“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
A magyar gazdaság azonnal összeomlana. Az EU-s cégek elvinnék innen a termelést. Kínának sem lennénk izgalmasak, mert nem tudna rajtunk keresztül bejutni az EU-ba. Putyin pixiségől is kiesnénk, és a letelepedési kövénybiznisz is behalna. :)
Van ez a görög miniszterelnök, aki annak idején jó kis populista programmal került hatalomra, többek között az EU-ból történő kilépést is megpendítette. Aztán évekkel később rákérdeztek, hogy miért nem lépett ki, mire azt válaszolta, hogy "Kilépjünk? De hova???".
Nem! A kilépés egy brutális életszínvonal esés! Az élet feltétele biztosított Magyarországon! Dolgozni kell! . Hidd el van élet "WI-FI" lefedettség nélkül is!
"Ahogyan csak a PARLAMENT az a hely ahol nincsen az EU zászló kitűzve! Mindennek oka van, ennek is!" . Légyszi árul már el az okot! Mert 2014-ig Kövért sem zavarta....
"Ahogyan csak a PARLAMENT az a hely ahol nincsen az EU zászló kitűzve! Mindennek oka van, ennek is!"mi lenne az az ok? (a fidesz és a jobbik hülyeségén kívül!)
Nem ülök fordítva! A kilépés a legutolsó "önvédelmi" megoldás! . Amint a közösség olyat akar ránk kényszeríteni ami ellentétes az érdekünkkel, ki kell lépni! Csak akkor!
Miért kevered a "magánvéleményt" egy "hivatalos" véleménnyel? . Magyarországon büntetik más EU tagállam zászlajának kitűzését? . Akkor én majd eldöntöm, hogy magánemberként hogyan járok el. . Ahogyan csak a PARLAMENT az a hely ahol nincsen az EU zászló kitűzve! Mindennek oka van, ennek is! . Minden más hivatalnál kitűzhetik. Nem tiltja semmi sem.
"Angolokat hagyjuk, ők már kiléptek." . Nem, még nem léptek ki, csak folyamatban van a kilépésük. Habár nemrég egy NAV-os vámügyintéző írásba is adta egy ismerősnek, hogy Nagy-Britannia már nem az EU tagja... :)
Egyenlore a magyarok 3/4e EU parti es nem kilepne. Szoval forditva ulsz a lovon. A magyarok EUs tagkent kepzelik el magukat es te vagy itt aki folyton kilepne es egy europai eszak koreat akar itt.
Akkor Roman politikusoktol is beleferne ha szekely vagy magyar zaszlot egetnenek? Marhasagnak tartom a magyar zaszlo tiltasat Dunaszerdahelyi mecseken ahogy a szekely zaszlo tiltasat romaniaban de toled eleg fura hallani aki amugy az EU zaszlot levetetned es nem gpnd ha azt egetik es mellette pont olyan nacionalista gondolataid vannak mint azoknak a romanoknak akik tiltjak a szekely zaszlot. Erdekelne miutan te visszaallitottad volna a Trianoni hazarokat es szepen kissebbseget csinaltal a magyarokbol nem tiltanad e ugyanugy a roman zaszlot es a Nagy Romanias matricakat vagy a szlovak autonomiat nem ellenezned e esetleg.
Nem a "nemzetállami" berendezkedés megőrzése zavarta azt a többszázezer magyart, aki élt a nyitott határok adta lehetőségekkel. (Érdekes, nem kelet felé) A "többiek"-et pedig ne mosd össze egy masszaként. A többség nem úgy gondolkodik mint Te.
A többi uniós ország is nemzetállam és az is marad, csak ők nem küzdenek=pofáznak állandóan a nemzetállam megőrzéséről, mivel az ottani Habonyok más témákat dobnak fel.
Ez csak egy lehetséges variáció, nincs bizonyítva. Van olyan is, hogy már előttünk itt voltak (kettős honfoglalás), de olyan is, hogy velünk együtt jöttek be Vereckénél. Ami érdekes, a hét törzsünk neve mindenfele előfordul az országban, de van még három, ami szintén előfordul és lehet, hogy szintén törzsnév: székely, varsány és tárkány. Tehát tíz ilyen gyakran előforduló helynevünk van és az onogur (akik mellett valószínűleg Levédia környékén éltünk együtt) elvileg tíz törzset jelent.
"Magyar az, akinek fáj Trianon”.
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Karinthy Frigyes:
Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára