vissza hozzád, és most már vállallak, mindörökre.
- Mi lelt ma, hogy agyba-főbe dicsérsz?
- Hát kit dicsérjek, Kornél? Hát kit lehet oly irigység nélkül szeretnem, mint téged? Hát kit bámulhatok ezen a ronda világon, ha téged nem, testvérem és ellentétem. Mindenben egy és mindenben más. Én gyűjtöttem, te szórtál, én megnősültem, te agglegény maradtál, én imádom a népemet, nyelvemet, csak itthon lélegzem és élek, de te világcsavargó, nemzetek fölött röpülsz, szabadon, és az örök forradalmat vijjogod. Szükségem van rád. Tenélküled üres vagyok, és unatkozom. Segíts, különben elpusztulok.
- Nekem is szükségem volna valakire - mondta -, valami pillérre és korlátra, mert lásd, szétbomlok - és a szobájára mutatott.
- Tartsunk össze - indítványoztam. - Szövetkezzünk.
- Mire?
- Írjunk valamit, együtt.
Tág szemeket meresztett. A padlóra köpte cigarettáját.
- Én már nem tudok írni - mondta.
- Én pedig csak írni tudok - mondtam.
- No lásd - felelte, és keményen rám pillantott.
- Ne érts félre, Kornél. Én se dicsekszem, csak panaszkodom, akár te. Egészíts ki, mint régen. Azelőtt, amikor én aludtam, te ébren voltál, amikor én sírtam, te nevettél. Segíts nekem most is. Emlékezz arra, amit elfelejtettem, s felejtsd el azt, amire emlékszem. Én is segítek majd neked. Bennem is van érték. Amit tudok, rendelkezésedre bocsáthatom. Van egy otthonom, ott minden a munkát szolgálja, az a tied is. Szorgalmas vagyok, áhítatos és hűséges. Olyan hűséges vagyok, hogy azt, akivel az életben egyetlen szót váltottam, nem tudom megbántani, még gondolatban sem. Olyan hűséges vagyok, Kornél, hogy a kedves öreg kutyám miatt meg se simogatok más kutyákat, nem játszom velük, rájuk se nézek. Olyan hűséges vagyok az élettelen tárgyakhoz is, hogy tizenöt remek töltőtollamat mellőzve, olykor előkotrom egyik kiérdemült, kaparós töltőtollam, mellyel gyötrelem írnom, s vele körmölök, hogy megvigasztaljam, s ne érezze - szegény -, hogy lenézem. Én vagyok maga a hűség. Te légy mellettem a hűtlenség, a csapongás, a felelőtlenség. Alapítsunk társascéget. Mit ér a költő ember nélkül? És mit ér az ember költő nélkül? Legyünk társszerzők. Egy ember gyönge ahhoz, hogy egyszerre írjon is, éljen is. Aki megkísérelte ezt, előbb-utóbb beleroppant. Csak Goethe bírta, ez a nyugodt, derűs halhatatlan, akire ha rágondolok, a hideg viszolyog a hátamon, mert nála még nem járt itt okosabb és félelmetesebb ember, ez a dicső, olimpuszi szörnyeteg, akihez képest Mefisztofelész is csacska széplélek. Igen, ő igazolta és fölmentette Margitot, akit a földi igazságszolgáltatás tömlöcbe vetett, a mennyországba emelte a gyermekgyilkos anyát, az arkangyalok, a tudós hitvallók közé, s rejtélyes karokkal énekeltette el örök védelmét a nőiségről és az anyaságról. Néhány év múlva azonban, hogy Weimarban mint székülő tanácsosnak kellett ítélkeznie egy hasonló gyermekgyilkos anya fölött, Margit hajdani költőlovagja szemrebbenés nélkül a leány halálára szavazott.
- Szóval ezt is mennyországba küldte - dörmögte Kornél.
- Hiszen következetes volt önmagához.
- Úgy van - csaptam rá. - Csakhogy mi külön-külön képtelenek volnánk ilyen cudar és isteni bölcsességre. De ha összefogunk mi ketten, én meg te, Kornél, akkor talán a közelébe érhetnénk. Mint az Éj meg a Nap, mint a Valóság meg a Képzelet, mint Ahrimán és Ormuzd. Mit szólsz ehhez?
- Az a baj - panaszkodott -, hogy unom, kimondhatatlanul unom a betűket és a mondatokat. Az ember irkál-firkál, s végül azt látja, hogy mindig ugyanazok a szavak ismétlődnek. Csupa: nem, de, hogy, inkább, azért. Ez őrjítő.
- Ezt én majd elintézem. Elég, ha beszélsz.
- Csak magamról beszélhetek. Arról, ami történt velem. Mi is történt? Várj csak. Voltaképp semmi. A legtöbb emberrel alig történik valami. De sokat képzelődtem. Ez is az életünkhöz tartozik. Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nőt, hanem az is, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor maga a nő a hazugság, és a vágy az igazság. Egy álom is valóság. Ha arról álmodom, hogy Egyiptomban jártam, útirajzot írhatok róla.
- Szóval útirajz lesz? - firtattam. - Vagy életrajz?
- Egyik sem.
- Regény?
- Isten ments! Minden regény így kezdődik: "Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral." Aztán kiderül, hogy ez a feltűrt gallérú fiatalember a regényhős. Érdekcsigázás. Borzalmas.
- Hát mi lesz?
- Mind a három együtt. Útirajz, melyben elmesélem, hol szerettem volna utazni, regényes életrajz, melyben arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában. Egyet azonban kikötök. Össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek.
Megállapodtunk, hogy ezután gyakrabban találkozunk a Torpedóban vagy a Vitriolban. Legrosszabb esetben a telefonban.
Kikísért.
- Igaz - ütött a homlokára künn a folyosón. - Valamit elfelejtettünk. Mi lesz a stílussal?
- Közösen írjuk.
- De a mi stílusunk homlokegyenest ellenkezik. Te újabban a nyugalmat, az egyszerűséget kedveled. Klasszikusok a példaképeid. Kevés dísz, kevés szó. Az én stílusom ellenben még mindig nyugtalan, kócos, zsúfolt, cifra, regényes. Javíthatatlan romantikus maradtam. Sok jelző, sok hasonlat. Ezt nem engedem elsikkasztani.
- Tudod, mit? - nyugtattam meg. - Itt is felezünk. Amit mondasz, fölveszem gyorsírásban. Aztán majd törlök.
- Milyen kulcs szerint?
- Tíz hasonlatból megmarad öt.
- Száz jelzőből pedig ötven - tette hozzá Kornél. - Helyes.
A kezembe csapott. Megvolt az alku. A karfára könyökölve nézte, hogy ballagok le a csigalépcsőn.
Már a földszintre értem. Ott eszembe jutott valami.
- Kornél! - kiabáltam föl -, és ki jegyezze majd a kötetünket?
- Mindegy! - kiabált le. - Talán jegyezd te. Te tedd rá a neved. Viszont az én nevem legyen a címe. A címet nagyobb betűvel nyomtatják.
Csodálatosképpen állta a szavát. Egy esztendeig havonta összejöttünk egyszer-kétszer, és ő mindig hozott valami úti élményt vagy regényfejezetet az életéből. Közben csak pár napra utazott el. Történeteit részint gyorsírási jegyzeteim alapján, részint emlékezetemből papírra vetettem, s utasítása szerint rendeztem. Így jött létre ez a könyv.
1933
MÁSODIK FEJEZET,
MELYBEN 1891. SZEPTEMBER 1-ÉN A VÖRÖS ÖKÖRBE MEGY,
ÉS OTT MEGISMERKEDIK AZ EMBERI TÁRSADALOMMAL
Ezernyolcszázkilencvenegy volt, szeptember 1.
Édesanyja reggel hétkor benyitott az udvarra néző, szerény lakás hosszúkás szobájába, melyben három gyermeke aludt: ő, az öccse meg a húga.
Lábujjhegyen suhant a hálós ágyhoz, lecsatolta a zöld hárászból bogozott háló rúdját, s a legnagyobb, hatéves fiának homlokát gyöngéden illette, hogy fölébressze. Ma először kellett iskolába mennie.
Az azonnal kinyitotta a szemét. Közvetlen közelből az anyja kék szeme csillogott előtte. Elmosolyodott.
Vézna, vérszegény fiúcska volt, átlátszó fülekkel. Még mindig utolsó nagy betegségét sínylette, a mellhártyagyulladást. Annak idején több hónapig nyomta miatta az ágyat. Szíve már a jobb oldalán dobogott, már arról beszéltek, hogy műtéti úton kell lecsapolni savóját, amikor váratlanul jobban lett, s a savó elapadt. Később föllábadt, de akkor meg "idegeskedni" kezdett. Mindenféle bogarai támadtak. Félt a kendős öregasszonyoktól, a kakastollas csendőröktől. Félt attól, hogy édesapja - nem tudni, miért - főbe lövi magát, s ilyenkor előre befogta fülét a két tenyerével, hogy ne hallja majd a pisztoly dörrenését. Félt attól, hogy nem kap elég levegőt, s szobáról szobára járkálva különböző bútorokat ölelgetett, hogy az erőfeszítéstől mellkasa kitáguljon, s meg ne fulladjon. Félt a koporsóüzletektől s a haláltól. Nemegyszer megesett, hogy lámpagyújtáskor maga köré gyűjtötte övéit, és rendelkezett, hogy miképpen temessék el, kinek-kinek milyen játékát adják oda, ha éjszaka találna meghalni. Állapotát a háziorvos nem tartotta súlyosnak. Szülei mégis úgy tervezték, hogy az első elemit inkább magánúton végzi el, s egyelőre nem adják nyilvános iskolába. Utolsó pillanatban másképp döntöttek.
Most ott ült az ágya szélén, az álomtól püffedt szemmel. Ásítozott és vakaródzott.
Tudta, hogy ez a nap előbb-utóbb el fog következni. De nem hitte, hogy ilyen gyorsan itt lesz. Szerette volna valahogy késleltetni.
Ímmel-ámmal gyürködte föl hosszú fekete harisnyáit, melyek a lábain hurkássá csomósodtak. Álldogált a mosdótál előtt. Bele-belemártotta és kivette kezét. Figyelte a víz színén remegő fénykarikákat.
Anyja maga mosdatta meg. Tiszta inget adott rá. Kikészítette ünnepi ruháját, egy kis fehérrel szegett, sötétkék vászonruhát, melyet az ő régi blúzáról lefejtett, szív alakú női gyöngyházgombok díszítettek. Haját vizes kefével szántotta végig.
Kávét tett eléje ibrikben meg egy S-kiflit. Ő ma nem akart kávézni. Azt mondotta, hogy nincs étvágya.
Erre anyja a kezébe nyomta ábécéskönyvét, tábláját, palavesszőjét, s vezette az iskolába.
Az őszi nap már teljes pompájában tündöklött az alföldi város fölött. Parasztszekerek zötyögtek sárga porfelhőkben. Vonat füttyentett a kishídon. A piacon zsákokban árulták a piros rózsapaprikát meg a fehér száraz babot.
Bosszúsan tipegett anyja mellett. Merevnek, nevetségesnek, főképp leányosnak érezte magát ebben a "legjobb" ruhájában, melyről tudta, hogy a legrosszabb, hogy olcsó és ócska. Szerette volna letépni, földre tiporni. De tudta, hogy apja szegény gimnáziumi tanár, s nekik nemigen futja különbre. Azzal vett magának elégtételt, hogy egész úton nem szólt egy szót sem.
Nagyon hamar a Vörös Ökörhöz érkeztek.
A Vörös Ökör az elemi iskola volt. A népművelésnek ez az egyetemes palotája onnan kapta merőben sajátos nevét, hogy valamikor a helyén egy düledező, ütött-kopott kocsma állott, melynek cégérjére egy vörös ökör volt pingálva. A viskó már egy emberöltő óta leégett. De ennek a borissza városnak korhelyei még mindig szívesen emlékeztek vissza az itteni duhaj éjszakákra, s ezért kegyeletesen az iskolára is átruházták a kocsma nevét, mely ekképpen apáról fiúra szállt.
Amikor anyjával az iskola homályos előcsarnokába ért, elhalványodott. Rájött a "nehéz légzés". Szokása szerint egy oszlophoz dőlt, s teljes erejével magához szorította. Anyja lehajolt hozzá, megkérdezte, hogy mi baja. Nem felelt neki. Csak a kezét szorongatta, egyre erősebben.
Fönn az emeleten volt az első osztály. Egy barna szárnyas ajtó előtt az anyja megcsókolta őt. Indulni akart. De ő nem engedte el a kezét.
- Félek - susogta.
- Mitől félsz?
- Félek - ismételte.
- Ne félj, aranyom. Nézd, a többiek is itt vannak. Mindenki itt van. Hallod, milyen vidámak? Menj a kis barátaidhoz.
- Maradj - könyörgött, s az anyja szoknyájába kapaszkodott.
Az a szabadon hagyott kezével búcsút intett fiának, kisiklott előle, lassan ballagott a folyosón. A folyosó sarkán elővette zsebkendőjét, s megtörölte szemét. Még vissza is nézett rá egyszer, hogy mosolyával bátorítsa. De aztán hirtelen eltűnt.
A kisfiú egy darabig földbe gyökerezett lábbal állt, s várt-várt, anyja után bámulva. Remélte, hogy talán visszajön, és tréfa az egész. De nem volt tréfa.
Miután ezt megértette, s megértette azt is, hogy egyedül van, oly egyedül, mint még eddig sohase volt a földön, egész testét görcs szorította össze, mely leginkább a hascsikaráshoz hasonlított. Menekülni próbált. A fal mentén a lépcsőig lopódzott, ahol az előbb oly rejtélyesen a semmibe foszlott az a szoknya. Ott egy lépcsőház tátongott, teljesen idegen és vigasztalan, kongó, szürke, visszhangos boltozattal. Ahhoz, hogy ide lemerészkedjék, halált megvető bátorságra lett volna szüksége. Tanácsosabbnak vélte, hogy a kárvallott emberek ösztönével inkább visszaosonjon oda, ahol elvesztette azt, akit keresett, a tanterem elé. Ezt a helyet már különben is megszokta egy kicsit.
A félig nyitott ajtó résén bekukucskált.
Gyermekeket látott, annyi gyermeket, amennyit együtt még sohase látott. Egy tömeg volt ez, a tömeg, hozzá hasonló, teljesen ismeretlen kisemberekből.
Nem volt tehát egyedül. De ha az imént azon esett kétségbe, hogy annyira egyedül van a világon, most még riasztóbb kétségbeesés fogta el, hogy ennyire nincs egyedül a világon, s kívüle még annyi-annyi ember él. Ez talán még rettenetesebb volt.
Mindenki egyszerre karattyolt. Hogy mit, azt nem lehetett kivenni. Mormolt a lárma, félelmetesen megöblösödött, dörgött, mint az égiháború.
Amíg így mélázott, valaki - egy felnőtt ember, akiről nem tudta, hogy kicsoda - fölemelte, s betette a tanterembe. Ott állt, gyűrött kis kalapjával a fején.
Azt várta, hogy most valami csoda fog történni. Azt várta, hogy ez a sok gyerek mind-mind fölugrál, s a nevét kiabálja. Azt várta, hogy zsebkendőjüket lengetve üdvözlik őt. Csakhogy ez a csoda nem történt meg. Észre se vették.
Fejéről lekapta a kalapot. Köszönt nekik, illedelmesen. Ők akkor se köszöntek.
Egy szoba volt ez, de nem olyan, mint a többi szoba, melyben díványok és függönyök vannak, hanem rideg, hivatalos, kopár. Három nagy csupasz ablakán barátságtalanul özönlött be a józan fény. A dobogón őrködött egy asztal. Mögötte feketén a tábla, sárgán a szivacs, fehéren a kréta. Előtte peckesen és szigorúan a számológép, mint egy őrült. Körös-körül a meszelt falakon színes állatábrák, az oroszlán, a róka, kartonlapok, melyeken ilyesmit lehetett olvasni: em-ber, ál-lat, já-ték, mun-ka. Zavarában mind elolvasta. Négyéves kora óta írt és olvasott.
Osztálytársai már mind ültek. Ő is szeretett volna leülni valahova.
Az első padokban szinte magától értetődően az "úrigyermek"-ek helyezkedtek el, földbirtokosok, városi tanácsosok fiai. Ezek a derűs, szöszke, pufók fiúcskák matrózruhát viseltek, keményített gallért, selyemnyakkendőt. Arcuk olyan volt, mint a tejbe ejtett rózsa. Illedelmesen, de önérzetesen vették körül a dobogót, akár az uralkodó irányzatot támogató kormánypárt a miniszterelnök bársonyszékét. Ő szintén "úrigyermek"-nek tartotta magát. Ennélfogva ajkára holmi idétlen mosolyt erőltetve feléjük közeledett, hogy letelepedjék az első padba. Csakhogy ott már majdnem minden hely el volt foglalva. Helyet szorítani nemigen siettek neki. Egymással pusmogtak, mint bennfentes pajtások, s hűvös udvariassággal, kissé meglepődve nézték a félszeg, későn érkezett jövevényt, aki hoppon maradt. Egyesek kárörvendve mosolyogtak is.
Elszégyenülve és sértődötten hátrafelé kullogott. Ha nem lehetett az első padban a legelső - gondolta -, legalább az utolsó padban lesz a legutolsó. Ott az osztály végén parasztgyermekek tanyáztak, izmos, erős lurkók, mezítláb vagy csizmában. Vörös zsebkendőjükből kirakosgatták elemózsiájukat. Fekete kenyeret, szalonnát falatoztak bugylibicskával, és görögdinnyét. Oda-oda sandított. Az áporodott szag, mely kipárolgott csizmájukból, ruhájukból, fölkavarta gyomrát. De azért szívesen leült volna közéjük. Tekintetével rimánkodott, hogy fogadják be legalább ők. Leste, hogy megszólítsák, hogy jelt adjanak. Ezeknek is egyéb dolguk akadt. Papírgalacsinokkal dobálóztak s papírgombócokkal, melyeket belülről szalonnabőrrel, görögdinnye héjjal béleltek ki, egy ilyen tartalmasabb papírgombóc épp a homlokán találta el. Az ijedtség nagyobb volt, mint a veszedelem. Ő azonban a falnak tántorodott. Ezen aztán mindenki röhögött, az alsóház is és a felsőház is, pártkülönbség nélkül.
Lelkében dühvel és bosszúval innen is elkotródott. Nem tudta, hogy hová menjen, nem tudta, hogy hová tartozik. Hát a kályha mellé állt, egyedül. Szégyellte, hogy olyan gyáva és ügyetlen. A kályha mellől végtelen megvetéssel méregette ezt az egész analfabéta társaságot. Ha tudnák ezek, hogy ő mit tud. Tudta például, hogy az ember rendes hőmérséklete 37 fok, s akinek 40 fok láza van, az már alig menthető meg. Tudta, hogy van közönséges írás és gyorsírás. Tudta, hogy a kinin keserű, s az ipecacuana édes. Tudta azt is, hogy Amerikában most este van. Sok mindent tudott már. De ők nem tudták, hogy ő mindezt tudja.
A Vörös Ökör kisharangja a tetőn levő fatornyocskában dallamosan gingallózott, jelezve, hogy nyolc óra, s mindjárt kezdődik a tanítás. Amíg a harang csengett szaporán, lélekszakadva, oly búsan, mint az a harang, amely a haldoklókat siratja, elbúcsúzkodott mindentől, ami kedves, az otthoni szobáktól, a kerttől s annyira egyéni játékaitól is, a szappanbuborékoktól és a léggömböktől. Az ájulathoz közel a hideg bádogkályhához támaszkodott.
Csönd lett. A küszöbön megjelent a tanító, egy köpcös bácsi, kurtára nyírott sötétszőke hajjal, igen bő, porszürke ruhában. Akkorákat lépett, mint egy elefánt. A dobogóra gurult.
A tanító egyenként kikérdezte a gyerekeket, hogy kinek van táblája s palavesszője, aztán arról beszélt, hogy mennyi szépet, nemeset, hasznosat fognak itt tanulni. De száján egyszerre elakadt a szó.
Tekintete megakadt rajta, aki a kályha mellett gubbasztott.
- Hát te mit keresel ott? - kérdezte feléje emelve nagy arcát. - Ki állított oda? Gyere csak ide.
A kisfiú majdnem szaladva a dobogó elé sietett. Rémülten, magából kikelve hadarta.
- Tessék engem hazaengedni.
- Miért - érdeklődött a tanító.
- Nem akarok többé iskolába járni.
Az osztály hahotázott.
- Csönd legyen! - szólt a tanító. - Miért nem akarsz te iskolába járni?
- Mert engem itt nem szeret senki.
- Bántott valaki?
- Nem.
- Hát akkor mit kotyogsz összevissza? Nem szégyelled magad, te anyámasszony katonája? Otthon bizonyára elkényeztettek. Jegyezd meg, hogy itt te is olyan vagy, mint a többi. Itt nincs kivétel. Itt mindenki egyenlő. Értetted?
Az osztály helyeslően mozgolódott.
A tanító még egyszer rátekintett erre az ijedt kisfiúra. Ekkor látta, hogy az arca egész zöld.
- Rosszul vagy? - kérdezte tőle, lágyabb hangon.
- Nem.
- Fáj valamid?
- Nem.
- Na - mondta -, menj szépen a helyedre. Hol a helyed?
- Sehol.
- Sehol? - csodálkozott a tanító. - Hát ülj le valahová.
A kisfiú az osztály felé fordult. Arcok vigyorogtak feléje, sok-sok kis arc, mely egyetlenegy óriási, ijedelmes bálványarccá fancsalodott. Szédelegve botorkált ide-oda. Megint el kellett haladnia az első pad előtt, ahol nem volt számára hely. Valahol középütt talált egy tenyérnyi helyet, egy pad legszélén. Csak féllábával ülhetett le ide, úgy, hogy a másik lába az űrben lógott. Mégis jobb volt ülni, eltűnni a szemek elől, megsemmisülni a tömegben.
- Gyermekek - vezényelt a tanító -, vegyétek elő a táblát és palavesszőt. Írunk. Az i betűt írjuk.
Palatáblák zörögtek. Ő is a padra akarta fektetni palatábláját, de a mellette ülő morcos, fekete fiú ellenségesen kifelé tuszkolta. Nem engedte írni.
Erre keservesen és hangosan sírva fakadt.
- Mi az? - szólt a tanító.
- Sír - jelentette a morcos, fekete fiú.
- Kicsoda?
- Ez itt, ni.
Minden gyermek feléje nézett. Sokan föl is álltak, hogy jobban lássák.
- Itatja az egereket! - kiabáltak.
- Csönd legyen! - csattant föl a tanító, s a nádpálcával az asztalra vágott.
Lejött a dobogóról. A kisfiú mellé állt. Megsimogatta arcát lágy, bagószagú kezével.
- Ne sírj - csitította. - Ülj be a padba. Egészen. Mért nem engeditek be? Itt még soknak van hely. Így ni. Tedd magad elé a táblát, vedd a kezedbe a palavesszőt. Törüld meg az orrod. Most írni tanulunk. Vagy te nem szeretnél megtanulni írni?
- De igen - szipogott a kisfiú.
- Nahát - mondta helybenhagyólag a tanító.
A táblára egy i betűt kanyarított.
- Föl - vezényelt -, rajta, vissza, le, kereken el.
Palavesszők visítottak, mint a kismalacok.
A tanító megint lejött a dobogóról. Végigsétált az osztályon, vizsgálgatta a táblákra rajzolt ákombákomokat. A kisfiú i betűjét is megnézte. Szép, finom i betűt írt. Megdicsérte érte. Az már nem sírt.
- Hogy hívnak téged? - kérdezte tőle.
A kisfiú fölkelt. Valamit motyogott, nagyon halkan.
- Nem értem - szólt a tanító. - Mindig bátran és értelmesen felelj. Mi a neved? - kérdezte még egyszer.
- Esti Kornél - válaszolt a kisfiú, bátran és értelmesen.
1929
HARMADIK FEJEZET,
MELYBEN 1903-BAN, KÖZVETLEN AZ ÉRETTSÉGI UTÁN,
ÉJSZAKA A VONATBAN ELŐSZÖR CSÓKOLJA SZÁJON EGY LEÁNY
Amikor Esti Kornél 1903-ban az érettségin praeclare maturus lett, édesapja szabad választás elé állította: vagy megveszi neki azt a gyönyörű kerékpárt, melyre már régóta áhítozott, vagy pedig kezébe adja a pénzt, százhúsz koronát s azon oda utazhat, ahova kedve tartja.
Ő az utóbbi mellett döntött. De nem kis habozás és lelkitusa után.
Nehéz volt elszakadnia édesanyja szoknyája mellől. Sárszegen nőtt fel, könyvek és orvosságosüvegek között. Esténként, minekelőtte lefeküdt, mindig meg kellett győződnie, hogy anyja, apja, öccse és húga az ágyában van-e, a szokott helyén, csak azután bírt aludni, az ingaóra ketyegésénél. Ha pedig egyikük-másikuk kirándulásra ment a tanyára és történetesen nem hált otthon, akkor inkább átvirrasztotta az éjszakát, úgy várta a fordulatot, mely majd megint mindent a régi, boldog egyensúlyba billent. Mindaz ellen, amitől félt, a család volt számára a menedék. Ez vette körül, mint valami fülledt, homályos, ragadósan-szemetes galambdúc.
Másrészt vágyakozott is innen, kifelé. Még nem jutott ki ebből az alföldi fészekből, ahol nincs se folyó, se hegy, az utcák, az emberek egyformák, s a napok, az évek bizony kevés változást hoznak. Fullasztó, poros délutánok voltak itt és hosszú, sötét esték. A könyvesboltok kirakataiba irkákat tettek ki és naptárakat. Szelleme már ébredezett, ízlése fejlődött, de a színházban rossz darabokat játszottak, s ő jobb híján ezeket nézte meg a kakasülő diákhelyén. Szeretett volna világot látni. Mindenekelőtt a tengert szerette volna látni. Erről képzelődött már az elemi iskolában, amikor először pillantotta meg a falitérképen azt a sima, végtelen kékséget. Így - hősi elhatározással - föltette, hogyha törik-szakad, Olaszországba utazik, egyedül.
Egy fakó, izgatott júliusi napon indult. Hajnali három órakor már talpon volt az egész ház. Lehozták a padlásról csámpás, ütött-kopott utazókosarát, s a zárát próbálták kijavítani, sikertelenül. Mosolyogva, elszoruló szívvel vett búcsút. Nem hitte, hogy még visszakerül ide. A pesti személyvonathoz mindenki kikísérte. Zsebkendőjüket lengették utána. Édesanyja arcát elfordította és sírt.
Ötórai zötyögés után "szerencsésen" meg is érkezett Pestre. Erről azonnal értesítette szüleit egy levelezőlapon. A pályaudvar közelében valami harmadrangú szállóban váltott szobát. Csak egy napot töltött itten.
Ezt arra használta föl, hogy megismerje Pestet. Boldogan, fölvillanyozva vágott neki a városnak, ennek a modern Babylonnak, ahogy szüleinek írta egy másik levelezőlapon. Önérzete növekedett, mert egyedül járt-kelt. A Nemzeti Múzeumban megnézte a régiségtárat, a lépcsőerkélyt, ahonnan Petőfi szavalt, és a kitömött állatokat. Később az Andrássy úton eltévedt. Egy rendőr szívesen útba igazította. Kezében Budapest székesfőváros térképé-vel megtalálta a Dunát és a Gellérthegyet. A Duna nagy volt, a Gellérthegy magas volt. Mind a kettő gyönyörű volt. Pest általában gyönyörű volt.
Leginkább a pesti ember érdekelte. Mindenki, aki az utcán ment, a kávéházban, villamosban ült, a boltokban vásárolt, "pesti ember" volt. Ő csak azt vette észre, hogy merőben különböznek a sárszegiektől, és modorukban, viselkedésükben annyira hasonlítanak egymáshoz, mint egy család tagjai. Ennélfogva előtte egy kúriai bíró, egy lócsiszár, egy mágnásasszony és egy pesztra csak a pesti ember volt. Ezt a megállapítást - magasabb szempontból - nem is lehet kifogásolni.
A "pesti ember" sietett, és nem törődött vele. Rögtön megérkezésekor tapasztalta ezt. A bérszolga, aki poggyászát fölcipelte a szálloda harmadik emeletére, szintén a pesti emberekhez tartozott. Nem szólt az hozzá egy árva szót sem, akárhogy várta, hanem kedvetlenül letette kosarát egy bakra, mormogott valamit, s máris tovább állt. Ez a modor fájt neki, de roppant bámulattal töltötte el. Előkelőnek tartotta a pesti tartózkodást és fölényt. Meg is írta szüleinek - egy harmadik levelezőlapon -, hogy az itteni emberek nem durvák, sőt bizonyos tekintetben finomabbak, figyelmesebbek, mint a sárszegiek. Néha azonban hidegeknek látszottak, sőt szívteleneknek. Senki se kérdezte például azt, amit otthon a főispántól kezdve mindenki föltétlenül megkérdezett volna tőle, még az is, aki csak látásból ismeri: - "no, Kornél barátom, ugye gyönyörű Pest?" "ugye nagy a Duna?" "ugye magas a Gellérthegy?" Aztán nem tekintettek nyílt, szeretetre áhítozó arcába sem, melyet eleinte - az első órákban - oly határtalan bizalommal emelt mindenki felé, hogy egyesek önkéntelenül elmosolyodtak, s háta mögött összenevettek ennyi tapasztalatlanság és ifjúság láttán, mindaddig, amíg - pár óra múltán - meg nem tanulta, hogy arcát el kell zárnia, ha nem akar nevetségessé válni. Itten megszűnt az a széles, kedélyes világ, az a cukros babaélet, az a főzőcskejáték, melyet a vidéken megszokott. Egészen más kezdődött itten. Több annál és kevesebb.
Fölzaklatva ezektől az újságoktól, minden helyzetben megaláztatva és újra-újra vérig sértve lézengett ide-oda, s mint akit megnyúznak és nyers húsához tapadnak a tárgyak, fájóan fölszaggatva a gyógyuló hegeket, minden benyomásra betegesen fogékony lett, minden érzéke kiélesedett és megfinomult, s egy szó, mely megütötte fülét, egy gyár cefreszaga, egy ismeretlen alakú pohár - egy "pesti pohár" - a szállodája nyomorúságos udvari szobájában, jelképpé, feledhetetlen emlékévé vált, s mikor végre a napi lótás-futásból bódultan ágyba bújt - a "pesti ágy"-ba, a "pesti párnák" közé -, fölbugyogott szívében a honvágy a régi dolgok, a régi emberek után, és kétségbeesetten vágyakozott haza. Nem is jött álom a szemére. Felkönyökölt párnájára a sötét szobában, és töprengett.
Másnap délután szállt a fiumei gyorsra. Nyomban kapott helyet. Kevesen utaztak. Abban a másodosztályú fülkében, ahova először nyitott be, csak ketten voltak: egy úriasszony meg a leánya. Köszönt nekik. Az asszony néma főbólintással fogadta ezt, jóindulatúan, de kimérten, mintegy tudomására hozva, hogy a barátságos semlegesség álláspontjára helyezkedik. Ő belenyomorította a hálóba kosarát, s az ablak melletti ülésre telepedett. Szemben vele ült az asszony, az asszony mellett a leány, vele rézsút szemközt.
Esti legyezgette magát. Afrikai hőség uralkodott. Az átfűlt kocsik, melyek egész nap pácolódtak a tűző verőfényben, most adták ki mérgüket, füstölögtek a portól, s az ülések huzatai valami állati bőrbűzt izzadtak. A párnák fekete foltjai részegen táncoltak szeme előtt ebben a sárga, panoptikumszerű világításban.
Alig vette szemügyre útitársait. Ő sem óhajtott ismerkedni. Okulva a keserű leckékből, játszotta a közönyöst. Már jobban tudott alakoskodni, mint azok, akik egész életükben ezt művelik. Kinyitotta könyvét, Edmondo de Amicis Cuoré-jét. Mulattatta, hogy hézagos olasz nyelvismerete ellenére is tökéletesen értette, majdnem folyékonyan olvasta, a testvéri latin alapján.
A vonat kifutott a pályaház üvegkalitkájából. Ekkor az asszony keresztet vetett. Ez meglepte őt. Náluk nem volt szokás. De meg is hatotta. Milyen szép, milyen nőies ez az alázat. "Isten kezében vagyunk mindnyájan." Valóban, az utazás rontja életszázalékunkat. Nem halálos veszedelem, csak körülbelül annyi, mint egy tüszős mandulalob, melyből - esetleg - általános vérmérgezés, szívbénulás is fejlődhet. Ez az út különben se csekélység. Tizenkét óráig tart, egyfolytában. A délután egy darabja, aztán az egész éjszaka, holnap reggel nyolcig. Mire megérkeznek, ismét süt a nap, mint most. Ki tudja, mi nem történik azalatt?
Örült ennek a bizonytalanságnak. Annak is örült, hogy nem szállt be hozzájuk új utas, s így valószínűleg kényelmesen ezzel az asszonnyal meg a leányával utazik mindvégig, akik ha nem is barátságosak, de nem ellenségesek.
Végigzörögtek a váltóparkokon. Már Pesten túl haladtak, szántóföldek között. A zsíros hőség enyhült, meghígult. Egy kis szél is fújdogált. Úgy érezte, hogy fölszabadul, hogy ő is sok mindent maga mögött hagyott, hogy sok minden nem köti már, ami annak előtte, s az a fiatalember, aki ott ül, az olasz könyvvel kezében, voltaképp ő is meg nem is ő, mindenki lehet, akit akar, mert a folytonos helyváltozással a helyzetek végtelen lehetőségébe jutott, holmi lelki álarcosbálba.
Az asszony igazgatta hamvasszőke haját, hátul a kontyával motozott, a teknősbéka hajtűivel. Nyugodt arca volt és egyszerű, tiszta homloka. Esti most fedezte fel először, hogy a vonatfülke micsoda jótékonyan elmés hely. Itt az idegen emberek élete mintegy keresztmetszetben - egyszerre és tömörítve - jelenik meg előttünk, akár egy regényben, melyet találomra felütünk valahol a középen. Kíváncsiságunk, melyet egyébként álszemérmesen rejtegetünk, kielégülhet a kényszerűség folytán, hogy össze vagyunk velük zárva egy mozgó szobába, beléjük kandikálhatunk, találgathatjuk, hogy mi lehetett ennek a regénynek a kezdete, és mi lesz majd a vége? Ő már az önképzőkörben nem megvetendő irodalmi munkásságot fejtett ki mint költő és regényíró. Itt is ezt a mesterséget gyakorolta. Akármilyen gyámoltalan volt is különben, szándékát finoman-ravaszul palástolva teljesen átadhatta magát a teremtő kotnyelességnek, s tekintete a Cuore gyermeteg mondatai mellől egyre gyakrabban siklott az asszonyra.
Harmincnyolc-negyvenéves lehetett, annyi, mint az ő édesanyja. Mindjárt az első pillanatban rendkívül rokonszenvesnek találta. Borostyánzöld szeme volt. De az asszony nem nézett sem Estire, sem a leányára. Maga elé nézett, fáradtan, szomorúan, talán kissé közönyösen is. Magába nézett. Nem engedte, hogy más is belenézzen.
Lankatag szelídséget árasztott és meghittséget is, mint egy galamb. Nem volt kövér, egyáltalán nem volt kövér, de telt volt, mint egy galamb. Kezén minden ékszerül egy arany karikagyűrűt viselt. Ez a kéz - a fehér anyakéz - többnyire az ölében pihent, az anyaöl kedves, rejtélyes puhaságában.
Két disznóbőr bőröndöt hozott magával, kávébarna vászonhuzattal, teleragasztva a külföldi szállodák kolibricifra céduláival. Fogantyújukról bőrkeretes névjegy lógott, himbálódzva, amint a vonat haladt. Mellette az ülésen takaros kézitáska hevert, szamárbőrből.
Az asszony minden mozdulatában mérték, ízlés nyilatkozott meg. Különben alig mozgott. Egy csöppet furcsa is volt ez a nagy nyugalom. Tűnődött, és semmit se tett. Esti néha azt hitte, hogy majd egyszer - amikor tüsszent, vagy az orrát fújja - hirtelen kiábrándul belőle. De csalatkozott. Később minden ilyen apró-cseprő meglepetés csak indokolta gyors rokonszenvét. Még a nő tétlensége se vált unalmassá. Mindaz, amit tett, vagy amit nem tett, jó volt, szép volt, kellemes volt, és úgy volt jó, úgy volt szép, úgy volt kellemes, ahogy ő tette, vagy nem tette.
Olyan mélységes szeretet ébredt benne iránta, mintha az anyját látta volna. Jólesett ránéznie, jólesett tudnia, hogy ez az asszony a világon van, és ilyen közel van őhozzá.
Közben úgy elröppent az idő, hogy észre se vette.
Természetesen ezeket a megfigyeléseket lassan, apródonként gyűjtötte, minden percben valamit, mert nem tolakodhatott, csak rövid ideig szemlélhette, mintegy véletlenül, aztán visszaszállt az elorzott, becses virágporral, s ezt földolgozta képzelete zümmögő méhkasában, mézzé.
Egyszer, mikor épp leshelyére vonult vissza, a Cuore fedezéke mögé, és szemöldökét morcolva, igen fontoskodva olvasott, feltűnt neki, hogy a leány valamit sugdos az anyjának.
Ezt a sugdosást - ha ugyan annak lehet nevezni -, ezt a suttogást-buttogást már attól fogva hallotta, hogy beszállt ide. De nemigen törődött vele. Egy idő múltán meg is szokta, mint a légy dongását, nyári délután egy szobában.
A leány az anyja karjába csimpaszkodott, és úgy suttogott fülébe. Olykor tenyeréből tölcsért is formált, és úgy suttogott. Szakadatlanul suttogott neki valamit. Hogy mit, azt nem lehetett hallani. Az anya figyelt is rá, nem is. Bólingatott, tagadólag rázta fejét. Amikor ez a suttogás - vagy inkább susogás - pusmogássá és vihorászássá fajult, csitította. Gépiesen, félszavakkal próbálta leszerelni: "Csöndesen, kisleányom". "Igen, kisleányom". "Nem, nem, kisleányom". De ez volt minden.
Esti nem értette a helyzetet. Kissé idegesítette a dolog. Nyugtalanította a leány nyugtalansága. Nyugtalanította - talán még jobban - az anya nyugalma. Most tehát nem kukucskált ki könyve mögül, hogy új adatokat szerezzen a kedves ismeretlen ismerősről, nem nézelődött, hanem fülelt.
Lázas, sietős susogás volt ez, összefolyó szóáradat, tagolatlan, érthetetlen s olyan szapora, mintha könyvből olvasták volna.
Eddig úgyszólván ügyet se vetett a leányra, hiszen csak az anya kötötte le minden érdeklődését. Bejövet látta, hogy serdülő leány, tizenhárom, legföljebb tizenöt éves. Azt is látta, hogy nem szép. Valószínűleg ezért kerülte tekintetével, ösztönösen.
Most Edmondo de Amicis mellől rásandított.
Afféle csipisz volt, jelentéktelen, sótalan-borstalan. Vézna, cingár, mint egy cinege. Cinegelábú, cérnahangú. Pöttyös, fehér batisztruhát hordott, drága svájci csipkével díszítve és vadonatúj, pompás lakkcipőt. Száraz, fehérszőke hajában óriási eperszín atlasz szalagcsokor világított, mely még inkább elsápasztotta arcát. Ugyanebből az anyagból szalagot viselt a nyakán is, igen széleset, hogy eltakarja hosszú cinegenyakát.
Úgy kiöltöztették, mintha nem is erre a nyári útra hozták volna, hanem valami bálra, egy tündöklő, téli bálra, egy egészen valószínűtlen és hozzá képtelen gyermekbálra.
Csenevész fejecskéje, lapos mellkasa, nyiszlett válla, aztán két sótartója is, mely a gyöngén kivágott ruhából föl-fölbukkant, s keze is, füle is, mindene előbb szánalmat keltett, de nyomban utána visszatetszést. Nemcsak rút volt ez a teremtés: elidegenítő volt, határozottan ellenszenves volt.
Szegény, gondolta Esti. Nem is bírta sokáig nézni. Kitekintett az ablakon.
Lassan sötétedett. A félhomályban eltűnt a leány, összeolvadt anyjával. Csak suttogása hallatszott, véget nem érő, bosszantó suttogása, mely a sötétben egyre izgatottabb, gyorsabb lett. Az anyja fülébe bújva suttogott. Érthetetlen volt, hogy nem fárad el már órák óta, s hogy az anyja nem fárad el őt hallgatni. Mért selypeg ez annyit? Mért nem rekedt be, mért nem dőlt már ki? Esti vállat vont. Mindez merőben érthetetlen volt.
A vonat réges-rég elhagyta a gyékényesi állomást, s teljes sebességgel vágtatott bele a csillagtalan nyári éjszakába. Fönn a mennyezeten meggyújtották a gázlángokat. Esti a könyvéhez menekült. Minden erejét kifejtette, hogy a szövegre központosítsa figyelmét. Alig olvasott azonban négy-öt oldalt, olyasmit vett észre, ami végképp kihozta sodrából.
Észrevette, hogy ez a leány reá mutogatott. Az anyja karjába kapaszkodott, suttogott, mint eddig, és reá mutogatott. Ami sok, az aztán sok.
Ezen már ő is fölháborodott. Oly izgalom fogta el, hogy fölháborodása elhűlt. Higgadtan igyekezett gondolkozni. Szóval reá vonatkozik a mutogatás. De ebben az esetben ez az egyoldalú párbeszéd is kezdettől fogva reá vonatkozott, s ő olyan érdeklődés központjába került, melynek se eredetét, se célját nem ismerte.
Mi az ördögöt akart tőle ez a leány? Azt kellett föltennie, hogy valamiért gúnyolja. Talán ruhája miatt? Erre az útra legszebb ruháját vette föl, a sötétkéket, melyet az idén tavasszal kapott. Egyénien öltözködött. Magas, állig érő gallért hordott, vékony fehér piké nyakkendőt, mely egyszerre egy nemzetközi tenoristához és egy mucsai díjnokhoz tette hasonlóvá, de ő ezzel roppant meg volt elégedve, s úgy hitte, hogy semmi se fejezi ki találóbban bohémvoltát, határtalanba sóhajtó, szeszélyes költőlelkét. Hát akkor talán nevetségesnek tartja ez a kis fityfiritty, vagy csúnyának? Tudta magáról, hogy nem az. Sudár, karcsú fiú volt. Oldalt választott gesztenyebarna haja dúsan ömlött le domború homlokára. Szürke szeme fájó csengéssel, tétova kandisággal égett, akkor még sokkal tisztábban és tüzesebben, mint később, mikor a csalódás, a mindenben való kétkedés ködössé tette e szem ragyogását, olyan ólomszínűvé, olyan részegen-zavarossá, mintha állandó pálinkamámorban volna.
Nem sokat teketóriázott. Megvárta, míg a leány ismét reá mutogat, és mikor ujja az orra előtt hadonászott, ölébe csapta könyvét, s magyarázatot követelve feléje fordult.
A leány, mint akit tetten érnek, meghökkent. Vékony ujja szinte jégcsappá dermedt. Úgy állt a levegőben. Lassan húzta vissza.
Anyja most se szólt semmit. Megragadta a leány kezét - a bűnös kis kezet, mely mutogatott -, a két tenyere közé fektette, bezárta, s szelíden, végtelen gyöngédséggel és türelemmel tapsikolni kezdte, mintha nyulacskát játszana vele: "Ez elment nyulászni... ez megfogta..."
Némi fegyverszünet állott be. A suttogás gyérült vagy olyan halk lett, hogy nemigen lehetett hallani. Éjfélre járt. Az asszony kinyitotta kézitáskáját. Egy kést vett ki belőle, egy éles, hegyes, vékony pengéjű aranykést. Utána még valamit kivett, ami vattába volt csomagolva. A vattagöngyölegből egy gyönyörű, vajsárga kálvilalma bomlott ki. Ügyesen, gondosan meghámozta, gerezdekre szeletelte, s a gerezdeket az aranykés hegyére tűzdelve egyenként emelte a leány szája felé.
Az evett. Nem szépen evett. Csámcsogott.
Amint a gerezdeket kissé duzzatag ajkai közé kapta, fehér, tapadó nyál képződött, mint a kis fecskefiókák csőrén, olyan tajték, olyan hab, mely holmi belső forróságtól sűrűsödik meg. Mohón tátogatta csőrét minden falatra. Közben föltárta vérszegény ínyét is, ritkásan álló, romlott fogacskáit, melyek benn a szájában feketésen csillámlottak. "Akarsz még, kisleányom?" - kérdezgette az anya. A leány bólintott.
Így költötte el majdnem az egész almát. Csak az utolsó gerezd volt még hátra.
Egyszerre talpra ugrott, föltépte az ajtót, és a folyosóra rohant. Az anyja rémülten iramodott utána.
Mi történt már megint? Mi van az almával és az anyával? Mi van ezzel a leánnyal? Esti is fölugrott. Körültekintett az üres fülkében.
Egyedül maradt. Végre egyedül maradt. Föllélegzett, mint aki boszorkánynyomástól szabadul. Csak most merte igazán bevallani, hogy félt. Útitársait egyre kevésbé értette. Kik ezek? Mik ezek? Kicsoda ez a neveletlen leány, aki folyton suttog, mutogat, aztán kiront, az anyja pedig utána, mint egy csendőr? Milyen jelenet kezdődik ott künn, és milyen jelenet fejeződött be itt az imént, akkor, amikor végre békésen almáztak a hirtelen beállott csöndben, melynek végszavát még csak sejteni se lehet? Kicsoda ez az anya, aki mindent eltűr leányától, mindent ráhagy, egyetlenegyszer sem utasítja rendre, sőt olyan puha - vagy olyan buta -, hogy majomszeretettel becézi vásottságáért? Most inkább őreá neheztelt, nem a leányra. Haragudni kezdett erre a rendkívüli rokonszenves asszonyra, akit annyira megszeretett. Erélyesebbnek kellene lennie, szigorúbbnak. Vagy nem bír vele? Persze, persze. Elkényeztette, rosszul nevelte.
Könnyen megtudhatta volna nevüket. Csak föl kellett volna pillantania a bőrbe foglalt névjegyekre, melyek feje fölött imbolyogtak. De ő ilyesmit illetlenségnek tartott. Különben is, mit ért volna azzal, ha elolvassa nevüket? Az ő kíváncsisága mélyebbre tört, nem a nevekre - mert mit számít egy ember neve? -, az emberekbe akart hatolni, az életükbe, ebbe a két életbe, mely valószínűleg igen rejtélyes.
Már akár rejtélyes, akár nem, ő itt tovább nem maradhat. Ezekkel lehetetlen egy fedél alatt eltölteni az egész hosszú éjszakát. Menekülnie kell innen. Váratlan eltávozásukkal a sors úgyis egérutat nyitott neki, hogy nagyobb feltűnés nélkül szökhessen, poggyászát átvigye egy másik fülkébe, akárhová. Még mindig nem jöttek vissza. És most szorongva gondolt arra, hogy akármelyik pillanatban visszajöhetnek. Kisietett, hogy szétnézzen.
A keskeny, alig világított folyosón már egy lélek se volt. Az anya se volt ott és a leány sem. Hová tűnhettek? A kérdés izgatta. Tűvé tett mindent. Még a két árnyékszékbe is betekintett. Üresen találta. Sehol se voltak. Se hírük, se hamvuk.
Átszálltak egy másik kocsiba? Ez valószínűtlen. Az átjáróajtók, melyek a szomszédos kocsiba vezettek, be voltak zárva. Tehát kiugrottak a robogó vonatból, s most a pályatest kavicsain feküsznek, haldokolva, nyitott, lassan szivárgó koponyával, vagy a kerekek közé gabalyodva folytatják útjukat, és kísérik őt mint megcsonkított holttestek? Ez borzalmas volna.
A kocsi minden szakaszába benyitott, akár egy titkosrendőr, részint, hogy világot derítsen az anya és leánya hollétére, részint pedig, hogy legalább ülőhelyet keressen magának erre az éjszakára.
Legtöbb fülkében sötét volt. Az utasok leeresztett függönyök, zordan-csukott ajtók mögött horkoltak. Az ismert hálószobaidill fogadta: alvó gyermekek és fél narancsok, bőröndökkel harcászatian eltorlaszolt szekértáborok és mogorva férfiak ingujjban, zöld vizespalackban kotyogó tej és nagynénik, szuszogó fejüket kövér emlőjükre hajtva, a földön sajthéj, virág, cipőhúzó, rémült rendetlenségben széthányva, mint vad ütközet után, az üléseken izzadt harisnyában gőzölgő lábak, viharosan pipálva és felhőzve, s közben szendén szenderegve a terítőül odaborított tegnapi újságok hazafias vezércikkszólamain. Mindenütt kialakult már az a hamar összeverődő, rondán családias utastársaság, az a véletlenül és kényszerből toborzódott zárt vonatcimboraság, csupa idegenekből, akik egy másik, hozzájuk teljesen hasonló idegent, aki oly későn és váratlanul toppant be, nem sokkal nyájasabban üdvözölnek
Obligations : les taux à dix ans de l'Allemagne au plus bas historique
Les taux à 10 ans de l'obligation allemande de référence (Bund) tombaient mercredi matin à leur plus bas niveau historique, les investisseurs très inquiets de la tenue de nouvelles élections en Grèce plébiscitant ces titres de dette réputés particulièrement sûrs.
Vers 9 h, le rendement de l'obligation allemande à 10 ans, qui évolue en sens inverse de la demande, reculait à 1,434 %, contre 1,469 % mardi à la clôture. Il remontait légèrement vers 10 h, à 1,454 %. Les titres de dette allemande ne rapportent depuis longtemps plus rien aux investisseurs, focalisés sur la sécurité, alors que l'inflation en Allemagne a atteint 2,1 % en avril.
«Le marché est très inquiet des derniers développements en Grèce, souligne Jean-François Robin, stratégiste obligataire chez Natixis. Il espérait la formation en dernier recours d'un gouvernement de techniciens qui aurait pu gérer le pays au moins temporairement. Ce ne sera pas le cas.»
Dans ce contexte, les taux des dettes des pays réputés les plus fragiles souffraient. L'écart de taux entre l'emprunt espagnol à 10 ans et l'allemand a atteint un record historique en début de matinée, dépassant les 500 points de base (lire ci-après).
Obligations : la «prime de risque» entre l'Espagne et l'Allemagne au plus haut historique
L'écart de taux entre l'emprunt espagnol à 10 ans et l'allemand (référence dans la zone euro) a donc atteint un record historique mercredi en début de matinée. Cet écart, également appelé «prime de risque», témoigne de l'inquiétude des investisseurs qui craignent une contagion de la crise grecque à d'autres pays fragiles de la zone euro.
Vers 9 h 15, les taux espagnols à 10 ans s'inscrivaient à 6,498 %, contre 6,322 % mardi soir. Ceux de l'Italie ont également fortement remonté, frôlant les 6 % (5,976 %), contre 5,850 %. De leur côté les taux à 10 ans allemands évoluaient autour de leur plus bas depuis la création de la zone euro, à 1,443 %.
L'incertitude liée aux élections en Grèce accentue la fragilité de la zone euro et relance les inquiétudes sur la situation de l'Espagne et de l'Italie, incitant les investisseurs à se détourner des titres de la dette de ces pays considérés comme fragiles. En conséquence, «ils se réfugient vers les actifs sûrs, c'est-à-dire vers les titres de la dette allemande», expliquent les économistes de la BNP
Igen, magadra gondoltam. A sokmilliós bukód oka te magad vagy, a családod tragédiájának oka is te magad vagy. Nem bántalak, mert még ahhoz is hitvány vagy.
Mennyi pofon és hasbarúgás kell még az élettől, hogy megváltozz? Hívott F. és mondta hogy megint ellógod a kezeléseket... sajnálom, nem segíthetek rajtad.
"Igen, magadra gondoltam."
Látom nem megy neked ez a magyar nyelv, sem.Hagyjuk.
"A sokmilliós bukód oka te magad vagy, a családod tragédiájának oka is te magad vagy. " Ez viszont annál inkább a belső hangod önmagadról, amit másra akarsz kivetíteni.
"Mennyi pofon és hasbarúgás kell még az élettől, hogy megváltozz? "
Ezt sírva körmölöd a frusztrációid miatt önvádként.Mennyi szembesítés kell még ahhoz, hogy ne irkálj felelőtlenül ostobaságokat a tőzsdéről? Hagyd abba és ne igyál tovább!Hallgass a feleségedre.
Most is a homokba dugod a fejed a saját elbaltázott háromszöged és az ahhoz fűzött, be nem tartott ígéreted elől.Az újabb nagy bukódról már nem is beszélve.
Remélem gold66 nem ment utánad.
Látom gyorsan működnek a PGT-s kapcsolataid Wan, máris figyelmeztetést kaptam a moderátortól. Még az is lehet, hogy te magad vagy a moderátor? Ez sok korábbi eseményt is megmagyarázna:
"Kedves birkanyiiroo!
A fórum moderátora figyelmeztetésben részesített!
2014-03-28 09:57: Tisztelt Felhasználó!
A moderálási elveinknek megfelelõen figyelmeztetésben részesítünk. A következő személyeskedésnél kitiltunk.
További higgadt fórumozást kívánunk!
Portfolio.hu
Amennyiben rövid időn belül ismét szükségessé válik a figyelmeztetés, hozzáférésednek nem engedélyezzük a részvételt a fórumban!"
Hát akkor kb. ennyi volt, mindenkinek további jó fórumozást, eredményes tőzsdézést kívánok!
Te vagy a PGT-nél, pillanatok alatt kiderítheted, hogy bemószeroltalak-e vagy sem. Megírtam korábban, hogy nem akarlak bántani, mert súlytalan figura vagy hozzá, ebbe pedig az is beletartozik, hogy a moderátornak sem jelentettelek.
Vannak a mozgóátlagokkal operáló ún. "favágó" kereskedési módszerek is. Ezek is trendkövetésen alapulnak, és gyakran sokkal jobb eredményt hoz(hat)nak, mint egyéb technikák.
Márc. 12. óta pld. 30-perces EMA-szalagok kereszteződésén alapuló technikával (EMA 8, 13, 21) az alábbiakat lehetett elérni: link Zöld négyszögek profit, bordó négyszögek veszteség, legutolsó négyszög pénteken beadta a shortos szignált, de persze nem tudni még, hogy megy-e majd vele tovább a kurzus.
Alattuk néhány népszerűbb indikátor, melyekből látható, hogy nem igazán segítették a favágás egyszerű profittermelő műveletét, sőt...
Forexnél milliónyian alkalmazzák ezt alacsony időtávokon, nálunk is megfontolandó lehet, de a Bund relatív lomhasága miatt 30 perc alatt nem hatékony. Ha erre áll rá a tréder, akkor célszerű felvenni a durva favágóruhát és ha esik ha fúj, csak ez alapján kereskedni.
A bordó négyszögek "veszteségeinek" jelentős részét helyesebb, ha inkább elmaradt nyereségnek tekintjük, mivel lokális csúcsok-aljak esetén a mozgók valamekkora késéssel kereszteznek, ami fegyelmezett nyitások/zárások esetén lecsapja a csúcsok területét a profitos mozgásokból.
Hosszabb oldalazásos hintapalinta esetén a rövid szakaszokba való longos/shortos belenyitások, majd a kötelező zárások ezért átmenetileg akár veszteséget is hozhatnak, mivel a spread és a jutalék ilyenkor erősebben morzsolja a kereskedésre fordított tőkerészt. Ilyesmi látható pld. a hosszabb aljképzési rész bordó négyszögénél.
Trédenként az ökölszabálynak tekinthető 2-3 százaléknyi tőkével érdemes csak próbálkozni, mivel ennyivel hosszabb oldalazások kisebb-nagyobb veszteségei is könnyebben kezelhetők.
Később aztán egy vagy több hosszabb kifutású minor trend gyorsan kompenzálja ezeket a sávozás során begyűjtött vesztőket.
Kamatcsökkentést javasol az IMF az EKB-nak
2014. március 31. hétfő
További kamatcsökkentést javasol az Európai Központi Banknak (EKB) a Nemzetközi Valutaalap (IMF), Reza Moghadam, az IMF európai ügyosztályának igazgatója szerint az eurózónás gazdasági növekedésre az alacsony infláció a legnagyobb veszély, ezért kell közbelépnie az EKB-nak.
Reza Moghadam egy londoni konferencián elmondta, hogy az IMF-nél nem a defláció, hanem az alacsony infláció miatt aggódnak. A hétfői adatok szerint márciusban 0,5 százalékra lassult az euróövezeti infláció. Ez jóval elmarad az EKB által kívánatosnak tartott 2 százalékot még éppen el nem érő inflációs szinttől.
Az IMF szerint az EKB-nak nagyobb mozgástere van a monetáris élénkítésre azért, mert nincs olyan veszély, hogy hirtelen növekszik az infláció. Európában a következő két évben csak 1-1,5 százalékos gazdasági növekedés lesz, ezt viszont monetáris vagy fiskális lazítással kell megtámogatni.
Reza Moghadam azt is kiemelte, hogy nagyon erős az euró árfolyama a többi nemzetközi devizával szemben, ez pedig csökkenti a versenyképességet. Moghadam szerint Európán belül hatalmas különbségek vannak a versenyképességben, ezért is olyan nehéz egyben tartani az euróövezetet.
Az európai államoknak Reza Moghadam szerint azzal is meg kell küzdeniük, hogy több országban is nehezen megy az államadósság csökkentése és a bérek értékállóságának biztosítása.
Thx. Most már tényleg kivi vagyok, mit lépnek csütörtökön. Jens W-nek nagy a szava a kormányzótanácson belül, ha ő azt mondja h. (most) még nem, akkor nem hinném, hogy tovább mernének vágni. Tippem: tartás 0.25%-on, az utána következő néhány napban DAX le kb. 9k-ig... Bund passz... :-)
Újabb , és újabb csúcsok -:)
Ma megnyíltak az első sort csomagjaim, 3 különböző árszinten !!!
Korrekció várható, legalább 145 -ig vissza kell néznie a Bund-nak !
Mi a véleményed, lemehet akár addig is ???
Mert az elmúlt időszak csak a menetelésről szólt, már el sem tudom képzelni, hogy 144-en lássam .
Mi kellene, hogy 144-re leborítsa az árfolyamot ?, 10000. pont feletti DAX ?..... hm ...
Mert ahogy emelkedik a DAX , ez is emelkedik utána ..... , mintha ma is végig együtt mozogtak volna :)
Most az ECB kamatvárakozások mozgatják a Daxot is meg ezt is. Ha tényleg lecsökkentik jövő hónapban 0-ra a rátát, az a Bundnak is további hátszelet adhat, mert 0 százalékhoz képest még 1.4/1.5%os hozamra is jó ötletnek tűnhet fel a biztonságot szem előtt tartó befektetőknek, hogy német kötvényeket vásároljanak/tartsanak.
A másik, az előzővel ellentétes szempont viszont technikai. A legutóbbi kontiváltás óta jól felismerhetően egy nagy kiterjedésű medveékben mozog felfelé, amiből a mai fellövéssel igyekszik kiszabadulni az ellenkező irányba. Egy-két nap helybentopi vagy további emelkedési kísérletezés még benne lehet innen szerintem, de sokkal valószínűbb, hogy be fog esni legkevesebb az ék alsó határoló vonaláig vagy mélyen az alá. A későbbiekben visszatesztelheti alulról az ék alsó vonalát felfelé... már ha ez még belefér neki időben a következő kontiváltásig, ami jelen állás szerint kb. 100 BP-vel fogja visszavágni a chartképet június első napjaitól kezdve.
SZERENCSÉNKRE a certiket már átvariálták úgy, hogy nem kell kiszállni a régi kontiból, hanem rollover után maradhatunk a régi pozival az új kontiban. Persze nyilván a korlát ár is változni fog 150-ről valahová 149 környékére.
gondoltam legalábbis a következő napos fibó alapján: link
perces kinagyításban a teteje, melyet tickre érintett 18:00-kor: link
Ezeket a nagy jeleket azért általában tisztelni szokta korábban... most egy kicsit fölélőtt, lehet kapok is a pofámra rövidesen a barátunktól. :)
Eszeveszetten zsákolják ma is valamiért a német kötvényeket. Buboréknak tűnik zéró reálhozam mellett... még fizetni is akarnak a nagybüfik a pénzük őrzéséért a németeknek?
A legutóbbi kontiváltások folyamán hozamra vetítve ((Germany 10-year Bond Yield) kb. 13 bázispontos backwardation-t alakítottak ki az árfolyamhoz (Bund) képest. Olyankor alkalmazzák ezt a manipulációs technikát, ha azt szeretnék elérni, hogy fenn maradjon a longos kereslet a kötvényeikre.
A 10-éves német hozam jelenleg 1.33%, holott 1 évvel korábban áprilisban ugyanilyen Bund-állásnál már 1.20% körüli értékre zuhant.
Ezzel a technikával átmenetileg levegőt biztosítanak a Bundnak a mostani oxigénszegény magasságban, ugyanakkor a befektetők is megkapják az aktuális mogyoró- és répaadagjukat kb. 1.0-1.1% évesített reálhozam képében, ahonnan - tovább eszkalálódó ktv.piaci pánik esetén - még mindig volna helye esni a hozamnak a befektetők számára is értelmezhető 0.5% fölötti tartományban.
Június elején ismét backwardálni fogják a Bundot, sőt már látni lehet, hogy szeptemberben is, tehát arra számítanak, hogy tartósan itt reked 142 fölött.
Technikailag ugyan kényszerítve lesznek mostanában egy korrekcióra, bár a mostani pénteki lecsorgás szerintem még nem az. Mielőtt túl messze kerülnének lefelé irányban a mostani szinttől, nagy valószínűséggel megpróbálják előtte beállítani vagy akár kis mértékben túl is szárnyalni a korábbi ATH-t 147,195-nél, de legalábbis a mostani szinten egy igyekeznek majd dupla csúcsot kialakítani.
Tehát a backwardation az a határidős piacon (Futures) alkalmazott technika, miszerint a későbbi lejáratú instrumentumra vonatkozó árfolyamjegyzés alacsonyabb, mint a közelebbi lejáratú kontié.
A Bundnál a mostani, június elején kifutó konti számít a legközelebbinek, ezt lehet elérni és kereskedni a bétes certikkel is. A következő, június elején induló és szeptemberre kifutó kontit most kb. 100 BP-vel alacsonyabban jegyzik az Eurex adatai szerint (145,20), míg a szeptemberben induló és decemberre kifutó kontit még a júniusinál is sokkal alacsonyabban (143,33).
Teoretikusan tehát a meglévő hozamviszonyok mellett akár 148/150-ig is felengedhetik/felengedhetnék a Bundot, a befektetők még akkor is 0.5% feletti pozitív éves reálhozamot kapnának a német államtól a sorozatos Bund-backwardation miatt, ami kétségtelenül meglehetősen soványka diétás koszt volna, de legalább mégis pozitív reálhozam... amit a rv-piacokba most befektetni szándékozó nagybüfik még korántsem várhatnak el automatikusan. Egy több ezer pontos Dax-esésnél azért a 0.5%-os megbízhatóan kifizetésre kerülő éves német effektív ktv.hozam is sokkal jobb a nagy alapok számára, mint crash esetén veszteséggel dobni a részvényportfoliójukat, aztán meg kapkodni fűhöz-fához.
Arról nem találtam adatot, hogy a befektetők mekkora hányada várja meg a Bund határidős elszámolónapját és váltja át a kontijait tényleges német kötvényekbe, de valszeg nem lehet túl sok ilyen. A nagyobb, német kötvényekben utazó alapok inkább a bankokon keresztül vesznek részt a Bundesbank rendszeres aukcióin. A többi kisebb speki a Bundot inkább átmeneti és őrzött pénzparkolónak használhatja, míg kitisztul a kép valamilyen bizonytalan kimenetelű eseménysor végén, mint pld. most az ECB kamatlépései illetve a rv-piacok régóta esedékes make-or-break vajúdása.
Természetesen az inflációt is bele kell kalkulálni ebbe a spekulációba, és úgy tűnik, hogy a nagybüfik is ezt teszik amikor zsákolják a kötvényeket, hiszen az infláció a németeknél (is) csökkenő tendenciát mutat.
Ha levonjuk az aktuális inflációt (0.6-0.7%) az aktuális Bund-szint után járó effektív éves reálhozamból (kb. 1.0-1.1%), akkor a tranzakciós és egyéb pénzmozgatással ill. pénztartással járó ktsg.-eket is tekintetbe véve a nagybüfik hozzávetőleg nullán vannak.
Soványka nyereségre csak akkor tennének szert, ha tovább csökkenne az infláció, és/vagy emelkednének a hosszabb hozamok, bár akkor meg portfolió-átrendezést kellene végezniük, ami szintén nem olcsó mulatság több (tíz)milliárd eurós kezelt tőkére vetítve.
Végül 120 BP-vel backwardálták az új szeptemberi kontraktust. A decemberi konti még a mostaninál is nagyobb mértékben lesz 3 hónap múlva visszametszve. Nem csodálkoznék, ha addig ezen a magasságon maradnának, sőt a mai Draghi sajttáj alapján akár újabb csúcsrajáratás is elképzelhető volna 147 fölött.
Ma egyébként egész jólesett az a leszúrás a Draghi-vaker alatt! :)
Ha hozzáadjuk a backwardation 120 Bp-jét, akkor tkp. az új kontraktusban is beállították a korábbi csúcsot. Kíváncsi leszek a jövő márciusi lejáratú konti honnan indul majd. Tekintve, hogy a decemberi konti már most is kb. 200 bázispontnyi backwarddal jegyzik, a mostani negyedéves szakaszban megérinthetik a korábbi hozamaljat 1.153-nál... a német lakossági megtakarítók minden bizonnyal kitörő örömére. :)
Miért emelkedik a Bund mindezek hatására? Azaz miért és kik vehetik a német kötvényeket?
Könnyen lehetséges, hogy a "deposit facility" negatívba vágása komolyabb osztás-szorzás után mégis arra indította a ker. bankokat, hogy a külső hitelezés jegybank által elvárt és ösztönzött kiszélesítése helyett inkább a "safe haven" kötvénypiacot használják őrzött parkoló gyanánt. Ez adhatja az utóbbi napok újabb nagy hegymenetének döntő vásárlói körét.
Ezt a "nem várt" :) keresletélénkülést maga a német állam kötvényallokációs szerve, a "Finanzagentur" is kihasználhatja "fű alatti" kötvénycserékre, egyszerre megjelenve a nyakán maradt korábbi magasabb hozamú kötvények eladóiként ill. alacsonyabb hozamú kötvények vevőiként.
Ha így megy tovább, hamarosan befejezheti pályafutását a ts18 certi...
"...Ha így megy tovább, hamarosan befejezheti pályafutását a ts18 certi..."
148,79 a ts certi kiütési szintje, melyet a jelenlegi jegybanki szabályozói környezetben simán el is érhet.
Nyilván azon a szinten már egy erőteljes túlzásnak lennénk tanúi, de hát a tőzsdén a túlzások mértékét lehet a legnehezebben behatárolni... legalábbis az éppen aktuális túlzás befejeződése előtt. :)
A német kormánynak és a Bundesbank illetékeseinek lassan politikai kockázatokkal is szembe kell majd nézniük, ha a német kamat- ill. hozamkörnyezet továbbra is ennyire nyomott marad. Németországban hagyományosan rendkívül erős a megtakarítási hajlandóság, így a lakosság részéről egyre erősebb "morgásra" kell felkészülniük, melynek előszele a médiumokban itt-ott már tapasztalható.
A mai német inflációs adat "just in time" érkezett (mily meglepő!)... :-) Óráson máris alakul a tetőcske, így a következő felhúzást akár el is lehet kezdeni shortolni. Legkevesebb a 146,3-ről indult felfelé kitörést illene visszatesztelnie jövő héten, bár hétfőn negyedéves zárás lesz, így könnyen lehet, hogy aznap még nem engedik el.
A komplementer hozamchartban sincs már sok lefelé... a mai infla-adat miatt rövidesen meg kell indulnia a 10 éves német hozamnak felfelé (Bundnak lefelé).
Ehhez nyilván a Bundesbanknak is lesz menet közben egy-két szava hozamtámasztás képében (kötvénycserék ill. fű alatti kötvényvételek által), így nem várnék nyílegyenes zuhanást.
kötvényekhez nem igazán értek, sose trédeltem még velük (többek közt pont ezért próbáltam most ki :D) , technikai alapon léptem be, a 147-es lokális csúcson/ellenálláson.
nem lenne gond vele, tartanám bármeddig, csak aggasztó a 148 fölötti kiütési ár, egy 150 fölötti kiütésű certi kéne, még ha drágább is...
de persze az erstének nyilván nem az a célja, hogy én keressek a bolton... :))
mellesleg valami egészen érdekes dolog zajlik ebben a certiben...
túl azon, h rollovernél lejjebb kerül a kiütési ár (ez oké), legutóbb, mikor 147 körül mászkált a bund, a certi értéke 1200 körül volt, most meg 850 körül.
elképzelni nem tudom, mi indokol ilyen mértékű eltérést...
ez a május 29-i bund grafikon, mellette az aznapi certi árfolyam.
Bund